2018. július 5., csütörtök

Karakterek

Ez a kis írás a JCDecaux novellapályázat apropóján született, pontosabban az azt követő beszélgetés ihlette az egyik írós csoportban. Sok-sok öniróniával (számoljátok meg a karaktereit, aztán képzeljetek el, amint töröm a fejem, hogy mit húzzak még belőle :D ), és annál is több szeretettel a csoportbeli beszélgetőtársaim meg a többi háromezerakárhány felé. A nyertes húsz novella szerzőinek pedig innen is gratulálok! :)




Karakterek

Egy nemzetközi reklámcég újra meghirdette az előző évben nagy sikerrel lezajlott novellapályázatát. A húsz legjobbnak ítélt alkotást különböző hirdetőtáblákon állítják majd ki az országban, ígérte ezúttal is a kiírás. Ennek megfelelően szalonképes tartalmat és maximum négyezer karakternyi szöveget vártak, egyéb megkötés nem volt.

Az eltelt egy évben az is hallhatott a pályázatról, olvashatta a győztes írásokat, akit elsőre még nem érdekelt a dolog. Így röppent be a határidőre háromezernyolcszáz novella a cég postafiókjába. Eléggé szorongtak a szűk helyen, kicsit tolakodtak, a realistábbak eleresztettek egy-egy beléjük írt káromkodást, a széplelkűbbek megbotránkoztak, hogy ma már tényleg minden irodalmi műbe bazmegolást tesznek egyesek, mintha ettől jobb lenne a szöveg, aztán elcsitultak az indulatok. A határidő lejárta felé már egészen bensőséges barátságok szövődtek a novellák között.

Megismerték egymást, kinek mi a témája, a stílusa. Persze nagyrészt a szerzőiket tárgyalták ki, ez volt a fő-fő témájuk. Olyan sustorgás ment éjszakánként abban a postafiókban, hogy a zsűritagok bizony fel is ébredtek volna rá, ha nem kapcsolták volna ki éjszakára a gépet. Minden novella titokban azt hitte, hogy az ő alkotója a legjobb író a világon, de nagyvonalúan elnézte a többieknek, hogy ők is ugyanazt hiszik.

Pedig ez itt benne hagyott egy szóismétlést, gondolta egy írás, akinek a háta mögött ketten gonoszul mutogattak a vesszőhibájára. Ne csúfolódjatok, gyerekek, szólt rájuk egy öreg családtörténet, tévedni emberi dolog. Persze, hogy maga beszél, amikor két gépelési hiba is maradt magában, szájaltak vissza a tinitörténetek.

Az én írómnak ki kellett egészítenie engem, mert nem voltam négyezer karakter, mesélte az egyik novella. Komolyan?, kérdezett vissza egy másik. Bezzeg az enyém egy igazi szófosó, úgy meg kellett nyirbálnia, hogy nem is érzem magam teljesnek! Na, ne beszélj ilyen csúnyán, intette le egy harmadik, még a végén nem jutsz be a szalonképesség miatt. Bánom is én, vetette oda a megrövidített írás, úgyse válogatnak be, a szerzőm is tudja, hogy nem tud röviden jól írni, csak úgy tét nélkül jelentkezett… Kognitív disszonancia, súgott össze két lélektani történet.

Persze amikor eljött a döntés ideje, hirtelen háromezerhétszáznyolcvan novella döbbent rá, hogy bizony csak húszan nyerhetnek. Azért ennyire nem vagyunk rosszak, szomorkodtak azok, akik biztosak voltak a bekerülésben, lévén a világ legjobb szerzőinek művei lennének. Ugyan már, vigasztalták őket mások, hiszen nem szégyen háromezernyolcszázból nem benne lenni a húszban! Biztos csalással nyert az a húsz, mérgelődött egy világösszeesküvéses minithriller, de egyöntetűen lehurrogta, aki csak hallotta. Ez ilyen, gyerekek, a focivébén is ki kell valakinek esnie, mondta egy sportnovella. Lassacskán oszladozott a nagy tömeg, ki így, ki úgy dolgozta fel a csalódást.

Látjátok, mondtam én, hogy nem fogok bekerülni, ismételgette konokul a megnyirbált novella. Mi a fene ez, hogy keretbe akarnak engem illeszteni? Négyezer karakter, én? És téglalap alakú hirdetőtábla? Miért nem kör, az sokkal jobban illik a szerzőmhöz! Vagy trapézalapú hasáb! Na, megint kezdi a hülyéje, súgtak össze a többiek, és elhúzódtak a novella mellől, de azért valami jól-rosszul leplezett kíváncsisággal figyelték is, hogy mit csinál. Az elrugaszkodott, összeszedte minden maradék kifejezőerejét, és mintha egy hasábalakú trapézról vetné el magát, kiugrott a postafiókból. Odakint persze karakterjeire hullott, és egy kis jeges fuvallat süvített át vele a szobán. A többiek döbbenten bámultak. Te, ez nem is rossz ötlet, mondta egy másik, és ő is kiugrott. A virágok kinyíltak a nyomában egy kiskertben. Még egy kiugrás – egy pillanatra fémes vérszag csapta meg az orrokat. Még egy kiugrás – pillangószárnyakról pergett le a hímpor. Még egy kiugrás, és egy magányos, megkövesedett szívet sok év után újra megkapargatott a szerelem…

Így árasztotta el Budapest és a megyeszékhelyek utcáit egymillió ötszáztizenkétezer karakter.


Vége [ezt ki szoktam írni, de ti ne vegyétek most figyelembe, mert már nincs benne a négyezerben ;)]

2017. december 28., csütörtök

Hogyan lettek hárman?

Sziasztok!

Hosszabb szünet után újabb örömteli bejegyzéssel jelentkezem :) Az öröm apropóját ezúttal a karácsony adja, azazhogy az a tény, hogy még november végén jelentkeztem a Bloggerkarácsonyra, amelyet két hősies, vállalkozó kedvű leányzó, (ábécésorrendben) Giger és Lyla szervezett. Sokak rémálma a karácsonyi húzás, amikor a vakszerencse kisorsol neked egy embert, akit mondjuk alig ismersz, aztán találj ki neki valamit, és vedd is meg a boltban a legnagyobb karácsony előtti rohanás-tumultus közepette... Na, hát ez nem ilyen volt :) Egyrészt előre lehetett tudni, hogy mindenki valami kreatív, saját készítésű műalkotás-ajándékot fog kapni, tehát az ajándékozó az idejét, energiáját, ihletét szánja rád <3 (már aki komolyan veszi az ígéretet, hogy tényleg dolgozik a meglepetésén, nemcsak összecsapja). Másrészt pedig a szervezők mindenkinek a preferenciáit figyelembe vették, hogy mindenki a számára legtökéletesebb "lelki társnak" készítsen ajándékot.

Ebből a szempontból nekem nagy szerencsém volt, mert pont az egyik szervezőt, Gigert sorsolták nekem, akitől tudtam, hogy szereti az Outlander stílusát (XVIII. századi történelmi-időutazós sorozat, az első részt én is olvastam, szerettem is), sőt, még a Harry Potterből is körülbelül ugyanazok a kedvenc szereplőink. Így végül azt írtam az ajándékom mellé (ez amúgy nagy coming out lesz itt a Fellegváron, mert erről a regénytervről még soha semmilyen konkrét említést nem tettem):

"Már 2014 óta itt él a fejemben egy pimasz kis alkimista meg a díszes társasága, akikről talán majd egyszer sikerül hosszú regényt írnom. Kicsit olyanok ők nekem, mint Rowlingnak a Tekergők, az előtörténetük nem lenne a róluk szóló regény része, pedig az is érdekes – hát most megírtam ebből egy önálló novellát. Az első befejezett történetem róluk, azazhogy arról, hogyan lettek hárman. (Lásd a fantáziadús címet! :D) Nem konkrétan karácsonyi történet, de télen játszódik, és próbáltam kicsit az Outlander stílusát is belecsempészni. Véletlenül pont abban a korban játszódik ez is. Pedig a kis alkimistám előbb született, minthogy elolvastam volna az Outlandert… :)"


December 24-én az én ajándékom is megérkezett, egy Büntetendő csillagok című novella. Petra írta, én teljesen elolvadtam tőle *.* Itt is nagyon köszönöm! <3

Alább pedig olvasható az én írásom, Giger ajándéka, a Hogyan lettek hárman?. Minden kedves Olvasómnak boldog karácsonyt kívánok, a Bloggerkarácsony szervezőinek és lebonyolítóinak pedig még egyszer köszönöm az élményt!


****


Hogyan lettek hárman?

