Fellegvári fellengzősségek

A játékmackó bánata Bence a harmadik születésnapjára kapott engem. Rögtön tudtam, amint megláttam, hogy mi ketten örökkön-örökké legjobb barátok leszünk. Rengeteget játszottunk együtt, Bence hihetetlen kalandokba kevert engem. Volt, hogy eltévedtem az őserdőben, és megküzdöttem egy vérszomjas porcelántigrissel. Máskor meg hajótörést szenvedtem, és cápák elől kellett menekülnöm egy rozoga mentőcsónakban. Sőt, Bence még egy időgépet is épített nekem egy üres cipősdobozból, és jó párszor visszautaztatott a történelem előtti időbe, ahol egy csapat növényevő dinoszaurusszal szövetkeztem a gonosz húsevő rémuralma ellen. Hű, micsoda idők voltak ezek! Nekem volt a legizgalmasabb életem a világon. Éjjelente összebújva aludtunk. Bence, ez a napközben állandóan rohangáló és ugráló kisfiú, estére mindig megnyugodott és elcsendesedett. A szőrömbe fúrta az orrát, és elalvás előtt elmesélte nekem, mi történt az oviban. Hogy a verekedős Misi soha nem hagyja békén, és hogy az utálatos lányo

Mondd, hol az utam Tavaly a sulinapon azt hittem, nincs annál ijesztőbb, mint olyanok előtt énekelni, akikkel mindennap találkozom, és utána még évekig dörgölhetik az orrom alá, ha azon az egy balszerencsés napon nem sikerül valami. Én magam is meglepődtem, mekkora sikert arattam: még a flegma menő csávók, sőt, a tanárok is odajöttek gratulálni. Idén év elején meg, a művházban, alig mertem kilépni a csomó idegen elé, akik között ott ült valahol a helyi újság riportere is. Mit fognak gondolni rólam, ha leégek…? De ez az aggodalmam is alaptalannak bizonyult, mert vastapsot kaptam, és az újságíró utána készített velem egy kis interjút. Tényleg meg is jelent rólam egy kétbekezdésnyi cikkecske a következő számban. A nagymamám kirajzszögezte a konyhájában a faliújságra, és azóta is minden vendége figyelmét felhívja rá. Ezek után úgy tűnt, minden bénító félelmemet sikeresen legyőztem, és szentül hittem, hogy nekem ugyan nem okozhat már gondot egy százfős közönség, de még egy ezer

Panni és Fanni Panni tíz után pár perccel érkezett az állatkert elé. A nagy csoport emberből, akik már az elefántos főkapu előtt ácsorogtak, csak Sanyit ismerte, aki egy bő nadrágos, borzas haját virágos hajráffal leszorító lány kezét fogta. Habár még sosem találkoztak, de Panni a Facebook-képekről tudta, hogy ő Réka, Sanyi barátnője és a Meleg Szívvel Hideg Világunkban civil szervezet önkéntese egy személyben. Oda is csapódott hozzájuk, és előbb Sanyit, aztán az idegen lányt is puszival köszöntötte. - Ti még nem találkoztatok, ugye? Réka, ő Panni, egy volt sulitársam. Őt is érdekli az önkéntes munka. A hippilány kicsit kényszeredetten mosolygott Pannira. - Köszi, hogy eljöttél! Igazából az mindig tök jó, ha többen jönnek, mint kevesebben… Panni kérdőn nézett Sanyira, de a fiú valamiért kerülte a tekintetét. - Most úgy néz ki - bökte ki végül -, hogy kevesebb gyerek jön, mint ahányra számítottunk. Szóval lehet, hogy… Panni végignézett a csoportnyi várakozón. Többségük

A kékhajú Különös ez a hely, gondolta Ulrik herceg, amint a pirkadat tompa rózsafényébe burkolózva közelített a vár felé. Hatalmas, vaskos falú építmény volt, akár ezer zsoldos is elférhetett volna benne, de életnek közel s távol semmi jelét sem látta. Nyomasztóan hatott a hercegre ez a környék. Csatatéren, nyílt színi összecsapásokban soha nem félt, hiszen látta az ellenséget, fel tudta mérni az erejét. Most meg csak úgy térjen be egy lakatlannak tűnő várba, ahol ki tudja, miféle veszedelmeket rejthetnek a folyosók? Hiába, olyan fáradt volt ő is, a lova is, hogy nem szívesen vállalt volna valami kockázatos kerülőutat. Ki tudja, hátha mégis akad egy lakó odabent, talán egy vén, mogorva rablólovag, aki megengedi, hogy ő megpihenjen odabent. Egyelőre úgy tűnt, tévedett. Sem a függőhídnál, sem az udvarban nem találkozott emberrel. A várfalat benőtték a kúszónövények, és Ulrik lovának léptei mindenféle állatot riasztottak fel a szendergésből: madarat, cickányt, patkányt. Mind