A kicsi lyukban annyi ember zsúfolódott össze, hogy a csukott ablaktáblák közében megült a kilehelt pára. Odabent mintha már minden levegőt elszívtak volna. A lány, akit a fogadós és a vendégek is Madlenkának hívtak, habár utálta ezt a nevet éppannyira, mint magát a helyet, nem értette, miért ül be ide valaki önszántából. Fullasztó meleg van, büdös, sőt, kosz is, mert nem tudja olyan gyorsan takarítani a kilöttyent söröket, elcsöppent hússzószokat, szennyes krigliket és tányérokat, ahogyan kellene. Sok pofont kapott már ezért a fogadóstól, amióta idekerült.
De hát neki örülnie kellene, amiért ebben a mai világban kap kosztot és kvártélyt, és egy ilyen hideg téli napon, amikor odakint emberek fagynak halálra, meleg helyen lehet. Hah! Meleg helyen! Inkább húzódna be egy templomkapuba, hallaná bentről a papok zsolozsmáját, és lefagyott kezébe néhanapján talán kapna egy-egy falatot, tallért, mielőtt meg nem hal. De tudta, úgysem fogja megtenni. Azok után, amiken keresztülment itt a fogadóban, nincs olyan templom, amely befogadná. Csuklana, öklendezne tőle Isten háza, mint egynéhány vendég itt, aki már túl sokat ivott.
Összeszedett néhány kiürült flaskát, és visszalavírozott vele a söntéshez. Idegesítette, hogy megint ragad a keze, felkapott egy rongyot, törölgetni kezdte, és pillantása mogorván végigfutott a vendégek sorain. Fürtökben lógtak az asztaloknál, mint a szülőföldjén, falun a tőkékről a szőlők. Honvágy mart belé, ahogy elképzelte a hóval, jéggel borított dombokat, pedig otthon sem volt jobb az élet, csak másképp rossz.
Az ajtó melletti kisasztalhoz, ahová a huzat miatt általában nem szívesen ültek így tél idején, új vendégek érkeztek. Madlenka tekintete lustán átsiklott rajtuk is, de aztán visszaugrott. Két fiatal férfi volt, nem idevalósinak tűntek. Rongyos, egymáshoz egyáltalán nem illő ruhákba burkolóztak, mintha úgy szedegették volna össze őket darabonként mások kihajított készleteiből. A legelegánsabb darab talán egy tollas vadászsapka volt, amelyet az egyik férfi éppen akkor tett a fejéről az asztalra, amikor ő odanézett. Alóla legalább derékig érő, sötét hajzuhatag bomlott elő. A férfi kényelmesen kinyújtóztatta a lábait, tornáztatta az ujjait, és bizalmas mosolyt vetett a társára. Madlenka letette a rongyot, és az asztalok között nyomakodva elindult az új vendégek felé.
– Hozzak valamit? – kérdezte tettetett közönnyel. Remélte, hogy másoknak nem tűnik fel, ami számára pedig olyan nyilvánvaló volt, hogy a vörösség szét is ömlött tőle az arcán: magától soha nem ment még oda senkihez, csak ha hívták, kelletlenül, átkozva magában a türelmetlen mindenüket. Szerencsére a környező asztaloknál ülők egymással foglalkoztak, őrá csak akkor figyeltek volna fel, ha éppen valamelyiknek kiürült volna a kupája.
Nem a kalapos válaszolt, hanem a másik. Zavarba ejtő ember volt, Madlenka elsőre meg sem mondhatta, hogy miért, amitől viszont csak még jobban megilletődött a társaságában. Talán mert nem tudta azonnal behatárolni, hogy hány éves? Válla alá omló haja piszkosszőke volt, a gyér megvilágításban őszesnek is tűnhetett volna, de az arc fiatalos, szinte gyermeki. A társával ellentétben az ő felső ajkán nem derengett kis bajusz, és bár férfiruhát viselt, mind a mozdulataiban, mind a hangjában volt valami… lányos? Nem, azt azért nem, egyértelműen férfival állt szemben, de akkor milyen? Inkább éteri. Madlenka maga sem értette, miért éppen ez a szó ugrott be neki, egyébként sosem használta, meg is lepődött magán, hogy egyáltalán ismeri.
– Nem tudnánk fizetni, nincs pénzünk.
– Akkor nem ülhetnek itt – közölte Madlenka.
Valami megvillant a sötét hajú fickó kezében. Egy furulya volt, de Madlenka el sem tudta képzelni, hogyan kerülhetett elő. Nem látott a férfi ruháján olyan zsebet vagy varrást, amelyből észrevétlenül előhúzhatta volna.
– Hadd melegedjünk meg itt egy kicsit! – mondta, és mosolyt villantott a lányra.
– Tőlem maradhatnak – vont vállat Madlenka –, de ha a fogadós kidobja magukat, rám ugyan ne orroljanak meg.
A férfi az ujjai között pörgette a furulyát, és még szélesebben mosolygott. A másik csak biccentett egyet, mintha semmi különöset nem találna abban, hogy a barátja ilyen hamar meggyőzött valakit. Madlenka nem értette, miért dobog a torkában a szíve. Gyorsan ott is hagyta a két idegent, visszaslisszolt a söntéspult mögé, csörömpölt az edényekkel, fényesítette a csontnyelű villákat, kicsit összeszedte magát. Mitől voltak rá ezek ilyen hatással?!
A fogadós csak néha nézett be az este folyamán, egyébként rábízta a munkát Madlenkára meg a többi éhenkórászára. Most is bedugta egy pillanatra a fejét, körbenézett, látta, hogy minden rendben, aztán el is tűnt. Madlenka úgy sejtette, hogy a cimboráival kártyázik a felső emeleten a maga szobájában, amely egymaga volt akkora, mint az alsó emeleten az öt vendégszoba. A fogadósnak szerencsére nem tűntek fel a furcsa idegenek, az meg pláne nem, hogy milyen hatással vannak a lányra. Madlenka hozta-vitte a söröskorsókat, összekevert két vendéget, elbotlott valakinek a lábában, kilöttyintett egy kis habot, valaki a lassúságát panaszolta – de hát ilyen hibákat máskor is vétett, mert utálta a munkát, esze ágában sem volt megerőltetni magát a sok részeges tulok miatt. Csak ő érezte, hogy most a szokásosnál is szétszórtabb, és hogy ennek a két idegen az oka, akik felé, ha csak tehette, odapislogott.
A szőkés hajú időközben kiterített egy papírtekercset az asztalra, és azzal a tollal körmölt rá, ami az imént még a társa kalapjából meredt ki. Tud írni! Madlenka gyomrába kis irigység szúrt. A másik rongyocskát szúrt egy hosszú pálcára, és komótosan takarította a furulyáját. Nem nagyon szóltak egymáshoz, vagy ha igen, az is rövid és meghitt volt, mintha már szavak nélkül is értenék egymást. A lány próbált valami ürügyet keresni, hogy megint odamehessen hozzájuk, de nem jutott eszébe semmi.
Odakint éppen valamelyik negyedet ütötte a Szent István nagyharangja, amikor kinyílt a fogadó ajtaja. Madlenka először a becsapó hideg huzatot vette észre, ami csak nem akart elmúlni, és már ebből megsejtette, hogy ki lehet az érkező. Megpördült, szembefordult vele, és felkavarodott a gyomrában a hányinger. A többi vendéget elviselte valahogy, de ezt az egyet kimondhatatlanul gyűlölte.
Az ajtó még mindig nyitva állt, a nagy Norbert szándékosan eresztette rá a hideget a fogadó népére, hogy biztosan mindenki észrevegye az érkezését, na meg hogy mutassa, ő itt bármit megtehet. A két idegen, a furulyás meg a tekercses, méltatlankodva húzta összébb magán a gúnyát, és ösztönösen odébb csúsztak a székeiken, hogy ne érje őket annyira a szél. Madlenka riadtan figyelte, mondanak-e valamit, amivel feldühíthetik a nagy Norbertet. Talán két hónapja lehetett, hogy a nagy Norbert valakit kirángatott a fogadó elé, mindenki szeme láttára megrugdosta, és úgy eltalálta a fejét, hogy a kirurgusnak kellett a helyére rántania az állkapcsát. A többi vendég riadtan húzta be a nyakát, és úgy bújtak összébb, mint a kiscsirkék a tyúk szárnya alatt. Szólni senki sem mert.
A nagy Norbertről senki sem tudta pontosan, honnan származik, foglalkozik-e egyáltalán valamivel, viszont mindenki ismerte már a környéken, és soha senki sem vetemedett volna arra, hogy lehagyja a keresztnév elől a „nagy” jelzőt. Talán csak Madlenka tudta az egész városban, hogy van ennek a Norbertnek olyan része is, ami egyáltalán nem nagy… és azt is, hogy csak merne erről fecsegni, másnap valószínűleg a Duna-csatorna halászai vontatnák ki a vízből a felpuffadt, összevissza csonkított holttestét.
Pedig amikor a nagy Norbert először rendelte be éjszakára magához, még nem tudta, ki ez, így nem is számított rosszabbra, mint bármelyik másik férfivendégtől. Azt, amit a szobák sötétjében kértek tőle, szükséges rossznak tekintette, a munkája részének, amelyért viszont busás borravaló jár, és még a fogadóssal sem kell elszámolnia. Legalább annyi emberség volt az öregben, hogy ezt a pénzt meghagyta neki, vagy talán csak ezzel jutalmazta azt a tényt, hogy Madlenka sok törzsvendéget vonzott ide, amióta idekerült. Sok mindenre hajlandó volt hát, még így is, ha utána egész éjjel ánizsteát iszogatott és köpködött, hogy amióta Bécsbe került, mákszirup nélkül nem bírt már aludni, vagy hogy hetente eljárt egy javasasszonyhoz füvekért meg varázslébe mártott rongyokért. Hát nem számított semmi különösre a nagy Norberttől sem. Túl kell jutni ezen is.
Az alsó emeleti ötödik szobában történt először, és újra, és újra, és újra. Madlenka azóta sem tudott oda csak úgy belépni. Mindig azokat az utcagyerekeket küldte be, akit a fogadós fogott be kisebb munkákra, hogy egy félpénzért rakják rendbe azt a szobát. De ha a nagy Norbert erre járt, akkor nem volt választása, mennie kellett. Hogy összecsuklik a térde, remeg az egész teste, és úgy kell visszanyelnie a hányást a torkába? Hiszen éppen ez volt az, ami a nagy Norbertnek kellett…
– Hé, cicuskám! – kurjantotta el most magát a nagy Norbert, miután két cimborájával a nyomában megérkezett az ajtótól legtávolabb eső asztalhoz, és egyetlen hessegető kézmozdulattal elriasztotta onnan a békésen iszogató társaságot. – Három sört! De gyorsan hozzad!
A kásás hangszíne, minden egyes kiejtett szava, az az undorító, betört körmű keze, mind mementói voltak az ő szenvedéseinek. Madlenka nagyot nyelt, maga sem tudván, hogy könnyek vagy a gyomra nedve tört most fel, de bármi is volt az, el kellett nyomnia. A nagy Norbert nem ismert irgalmat, nem hatotta meg semmi – ha valaki, ő már csak tudta –, a kívánságainak pedig azonnal teljesülnie kellett. Várt még ugyan jó pár vendég, de azonnal a sörcsap felé nyúlt, mint a gép, öntötte ki a korsókba, a harmadiknál kicsit félrecsöppent, letörölte egy ronggyal, attól meg maszatos lett, a franc essen belé, sietnie kellene vele, valamiért biztosan fog még kapni.
De a nagy Norbertnek ma jó napja lehetett.
– Jól van, cicuskám – dörrent rá, amikor kivitte a söröket. Egyik lapáttenyerével kinyúlt és alaposan belemarkolt Madlenka fenekébe. A lány felszisszent, amikor a ritka rusnya, hosszú körmök belévájtak, de volt már annyi rutinja a munkában, hogy mindent megfelelően elhelyezzen, elrendezzen az asztalon. Az egyik cimbora majdhogynem kikapta a kezéből a korsót, a másik röhögött, a nagy Norbert pedig magához rántotta Madlenkát, a vállánál fogva lehúzta, és úgy morgott a fülébe, hogy a két embere meg a környező asztaloknál ülők azért jól hallják:
– Aztán ráadást is adjál ma, kicsike! Ugye jó kislány leszel, na? Na?
Ellökte, még egyet rácsapott a fenekére, aztán ügyet sem vetett rá. Madlenka arcát vérbe borította a szégyen. A fogadó vendégköre látott már itt ezt-azt, páran szomorkás, együttérző pillantásokkal kísérték az útját a söntésig, de a lány most fuldoklott a gondolattól, hogy a két idegen is látta, miként alázzák meg. Ráadásul miféle ember ez a nagy Norbert?! Ha tehette, kivisította volna az egészet, hogy hallja az egész világ.
Más férfiak a maguk esetlen, otromba módján simogatták, csókolgatták, és ez már elég volt nekik, hogy hangulatba kerüljenek. Madlenka ismerte a visszajáró vendégek gyenge pontjait, tudta, hogyan lehet felgyorsítani a ráhangolódás idejét, és a férfiak bőségesen jutalmazták is ezért. A nagy Norbertnél viszont valami nem működött. Nála semmilyen csók, semmilyen célirányos simítás nem keltett volna izgalmat, de még az sem, ami az ifjabbaknál még működött, hogy meglássák Madlenka ruhátlan testét a beszűrődő holdfényben. Nem, ennél az emberformájú démonnál csak az keltett hangulatot, ha kínozhatta a nőt, aki odaadja magát neki. Rángatta a haját, ütötte és tépte a húsát, szétfeszítette a lábát, és ő minél hangosabban nyüszített a fájdalomtól, annál jobban felhergelte vele a férfi beteges vágyait. Na, hát ma este is ez lesz. Madlenka szemébe könny szökött.
Úgy szolgálta ki a vendégeket, mint egy gép. Egyre csak a rá váró borzalmak körül forogtak a gondolatai. Szerencsére a nagy Norbert meg a két cimborája is újabb és újabb italokat gurítottak le, töményebbet is, de Madlenka már tudta, hogy ez csak elodázza a dolgokat, nem szünteti meg őket. Néha a két idegen felé sandított, próbálta elképzelni, mi mindent gondolhatnak most róla. Nem úgy tűnt, hogy nagyon felkavarta volna őket a jelenet, vagy akár a nagy Norbert jelenléte; amióta becsukódott az ajtó, a szőkés hajú tovább körmölt, néha fel-felolvasott valamit a furulyásnak, az meg elismerően bólogatott és tovább fényesítgette a hangszerét. Aztán összehajoltak, sutyorogtak, nevetgéltek. Madlenka legszívesebben odaült volna közéjük, elsírta volna a bánatát, és könyörgött volna nekik, hogy ha Istent ismernek, segítsék ki valahogy ebből a szorult helyzetből. De hát mit tehetnének ezek? És főleg miért tennének bármit is őérte? Egy bécsi fogadós vidéki konyhalányáért?
Amikor a szőke egyszer tényleg felé intett, azt hitte, rosszul lát. Hiszen ezek úgysem fogyasztanak semmit… Mit akarnak hát tőle? Felnyalábolt három teli boroskorsót, amit úgyis a kettővel mellettük álló asztalhoz kellett vinnie, és csak aztán ment a két idegenhez. Meg sem kellett fordulnia, hogy tudja, a nagy Norbert követi a pillantásával. Úgy érezte magát ebben a fülledt veremben, mintha a pokol kemencéjében égne. És lehet, hogy tényleg ez vár rá? Örök kárhozat, amiért bűnben élt, pénzsóváran és paráznán? Ennek az életnek az egyenes folytatása a végtelen létben, és a halál sem lenne megváltás?
– Mit akarnak? – kérdezte megjátszott érdektelenséggel.
Azok úgy mosolyogtak rá, mint akik tudnak valamit, amit ő nem.
– Mégis innánk valamit – mondta a szőke. – Fűszeres forralt bort. A legédesebb borból. Szegfűszeggel.
– És lepényt is ennénk – tette hozzá a furulyás. – Egy hagymásat meg egy paréjosat. Jó nagyok legyenek!
– Nem azt mondták, hogy nincs pénzük?
– Csak hozza – intett a szőke.
Biztosan ezek is hitelre akarnak itt falatozni, gondolta Madlenka, mint oly sokan. A fogadós egyszer még tönkremegy bele.
Megsütötte a két lepényt, kitöltötte a bort. A kemence felől ínycsiklandó illatok áradtak szét a fogadó nehéz bűzében, és kicsit minden elviselhetőbbnek tűnt. Talán a derű miatt, ami a két idegenből az első perctől fogva áradt. Csak amiatt aggódott, nehogy a nagy Norbertnek is kedve támadjon lepényt zabálni, ami annyit jelentett volna, hogy a másik vendégeknek sütött szeleteket szolgáltatja ki magának. Panaszkodni sose mert volna senki, mindenki féltette a fogsorát meg a csontjai épségét. Konyharonggyal letakart kosárban vitte ki az ennivalót, nehogy az a rusnya nagy alak vagy a két embere közül bármelyik kísértésbe essen.
– Tessék! – A szőke szélesen vigyorgott, és egy marék aranytallért öntött a lány kosarába. – Ez mind a magáé.
A lány döbbenten bámulta a pénzt. Ennyiből vehetne egy kis kunyhót vidéken, és nem kellene többet dolgoznia. Na igen, de akkor miből tartaná ott el magát? Mindenesetre temérdek pénz volt ez, ennyit még sohasem látott egyben.
– Minek hazudtak maguk? – Nem is bántóan kérdezte ezt, inkább elkeseredetten. Lám csak, beülnek ide a gazdagok álöltözetben, végignézik az ő nyomorát, aztán nagy kegyesen hozzávágnak egy akkora összeget, ami nekik meg sem kottyan, oda se néznek, őneki viszont ez a világ. Csalódottan megfordult, de ekkor a furulyás utánaszólt:
– Hazudtunk volna?
– Azt mondták, nincs pénzük.
– Nincs is. Lepényünk viszont van.
– Meg borunk is.
– Egészségére, kisasszony! – Összeütötték a boroskancsóikat. Madlenka most már biztos lehetett benne, hogy gúnyolódnak. Ki szólítaná őt kisasszonynak a merevrészegeken kívül, akik azt sem tudják már hat pohár után, hogy hol vannak?
– Ne szórakozzanak már velem! Van elég bajom a maguk ostobaságai nélkül is.
A szőke felvonta a szemöldökét.
– Amiatt az izomagyú miatt ilyen lehangolt? Ott hátul?
– Ne nézze ilyen feltűnően! – sziszegte holtra váltan a lány. – Egy iszonyat az az ember, ha jót akarnak maguknak, nem kerülnek az útjába!
A furulyás végigfújt egy kis skálát a hangszerén. Az ujjai úgy futottak végig a lyukakon, hogy Madlenka követni sem bírta. Ő is alaposan megnézte a nagy Norbertet, tudomást sem véve a figyelmeztetésről.
– Mintha szomjasnak tűnne. Nem gondolod, Froni?
A szőke prüszkölve felnevetett.
– De, nekem is úgy tűnik, hogy a mi kedves barátunk ma este különösen sokat fogyaszt.
Ez a megjegyzés meg a furulyásnak tetszett nagyon. Madlenka már semmit sem értett.
– Nem csodálkoznék, ha mindjárt rendelne egy újabb italt! – mondta a szőke, akit ezek szerint Froninak hívtak, és lusta nyújtózkodás kíséretében figyelte a nagy Norbertet. Látszólag egyáltalán nem félt tőle, mi több, valami furcsa, kendőzetlen kíváncsisággal nézett a fogadó réme felé. Mintha egy érdekes kísérletet végezne, és várná, hogy mi lesz az eredménye. Madlenka viszont tudta, hogy igazuk van, a nagy Norbert hamarosan újra magához fogja őt rendelni.
Essünk túl rajta most, döntötte el fásultan. Az idegenek asztalától nem a söntéshez ment vissza, hanem jó nagy kerülőt tett, és szándékosan útba ejtette azt a bizonyos hátsó asztalt is. A nagy Norbert nem figyelt rá, éppen valami hosszas történetet üvöltött arról, hogy miként jutott hozzá nemrég egy rakás pénzhez.
Mi másról is beszélhetne egy ilyen… izomagyú, jutott hirtelen Madlenka eszébe a szó, amit Froni használt. Odasandított a két idegen asztala felé. Froni kezét a szája elé szorítva, rázkódó vállal kacagott, furulyás társa pedig körkörös mozdulatot írt le a levegőben, mintha vadászkutya-csapatot vagy valami hasonlót vezényelne. Madlenka maga sem értette, miért, de hirtelen olyan bátorság szállta meg a nagy Norbert mellett, mintha a férfi egészen apróra zsugorodott volna. Olyan apróra, mint a… mint a borsónyi agya, amit hiába próbál palástolni a sok izmával! A lány csípőre tette a kezét, és mielőtt meggondolhatta volna magát, mézesmázosan megszólította a nagy Norbertet:
– Jól hallom, hogy igencsak meggazdagodott az úr?
– De annyira, kiscica – bődült fel a férfi –, hogy ha akarnék, szebb muffot vehetnék a kezedre, mint ami a lábad között van!
Madlenka feje hátrarándult a sértéstől. Hátrapillantott, és látta, hogy Froni időközben felült az asztalra, és a játékszíni közönség izgalmával leste az eseményeket, a furulyás pedig most már két kézzel jelezte azt a bizonyos mozdulatot: „Tovább, tovább!”
– Nem kell nekem kézmelegítő, uram, hát elég meleg van itt – eresztett ki magából egy kis erőltetett nevetést a lány –, inkább azt remélem, hogy sokat fog még itt enni-inni, ha ilyen bőségesen meg tudja fizetni!
Elment az eszem, cikázott át az agyán, hogy leállok enyelegni a nagy Norberttel? Miért csinálom ezt? De a fickónak láthatóan tetszett a dolog. Soha máskor nem láthatta Madlenkát közvetlennek, kedvesnek, hiszen ő maga tett róla, hogy a puszta nevét is rettegje mindenki itt a fogadóban. Most azonban megcsippentette az arcát – ez bárki mástól ártatlan szépelgés lett volna, a nagy Norbertnek viszont ott ragadtak az ujjnyomai Madlenka bőrén –, majd elnagyolt mozdulattal a tarsolyába nyúlt:
– Hogy én ne tudnék fizetni, he?
A következő néhány másodpercben Madlenka úgy érezte, valóban színielőadást néz. A nagy Norbert arcán először csak az izmok dermedtek meg, aztán a szája görbült hatalmas O-vá, és italtól kivörösödött képéről azonnal elszállt az összes vér.
– Hol a pénzem? – motyogta, keze lázasan turkált a tarsolyban, aztán egyre dühösebben matatott, és a haragtól kétszeresen tért vissza a fejére a vörösség. Most már üvöltött: – HOL A PÉNZEM!
A körülötte ülők rémülten húzták be a nyakukat, akadt két-három ifjú, aki fel is állt a székéről és a falhoz hátrált. Ezt rosszul tették, mert egyből magára vonták a dühöngő fickó gyanúját.
– HOL A PÉNZEM! TE VITTED EL? VAGY TE? – Szúrópróbaszerűen megrángatta egyik vagy másik ember grabancát, mintha azt várta volna, hogy valamelyikből ki tudja rázni az elveszett aranyakat. Cimborái fenyegetően húzták fel a ruhaujjukat, és gyilkos tekintettel néztek körül.
– HALÁLLAL LAKOLJON A TOLVAJ! – bődült fel a nagy Norbert, és egyre nagyobb körben zaklatta a vendégeket. Senki mozdulni sem mert. Madlenka csak állt, és összeszoruló gyomorral figyelte, mi lesz itt.
Pár vendég felpattant, és készségesen segítettek a kutakodásban. Minden asztal alá bemásztak, hogy megkeressék a nagy ember pénzét, ami, ahogy néhányan nyugtatni próbálták, „talán csak kiesett valahol”. Egy tömzsi emberke diadalmas rikkantással fel is kapott egy erszényt egy asztal alól, amelyet három másik választott el a nagy Norbertékétől. Egy pillanatra elszállt a feszültség, az emberek vigyorogni, koccintgatni kezdtek. Ám ekkor észrevették, hogy az erszény üres. A megtaláló elvörösödött, Madlenka tisztán látta, hogy remeg a keze: biztosan átkozta most magát, hogy meggondolatlanul magára hívta ezeknek a rettenetes alakoknak a figyelmét. A kézben az erszény mocskos volt és még egy horpadásféleség is látszott rajta, olyan formájú, mint az ő cipősarka…
Madlenka hátraemelte a lábfejét, és jól megnézte a sarkát. Aztán megint az erszényt. Aztán maga sem tudta, miért, az asztalon ülő Fronit. A két idegen szemmel láthatóan remekül szórakozott, de Madlenkán kívül senki sem figyelt rájuk, hiszen messze ültek az eseményektől.
Igen, nagyon messze ültek…
Hirtelen minden nagyon felgyorsult. A nagy Norbert egyik cimborája a kis megtalálót vette elő („Mit igyekeztél te olyan nagyon megtalálni, hö? Talán te vagy a tolvaj?!”), maga a fővezér viszont azt ragadta torkon, akinek az asztala alól előkerült az erszény.
– HOVA DUGTAD A PÉNZEMET! – Rázta a férfit, mint egy zsákot. – BESZÉLJ, TE NYOMORULT!
De most emberére akadt: az, akivel kikezdett, szintén nagydarab fickó volt. Kevésbé vállas, mint a nagy Norbert, de magasabb, és talán nem kevésbé erős. Hosszú Hansnak nevezték, péklegény volt, és mindenki tudta róla, hogy alapvetően békeszerető ember. Most is próbált gátat vetni az erőszaknak.
– Hagyja már ezt! Miért lenne nálam az a pénz? Csak mert a tolvaj az asztalom alá dobta az erszényt?
Na, erre meg a környező asztalok vendégei kezdhettek reszketni. A két cimborán látszott, hogy fél kézzel végig tudnák verni a fél vendégkört. A távolabbi asztalok közül egynémely kiürült, a vendégek vagy az ajtón slisszoltak ki, vagy a teremben bújtak el valahová, nehogy rájuk terelődjön a figyelem. Madlenka homlokráncolva figyelte a helyeket, ahonnan fizetés nélkül távoztak egyesek. Bizony, a nagy Norbert randalírozását a fogadósnak máris sok fillérje bánta. Froni és a barátja viszont még mindig ott ültek. Madlenka tett pár óvatos lépést feléjük, aztán rájött, úgysem figyel most rá senki.
– HOGYNE LENNE NÁLAD! ADD ELŐ! ADD ELŐ!
– Nincs nálam! Nincs nálam, nem érted? Ne rángass már, te nyavalyás!
Hosszú Hans visszkézből nagy pofont vágott a nagy Norbert arcára. Az felordított, és még eszelősebben rázta. A cimborák egyike megpróbálta hátracsavarni Hosszú Hans karját, de eddigre már mások is bekapcsolódtak. Hans népszerű ember volt, és hirtelen hárman-négyen is összefogtak a védelmében, akik egyedül soha nem mertek volna kiállni a nagy Norbert ellen. Lefejtették a monstrum kezét Hosszú Hansról, de az kiszabadította magát és artikulálatlan üvöltéssel rontott közéjük. Valaki egy széket emelt fel, hogy azzal csapjon le az ellenfelére, de Madlenka a kavarodásban már nem is látta, ki ellen indulnak meg vele.
Ha néhanapján tömegverekedés tört ki, azt a fogadós odafent mindig azonnal meghallotta, de általában várt néhány percet, hátha elül magától is. Csak akkor cammogott le rendet tenni és kidobni a bajkeverőket, ha már túl régóta tartott a zaj. Madlenka úgy sejtette, hogy ebben az esetben ő sem mer majd igazán közbelépni: hagyni kell, hogy üssék egymást, amíg vér nem folyik vagy valaki meg nem hal. Döbbenten pillantott a két idegen felé.
– Maguk voltak, igaz? – formálta a szájával a szavakat.
A furulyás ártatlanul tárta szét a kezét, a hangszerét időközben megint eltüntette valahová. Froni megfogta a kalapot, kibokszolta, visszapöccentette bele a tolldíszt, majd csak ennyit mondott:
Aludni lelkünket ne hagyd, csupán a bűn aludjon el; s a hit hűsítse a szüzek álmának forró gőzeit.[1] Úgy vélem, távozhatunk, Mellitus barátom.
Hát így hívják a furulyást. A két idegen komótosan elindult az ajtó felé, mint akik nem is hallják a verekedés csörömpölését, az ordibálást és a jajszavakat. Madlenka döbbenten nézett utánuk.
Froni az ajtóból még visszafordult egy pillanatra:
– Várj, Mellitus! Fizettünk mi egyáltalán?
Rákacsintott Madlenkára, majd hagyta, hogy Mellitus ál-rosszalló fejcsóválással kivontassa a fogadóból.
A lány csak állt és bámult; mögötte egyre halkultak a zajok, mintha a verekedők kifulladtak volna. Sóvárgó fájdalom szúrt a gyomrába. Nem hagyhatja ezeket csak úgy elmenni! Felkapta az egyik vendég férfikabátját, és kirohant a sötét, havas utcaképbe.
Froninak és Mellitusnak már az utca végéről látszott a háta. Madlenka utánuk szaladt.
– Várjanak!
Azok megfordultak.
– Maguk voltak, igaz? – lihegte. – Maguk ürítették ki a nagy Norbert erszényét. Akkor vették ki, amikor bejött az ajtón, abban a pár percben… és… – Madlenka zavartan pislogott. – De ez hogyan lehetséges?
– Látja? – Mellitus megint feltartotta a két tenyerét. – Hogyan lehettünk volna mi?
Froni összegörnyedve nevetett, a lehelete kis felhőként lebegett az arca előtt. Olyan csinos volt így, hótól és vidámságtól kipirult arccal. Madlenka gyomra most is összerándult, de valahogy máshogy.
– De tényleg – erősködött. – És aztán ledobták az erszényt, én ráléptem, és a cipőmmel valahogy elvonszoltam Hosszú Hans asztalához. Ne tagadják, hogy így volt.
– Hát tagadunk mi itt bármit is? – ütközött meg Mellitus. – Hiszen nem is mondtunk semmit.
Tovább akartak menni, de Madlenka megragadta Mellitus karját.
– Hadd menjek magukkal!
Froni arcán rosszallás futott át.
– Velünk nem jöhet senki.
– Jó szolgálatot tehetnék! Higgyék el, kérem!
Mellitus fájdalmas fintort vágott.
– Megbánná, kisasszony, higgye el. A mi életünk nem asszonyszemélynek való. Vándorok vagyunk, nincs semmink. Sokszor kerülünk veszélybe, menekülünk, nyomorgunk, éhezünk. Ez kell magának? Ugye, hogy nem? Menjen szépen vissza, és felejtsen el minket.
– Ezt nem tehetik velem! – sikoltott fel Madlenka. – Gyűlölöm a fogadót! Gyűlölöm ezt az életet! Nem bírom ki itt tovább!
De azok ketten már mentek is. Madlenka könnyei megállíthatatlanul törtek elő. Dühösen zokogott, csapkodott a levegőbe, habár tudta, sem Fronit, sem Mellitust nem hatja meg ezzel. Nőszemélyes nyavalygás. Ezek férfiak, férfival akarják megosztani az útjukat, a kenyerüket. A nő meg verve jó, meg fogadóban robotolva, meg erőszakolva. Micsoda emberek ezek is?! Madlenka megvetően kiköpött.
– Vagyok én mégannyira férfi, mint maguk! – kiáltott utánuk dühösen, habár nem tudta, hallhatják-e még.
Ekkor belevillant valami. A férfikabátot összehúzta magán, és olyan sebesen loholt vissza, ahogy csak tudott. Nem a vendégek közé tért be újra – most már biztosan nem verekszik senki, és őt csak elővennék, a nagy Norbert a pénze miatt töltené ki rajta a dühét, a fogadós meg felpofozná, amiért hagyta, hogy mindenki így berúgjon és meg sem próbálta amúgy asszonyosan megfékezni az erőszakot… Nem, ő a hátsó bejárathoz ment. Innen nyílt a raktár, a lejáró a borospincébe, meg a fogadós kis mosodája, ahol lepedők lógtak és áztak. Meg a fogadós egyik garnitúra munkaruhája.
– Majd megmutatom én maguknak, ki itt a férfi! – motyogta csak úgy magának, amíg a szoknyát lerángatta magáról, a csatos bőrnadrágot meg fel, a harisnyája fölé. Gyorsan kellett öltöznie, hogy végleg el ne szalassza az idegeneket, nem bajlódhatott az elrendezéssel. Persze, nagy volt a nadrág is, meg az imént elemelt kabát is, nehezen futott benne, de azért csak sikerült valahogy. Áldotta magában a hóesést, mert így követhette Froni és Mellitus lábnyomait. Látta, hogy Mellitusnak kétszer akkora lábfeje van, mint Froninak, de egyiküké sem volt akkora lapátlábnyom, mint amit ő hagyott maga után. Az a bizonyos cipősarok úgy lenyomta a havat, hogy alóla kikandikált a barna föld.
Amikor újra mögéjük került, már az is tudatosult benne, hogy hármuk közül ő a legnagyobb. És a legszélesebb vállú is. Ezek ugyan ne packázzanak vele!
Nem vették észre, vagy legalábbis nem mutatták. Szép komótosan gyalogoltak a hóesésben. Madlenka kicsit kifulladt, ahogy megállt mögöttük, és hirtelen nem tudta, mit is mondjon.
– Mi volt az, amit mondott? – tört ki belőle hirtelen.
Froni és Mellitus döbbenten megfordultak.
– Micsoda…?
– Az a mondás ott a fogadóban – lihegte a lány. – A bűnről, meg… meg még nem tudom, miről. Szüzekről. Az mi volt?
– Aurelius Ambrosius Esti imája – felelte Froni, majd a lány értetlenkedő arcát látva hozzátette: – Más néven Szent Ambrus. Valahogy te jutottál róla eszembe. Levetve síkos gondokat rólad álmodjon mély szívünk, s föl ne riasszon az irígy szellem csele: a rémület.
Valami csiklandozta belülről a lányt. Úgy érezte, órákig el tudná hallgatni, ahogy Froni versel. Ha Isten megadja, talán hallhatja még máskor is… Nagy levegőt vett.
– Veletek megyek – jelentette be. – És ha nem akartok lányt a nyakatokra, akkor majd leszek férfi. Látjátok, férfinadrágom van, férfikabátom. Majd szerzek útközben férfiinget, férficipőt.
Beszéd közben kibontotta a hajfonatát is. Mellitus elismerően figyelte, ahogy az övénél csak kicsit rövidebb és ritkásabb aranybarna haj szétterül a lány, vagyis most már félig-meddig fiú, vállán.
– És szakállat mikor növesztesz? – csipkelődött vele.
Madlenka grimaszt vágott felé.
– Mintha ti olyan szőrösek lennétek…
Froni most már kedvtelve nézegette Madlenkát. Úgy látszott, imponált neki, hogy a lány nem adta fel az első elutasítás után.
– Nagy út vár még ránk. Ezt a telet még itt töltjük, de valamelyik nyáron majd visszamegyünk a szülőföldemre. Van még ott némi elintéznivalóm a helyiekkel. Vagy ki tudja? Bejárjuk a világot. Eljutunk a legtávolabbi sarkaiba is. Velünk tartasz hát?
Madlenka szíve teljes szenvedélyével vágta rá:
– Akár a halál torkába is!
A két férfi összevigyorgott.
– Hát akkor Isten hozott. – Froni lekapta a fejéről a kalapot, és kicsit komikusan meghajolt. – Én Sophronius vagyok, az írástudó, ő meg Mellitus, a zenecsináló. Hát téged hogy hívnak?
Madlenka a szájába harapott, nem tudta hirtelen, mit mondjon erre, de aztán gyorsan jött az ötlet.
– Mi volt a neve a verses embernek, akit mondtál… Froni? – Nem tudta, megsértődik-e a férfi, amiért nem Sophroniust mondott, de úgy látszott, mindegy neki.
– Aurelius Ambrosius.
– Ez a nevem. Ambrosius.
– Örvendek a szerencsének, Ambrosius – hajolt meg Mellitus is, a zenecsináló, és elővette a furulyáját.
Alig huszonnégy órával korábban Madlenka, a fogadós engedelmes konyhalánya bebújt egy izzadságszagú, borissza férfi mellé az ágyba. Most pedig Ambrosiusra, a verselő szent nevét viselő csavargóra őrjítően izgalmas, vérforraló éjszaka várt. Megtanulta, milyen tánclépésben vándorolni és kánonban énekelni Fronival, akinek nincs is olyan rossz hangja, kívül a városfal mentén, ahol minden héten kirabolnak, megkéselnek, agyonütnek valakit. Őhozzájuk bezzeg egy ujjal sem értek. Lábnyomaikat szép lassan elfedte a nagypelyhű, bolondosan kavargó hó.
Hát így lettek hárman.



[1] Babits Mihály fordítása.

2017. október 4., szerda

Boldog születésnapot, Fellegvár!

Ma két éve nyíltak meg a Fellegvár kapui! 😊 A jeles nap bejegyzést kíván – még úgy is, hogy körülbelül fél éve nem került fel ide semmi, amiből kitalálhatjátok, hogy mostanában nem nagyon írtam novellát. De máshol azért zajlott az élet!

Illetve ez sem teljesen igaz, mert egy novellával még adós vagyok, amelyet március-április környékén írtam, és azért nem került fel a Fellegvárra, mert pályázatra készült. Mivel a mai napig nem kaptam egyértelmű visszajelzést a szóban forgó honlap szerkesztőitől, hogy mi lesz a szöveg sorsa (kihirdettek ugyan három győztest, de még a shortlistjükre felkerülő novellák is bekerülnek valami gyűjteménybe, és ezzel kapcsolatban semmit sem mondtak), ezért még várok egy kicsit az itteni megjelentetéssel. Érdekes, hogy ezek szerint van olyan élethelyzet, amikor egy „sajnos most nem értél el eredményt”-típusú levél láttán is örvendeznék, mert ez azt jelentené, hogy biztosan visszanyertem a rendelkezést a szöveg felett! 😅 Az igazság kedvéért azt is hozzáteszem, hogy az íróknak az ilyen leveleket MINDIG udvariasan meg kellene köszönniük, ahelyett (amit sok helyről hallottam és olvastam már), hogy részletes kifejtésért bombáznák a pályázat kiíróit, vagy sértetten elküldenék őket a francba. Gondolom, sokszor azért nem megy ki ilyen levél, mert a szervezők nem akarnak arra időt és energiát szánni, hogy házhoz menjenek a pofonért.

Azért szerencsére el lehet jutni arra a szintre, amikor valaki már nem élet-halál kérdésnek fogja fel a pályázatokat, és nem az éppen aktuális zsűri értékelésétől teszi függővé a saját írói önbizalmát. Nyár elején kiírták a jelentkezést az idei Magasiskolába, ahol is a tavalyihoz képest nagy változtatás volt, hogy nem bármilyen és bármennyi szöveget lehetett küldeni, hanem három oldal prózát és/vagy ugyanennyi oldalnyi verset. (Idén ugyanis külön líra- és prózakurzusok zajlottak egymással párhuzamosan.) Mivel a pályázatos novellám pont három oldalt tett ki, és amúgy is ez volt a legfrissebb szövegem, ezért ezt csatoltam a jelentkezésemhez. Bekerültem 😊 Idén is hihetetlenül inspiráló volt a hét, sokat nevettünk, tanultunk, megbeszéltük a hozott szövegeinket és újakat is írtunk. Született a táborban egy egyoldalas kis tárcám (ez volt a terjedelmi és műfaji kikötés), ha érdekel valakit, ezt is szívesen megosztom itt 😉 Furcsa volt ennyire röviden írni, de pont ettől lett kihívás ez a feladat. Szuper megoldások születtek a többiek részéről, mindenki kihozta magából a maximumot, de talán ez lett mindannyiunk abszolút kedvence...

Nem sokkal Szekszárd után újabb izgalmas események láncolata indult el. Egy már régóta létező, de nem túl aktív írócsoportban Tamási Rebeka (aki az egyik itt fellelhető novellámat inspirálta) felvetette, hogy az írás-olvasás napjára készítsünk irodalmi videókat. Ebből a kósza ötletből azóta megszületett az YRIUNK csoport, amelynek itt találjátok a vlogját. Azóta is nagy lelkesen készítem az újabb és újabb (az én esetemben egyelőre elég amatőr) videókat, és nagyon hálás vagyok azért, hogy megalakultunk. Az írás ugyan magányos elfoglaltság, de ha egy jó csapat vesz körül, akkor mindig ezerrel pezsegsz és szétvet az inspiráció. Nos hát, körülbelül akkor, amikor ezt így sikerült megfogalmaznom magamnak, jött egy üzenet, hogy megszavazták a felvételemet a Történelmiregény-írók Társaságába. Múlt héten én voltam a dorogi könyvtárban rendezett TRT-s író-olvasó találkozó egyik résztvevője, és mondanom sem kell, hihetetlen élményben volt részem. Szóval most szárnyalok 😊

És közben sokat írok a Librariusra, közreműködtem egy tudományos cikkben angolul (remélem, hamarosan megjelenik), írtam egy ismeretterjesztő füzetkét németül, és folyamatban van egy hosszabb, szintén ismeretterjesztő jellegű cikkem egy magyar folyóiratba. Ja, és emellett van egy polgári pénzkereső foglalkozásom is (mondjuk annak elég mozgalmas), miközben kutatok, előadok, nyelvet tanulok, kórusra és Zumbára járok, és így tovább. Szóval tényleg ne tévesszen meg ez a nagy csend a Fellegvárban! Mostanában ide járok aludni… 😄




BOLDOG SZÜLINAPOT, FELLEGVÁR! 💝

2017. március 13., hétfő

Tíz érdekesség A kőszívű ember fiairól

A bécsi forradalom mai és a pest-budai forradalom holnaputáni évfordulójának tiszteletére álljon itt ez a lista. Nagyon régen írtam, különösebb terveim sose voltak vele, de most megosztom, hátha van, akit érdekel...


Tíz érdekesség A kőszívű ember fiairól - avagy ha nem olvastad nyolcszázszor, akkor valószínűleg nem vetted észre :)

Egy regény, amit divat utálni. Mindig észreveszem, ha egy online újságnál uborkaszezon van, vagy egy fórumon éppen nincs izgalmas téma, mert olyankor valaki mindig bedobja ezt. Jaj, miért szerepel még mindig a "kötelezők listáján"? Jaj, miért kell ezt tizenhárom éveseknek olvasni? Vannak, akik mondatokat posztolgatnak belőle, "van, aki ért ebből egy szót is?"-jellegű kommentárokkal.
Megjegyzem, én is egyetértek az efféle véleményekkel: ez a regény tényleg nem való mindenkinek, főleg a mai iskolásoknak nem, habár egy jó tanár és egy megfelelő feldolgozás azért csodát tehet. Azt is elfogadom, hogy a nyelvezete egy XXI. századi átlagember számára értelmezhetetlen. De ettől még (vagy talán éppen ezért) én imádom. Tizenhárom éves korom óta, amikor kötelezőként először vettem a kezembe, annyiszor olvastam már, hogy a kedvenc részeimet kívülről tudom.
Így eshetett meg, hogy feltűntek nekem olyan apróságok, amelyeket egy népszerű olvasmány esetén (pl. Harry Potter-sorozat) ízekre szednek és hosszan részleteznek a rajongók, viszont egy efféle mumusregény kapcsán soha nem esik róluk szó. Íme egy lista tíz érdekességről, amelyeket talán nem vettél észre A kőszívű ember fiaiban.

1. Két fontos szereplőnek nem derül ki a hajszíne.

A XIX. századi romantikában, ahogy a ma "romantikusnak" titulált könyvekben is, bevett szokás hosszú személyleírásokat adni a szereplőkről. Ennek megfelelően A kőszívű ember fiaiban is megkapjuk, hogy ki hogyan néz ki. Alfonsine-ról tudjuk, hogy gyönyörű (ő csábítja el a legtöbb pasit, lásd lentebb), Richárdról, hogy eszméletlenül jóképű. Érdekes, hogy éppen róluk, a legattraktívabb szereplőkről nem derül ki egy elég lényeges infó: hogy mit hordanak a fejükön. A filmben Richárd barna, Alfonsine fekete. Ezzel én a mai napig nem békültem ki - a fejemben élő Alfonsine szőke és babaarcúan bűbájos. Baradlayné és Edit viszont egyértelműen feketék, tehát nem barnák, mint a filmben.

2. A három fivér soha nem szerepel egy időben és egy helyen a regényben.

Legfeljebb kettesével találkozunk velük. A történet elején Ödön Oroszországban, majd Magyarországon él, Richárd és Jenő pedig Bécsben. A szabadságharc alatt Ödön és Richárd csatától csatáig bolyonganak, Jenő Kőrösszigeten festeget. A világosi fegyverletétel után Richárd fogoly, Jenő és Ödön pedig Nemesdombon várják a végzetes levelet. Soha nincs olyan élethelyzet, ahol egyszerre hárman jelennének meg. (Pedig egyszer még lenne is rá lehetőség, amikor Ödön a forradalom alatt Bécsben szónokol, de aztán ebből sem kerekedik nagy családi találkozó.)

3. "Palvicz Károly anyja", avagy bízd a titkaidat Jókaira!

Palvicz Ottó a halálos ágyán megesketi Richárdot, hogy soha senkinek sem árulja el a törvénytelen Károlyka anyjának nevét. Richárd megfogadja - és Jókai is! Az elcsöpögtetett információkból napnál világosabb, hogy ki az anya, ám sem a szereplők, sem a narrátor nem mondják ki ezt nyíltan. Az illető hol a saját nevén, hol pedig mint "Palvicz Károly anyja" szerepel, az elbeszélő soha nem keveri a két formát. Ez egy ártatlan lelkű (vagy simán figyelmetlen) olvasót meg is téveszthet: amikor az egyik családtagom hetedikesként olvasónaplót írt a könyvről, nem is vette észre, hogy ez a két asszony valójában ugyanaz a személy.

4. Hugo Mausmann-nak van egy lelki rokona egy másik könyvben.

Én is évekig vártam erre a felfedezésre, amíg el nem olvastam Alexandre Dumas ´Mária Antoanette lovagjai´ című regényét (a magyar cím írásmódját ma sem értem, de mindegy). Ebben szerepel Lorin, a vidám forradalmár, a komor és költői Maurice (~ Fritz Goldner) ellenpontja. Lorin állandóan viccel és versel (!), nagy szerelem helyett inkább tét nélkül udvarolgat, és egy ponton az is kiderül róla, hogy foglalkozott orvostudománnyal. Na ez volt az a rész, amikor Jókai már nem tudta volna kimagyarázni magát :), hiszen Mausmann-ról is elhangzik, hogy orvostanhallgató volt. Gondolom, mindkét történetbe kellett a hős mellé egy ilyen comic relief, hogy megismerjük a forradalom többféle arcát, illetve hogy ne essünk teljes letargiába a Goldner/Maurice-féle idealisták elveinek bukásakor.

5. Alfonsine-ba mindenki szerelmes. Még az is, aki nem.

Ha már a forradalmár fiúknál tartunk: a film velük kapcsolatban is változtatott egy kicsit. Goldner a vásznon Plankenhorstnénak udvarol, a regényben viszont Alfonsine-nak. Nem tudom, miért változtatták meg ezt a szálat a filmesek: talán unalmasnak érezték, hogy Alfonsine annyira népszerű? Hiszen Jenő is őt akarja, sőt, már Palvicz Ottóval is eljutott egyszer az eljegyzésig (meg még máshová is... :P). Film-Goldner aranyos, amint koslat egy nő után, aki az anyja lehetne :), a könyvben viszont sokkal jobban kidomborodik, hogy milyen nő volt valójában Alfonsine, hogyan bánt ezekkel az őt imádó férfiakkal.

6. Soha nem tudjuk meg, hogy Leonin elárulta-e Ödönt, vagy megmentette.

Jókai a kiegyezés után írta a regényt. Az akkori, "megbocsátó" közhangulatban gondosan ügyelt arra, hogy legyenek szimpatikus osztrákok/császárpártiak (Edit, Goldner, Mausmann, Palvicz) a regényben, és a szabadságharc bukása kapcsán kidomborítja egy csomó áruló vagy csak szimplán hülye magyar (Rideghváryék, Szalmás) felelősségét. Oroszunk viszont csak egy van, Leonin, akivel kapcsolatban tökéletes bizonytalanságban maradunk. Áruló vagy megmentő? Én úgy sejtem, hogy Jókai alapvetően az ellenszenves Leonint akarta, de hogy ne vádolhassák általánosítással, a következő fejezetben (megkésve, korábbi utalások nélkül!) azért meglengeti, hogy talán mégis segítség volt ez, csak kegyetlenségnek álcázva. Aztán mindenki döntse el magának, melyik változatot fogadja el. (Érdekesség amúgy, hogy az 1965-ben készült filmből kihagyták az egész orosz intervenciót, hiszen "szovjet barátaink" könnyen értelmezhették volna burkolt ´56-os utalásnak a Leonin-Ödön-jelenetet.)

7. Összevissza ugrál az idő.

Az egész történet olyan, mintha egy ősi mítoszt dolgozna fel, nem egy konkrét időkeretek között zajló történelmi eseményt, és ennek a józan ésszel felfogható időkezelés gyakran áldozatul esik. A legjobb példa erre Richárd és Edit története. Annyit sejthetünk, hogy a cselekmény 1845-ben kezdődik (Zebulon lányainak kora, Ödön kisfiának cseperedése, megyegyűlés). Ekkor Ödön huszonnégy éves, Richárd huszonhárom. Richárd azzal jegyzi el Editet, hogy egy év múlva nagykorú lesz, akkor eljön érte - akkoriban 24 évtől volt nagykorú valaki. Csakhogy ha Károlyka 1849-ben hároméves, akkor Edit nem élhetett már 1845-ben Plankenhorstéknál, hiszen akkor még nem robbant ki a botrány (kivéve, ha már Alfonsine terhessége idején odavitték). 1848 májusában megtudjuk, hogy Richárd "egy éve" él a közkatonákkal, tehát körülbelül egy éve Edit vőlegénye (hacsak nem lakott még hónapokig a kiürített lakásában :P). Majd mindezek csúcsa: Richárd úgy emlékszik 1850-ben, szabadulása után, hogy másfél éve jegyezte el Editet, ami már csak a szabadságharc csatái miatt is lehetetlen. Úgy látszik, ebben a kapcsolatban csak úgy repült az idő :)

8. Baradlayné tizenhat évesen szülte Ödönt.

Általában idősebb, 55-65 éves színésznőkkel játszatják el a legfontosabb női szereplőt, hiszen ma ilyennek képzelünk egy anyát, akinek huszonéves fiai vannak. Viszont párszor elhangzik a regényben, hogy Baradlayné körülbelül negyvenéves, csak a húsz évvel későbbi epilógusban lesz hatvan. Igaz, a XIX. században még nem számított különösnek az ennyire fiatal anyaság. Richárd is egy tizennégy tizenöt éves Editet jegyez el, és csak a harcok meg az intrikák akadályozzák meg, hogy rövid időn belül el is vegye.

9. Edit neve és érdekes családi körülményei.

Nem teljesen tiszta, hogy a Plankenhorst családban ki kinek a kicsodája, mert Edit Plankenhorstnét és Alfonsine-t is "nagynénémnek" tekinti (ami persze nem lehet, hiszen anyáról és lányáról van szó). Amint a végén kiderül, Editnek azért kellett annyit szenvednie mellettük, mert évekig örökösödési harcban álltak Plankenhorst Alfréd bácsi nagy vagyonáért. Edit a házasságával megszerezte a pénzt és kisemmizte a romlott, számító nőrokonokat. Márpedig az Edit névnél azt írja a névetimológiai szótár, hogy "germán eredetű, elemeinek jelentése: birtok, örökség, vagyon + harc". Nomen est omen. Ha ez tudatos volt, akkor le a kalappal Jókai előtt. Persze Edit nemcsak a pénzt nyerte el, hanem Károlykát is: a saját valahányadfokú unokatestvérét, akinek ő lett anyja helyett anyja. Mondhatnánk, hogy visszanyalt a fagyi.

10. Valós helyszínek Bécsben :)

Persze, az nem nagy meglepetés, hogy Isaszeg, Buda meg Kassa létező helyek. Az már inkább, hogy Bécs városán belül egy csomó helyszín azonosítható: a Porzellangasse (ahol Salamon zsibárus üzletel), a régi egyetem (ahonnan a forradalom indul), a Magyar Királyhoz fogadó (ahol Richárd többször is megfordul) vagy a Singerstraße 17. (ahol Baradlayné rejtőzik). Van egy Brigitta-kolostor is, bár egy térkép alapján nagyon messze attól a korabeli belvárostól, ahol a zavargások folytak. Nem derül ki, hogy Plankenhorsték pontosan hol laktak, de gyanús, hogy nagyjából a mai Plankengasse környékén... :) Ha már itt tartunk, a hortobágyi Nemesdomb, ahol Baradlayék élnek, teljesen fiktív település. Ehhez képest ez a néhány létező bécsi helyszín elég jó eredmény.

2016. december 4., vasárnap

A játékmackó bánata

A játékmackó bánata

Bence a harmadik születésnapjára kapott engem. Rögtön tudtam, amint megláttam, hogy mi ketten örökkön-örökké legjobb barátok leszünk.
Rengeteget játszottunk együtt, Bence hihetetlen kalandokba kevert engem. Volt, hogy eltévedtem az őserdőben, és megküzdöttem egy vérszomjas porcelántigrissel. Máskor meg hajótörést szenvedtem, és cápák elől kellett menekülnöm egy rozoga mentőcsónakban. Sőt, Bence még egy időgépet is épített nekem egy üres cipősdobozból, és jó párszor visszautaztatott a történelem előtti időbe, ahol egy csapat növényevő dinoszaurusszal szövetkeztem a gonosz húsevő rémuralma ellen. Hű, micsoda idők voltak ezek! Nekem volt a legizgalmasabb életem a világon.
Éjjelente összebújva aludtunk. Bence, ez a napközben állandóan rohangáló és ugráló kisfiú, estére mindig megnyugodott és elcsendesedett. A szőrömbe fúrta az orrát, és elalvás előtt elmesélte nekem, mi történt az oviban. Hogy a verekedős Misi soha nem hagyja békén, és hogy az utálatos lányok mindig csúfolják, az óvó néni meg elhajtja, mert egy fiúnak meg kell tanulnia megvédeni magát. Sokszor még a töltelék is nedves lett a hasamban, annyit sírt nekem szegény. Minden titkát rám bízta, és állítom, jobban ismertem még a saját szüleinél is.
Persze eljárt felettem az idő, ami ilyen mozgalmas élettel nem is csoda. Egyszer még a fél szemem is elveszett, de szerencsére Bence anyukája megtalálta takarítás közben, és visszaragasztotta a helyére. Egykor selymes szőröm összegubancolódott, a testem elformátlanodott. Bence mintha észre sem vette volna mindezt, ugyanúgy szeretgetett, ölelt, mint új koromban, én pedig olyan, de olyan hálás voltam neki ezért…
Aztán megváltoztak a dolgok. Bence iskolás lett, átrendezték a szobáját. Új íróasztalt kapott és nagyobb ágyat. A falról lekerültek a mesefigurák képei, átadták a helyet focicsapatoknak, autóknak meg zenekaroknak. A régi játékokat Bence dobozba pakolta, és az apukája levitte őket a pincébe. Néha eltűnődtem, mi lehet velük, vajon nem ijesztő-e odalent a föld alatt? Én mindenképpen jobban jártam náluk: Bence a polcon talált nekem helyet. Éjszakánként vágyakozva néztem az ágyat és az alvó fiút, visszagondoltam a közös éjszakáinkra, és talán sóhajtottam is volna, ha a szájam nem csak egy hímzett fekete vonal lenne.
Lassacskán megértettem, hogy már nincs akkora szüksége rám, mint régen. Leckét írt, focit nézett, játszott a számítógépen, a telefonján pittyegve üzengettek neki a barátai. Rájöttem, hogy valójában örülnöm kell, amiért végre mindent megkapott, amire vágyott. Hiszen sokan szerették, jól tanult, a szülei büszkék voltak rá, polcotthonom zsúfolásig megtelt focitrófeákkal, könyvekkel és oklevelekkel.
Azt hittem, ez már mindig így lesz. Mígnem egy napon megérkezett Ági.
Először csak az előszobából hallottam egy ismeretlen hangot. Kicsit remegett, amikor bemutatkozott Bence anyjának, mintha ez valami nagyon fontos pillanat lenne. Azt hittem, vendég, akit majd a nappaliban ültetnek le, és én soha nem láthatom meg az arcát. Mekkorát tévedtem! Kisvártatva ugyanis nyílt az ajtó, és Bence betessékelte maga előtt Ágit. Egyetlen pillantásból is megállapíthattam, hogy mindketten rettenetes zavarban vannak. A lány arca tűzpiros volt, Bence pedig – jaj, de sokszor láttam már ezt a mozdulatot! – néha elfintorította az orrát.
Hát izé, ez a szobám.
Tök jó.
Köszi.
Ennyi. Az én mindig beszédes, magabiztos Bencém csak állt ott kukán, és úgy tűnt, ennek az Áginak sem lehet sok mondanivalója. Rögtön elkönyveltem, hogy elég butácska lány lehet, habár azt el kellett ismernem, hogy igen csinos is emellett. Alacsonyabb volt Bencénél, aprócska kezű-lábú és kicsit előreesett vállú, mint aki túl sokszor cipelt már a hátán valami nehéz táskát. Kék keretes szemüveget viselt, a haja világosbarna volt, egy pánttal fogta hátra.
Szóval ilyen lány volt Ági. És persze tévedtem, amikor butának hittem, mert végül mégis ő lett az, aki kibillentette kettejüket ebből a kínos hallgatásból. Járkálni kezdett a szobában, megnézte a focistákat a plakátokon, kérdezgette, hogy hívják ezt meg ezt a játékost. Aztán a polchoz ért, elolvasta a könyvek címeit, csacsogott egy kicsit róluk: ezt olvasta, jó volt, ezt a másikat el szeretné olvasni, juj, hát ezt a félelmeteset meg biztosan soha nem fogja. És ahogy nézegette a könyvgerinceket, egyszer csak elért hozzám.
Jaj, de cuki! – kiáltott fel.
Aha. A régi macim.
És itt tartod a polcon? – Ági már le is kapott engem, és magához ölelt. – Olyan jó puha! Én biztosan vele aludnék, ha az enyém lenne.
Bence közelebb lépett, mintha engem akarna megnézni. Igaz ugyan, hogy jó ideje épphogy csak átsiklott rajtam a tekintete, de hát mégis jól ismert engem régről… Meg is simogatott, és közben a keze egy pillanatra hozzáért Ági ujjai hegyéhez, a másik tenyerét meg, mintha oda sem figyelne a saját mozdulatára, a lány vállára tette. Ahogy így álltunk hárman, és Ági engem tartott a karjában, Bence meg Ágit, rájöttem, hogy immár mindkettejüket szeretem.
Így kezdődött minden. Ági egyre gyakrabban jött hozzánk délutánonként. Bence ölében ült, nézte, ahogy számítógépezik. Ilyenkor alig vártam, hogy a fiú egy pillanatra leállítsa a játékot, megforduljon, és megcsókolja Ágit. Úgy néztek egymásra, ahogyan én néznék mindkettejükre, ha a gombszemem nem lenne hideg és rezzenéstelen. Néha a földre kuporodtak, bábukat állítottak fel egy táblán, valami bonyolult szabályzat szerint játszottak és nagyokat nevettek. A levegőben ott rezgett a boldogság. De a kedvenc perceim azok voltak, amikor az ágyon ültek mindketten, és suttogva beszélgettek. Hogy miért? Mert ilyenkor Ági mindig engem ölelt, és ha elpirult vagy elszomorodott, a bundámba rejtette az arcát. Olyan titkokat osztottak meg egymással – és velem –, amelyeket biztosan nem tudhatott senki más.
Egy-egy ilyen beszélgetés végén sokáig csókolóztak, Bence végigsimított Ági derekán, a lány meg az ő hátán. Nem tudom, miért, de ilyenkor megváltozott a levegő. Ez is valami boldogságféle volt, de másmilyen. Egyszer Bence ledöntötte az ágyra Ágit, fekve csókolóztak tovább, én meg a padlón puffantam, mert egyikük sem rám figyelt. Aztán a lány eltolta a fiút, felpattant, megigazgatta a ruháját, és zavartan motyogta:
Izé, mennem kell. Sok a lecke holnapra. Majd este írok a Messengeren, oké? Jaj, leesett a maci.
Felkapott, visszatett az ágyra, aztán elviharzott. Bence pedig aznap már nem rakott vissza a polcra, ott maradtam mellette egész éjszaka. Majd újabb és újabb éjjeleken át. Tudtam jól, hogy ezt Áginak köszönhetem.
Eljött a karácsony, és olyan boldognak láttam Bencét, mint még soha. Egy szívecskés kulcstartót kapott Ágitól. És hogy a lány mit kapott tőle? Ezt csak három hónappal később tudtam meg. Akkor töltötte ugyanis először Ági Bencével az éjszakát.
Nagy táskával állított be, benne fürdőszobai holmik, pizsama, váltás ruha. Az arcába hullott a haja, miközben pakolászott. Végül előhúzta Őt, akitől elállt volna a lélegzetem, ha lenne olyan tüdőm, mint az embereknek. Egy lánymackó volt, piros masnival a nyaka körül, olyan bársonyos bundával, amilyen nekem még újkoromban sem volt, és hímzett szívecskével a mellkasán.
Nézd csak, Mackó! – szólított meg Ági. – Ő az új barátnőd.
Miért nem rögtön a felesége? – vigyorgott rá Bence.
Tőlem az is lehet. – Ági egymás mellé állított minket az ágyon. – Mackó úr, Mackóné asszonyság, ezennel házastársakká nyilvánítalak benneteket! Csókoljátok meg egymást! – És összenyomta az orrunkat.
Így házasodtam meg. Mondhatom, furcsán éreztem magam, amiért előbb csókoltam meg a feleségemet, minthogy beszéltem volna vele. Mindegy, végtére is egy egész éjszakám volt megismerni őt. Kiderült, hogy Bence vette egy játékboltban, és rögtön be is csomagolta piros papírba. A Macilány sokáig nem látott-hallott semmit, azt sem tudta, hová viszik, kik adogatják egymásnak, hová rakják le, mígnem Ági végre kibontotta egy színes fénnyel körbefont karácsonyfa alatt.
Ági mindenhová magával hordozta őt, és napközben, amikor senki sem volt rajtam kívül a szobában, nagyon hiányzott a társasága. De amikor Ági megérkezett Bencéhez, már éreztem is a boldog remegést a bensőmben, mert tudtam, hogy a feleségemet is magával hozta. Amíg a két ember egymással beszélgetett, sutyorgott, nevetett és csókolózott, addig én a Macilánnyal töltöttem az időt. Olyan természetesnek tűnt, hogy ennek így kell lennie, mi, négyen együtt, örökkön-örökké…
Volt egy furcsa este, amikor Bence úgy kerülgette Ágit, mint azon a felejthetetlen első napon. Kérdeztem a Macilányt, ő is érzi-e, hogy valami olyan különös? Hát persze, felelte a feleségem. Ági egész nap szórakozott volt, összerezzent, ha szóltak hozzá, és őt is majdnem otthon felejtette, amikor a holmijait pakolta. Kíváncsian figyeltük a két embert, de nem nyugtalanul. Aztán amikor ágyba kerültünk mindannyian, Bence lerakott engem a padlóra. Nem leestem, lerakott.
Mi ez?, kérdeztem a magam hangtalan módján a feleségemtől. De mielőtt válaszolhatott volna, Ági őt is mellém fektette a padlóra. Ilyet még sose láttam, fordult hozzám csodálkozva a Macilány. Vajon ezentúl minden éjjel itt alszunk majd? Bence és Ági közben mozgolódni kezdtek az ágyban, és olyan dolgokat suttogtak, amelyeket Macilány és én már végképp nem értettünk:
Fáj? Abbahagyjam?
Ne, ne, csináld…
Máshogy lélegeztek, mint egyébként. Feleségemmel összebújtunk a padlón, és némán figyeltük, ami odafent az ágyon zajlik. Valahogy mindketten megsejtettük, hogy ez valami olyasmi, amiről nem kell és nem is lehet beszélni. Végül ők is elcsendesedtek, és fokozatosan lelassult a lélegzésük. Egy-egy mondatot suttogtak, hosszú szüneteket tartva kérdések és válaszok között.
Neked jó volt?
Kicsit fájt. De igen, igen, jó volt.
Nem mentél el, ugye?
Te, törte meg a csendet a feleségem, ez a Bence máskor nem kérdez ilyen butaságokat. Hát hová ment volna Ági, ha egész idő alatt mindannyian itt voltunk a szobában? Én csak a vállamat vonogattam volna, ha lenne olyanom. Az emberek néha furcsákat beszélnek, véltem, de Bence semmiképpen sem ostoba. Sőt, a legokosabb fiú a világon.
A következő hónapokban még jó sokszor megesett, hogy a Macilánnyal a földön kellett töltenünk az éjszakát. Egészen hozzászoktunk a dologhoz, bár soha nem jöttünk rá, hogy pontosan mi történik ilyenkor. Elrepült velünk egy gyönyörű nyár, aztán odakint lehullottak a levelek, és gyakran süvített a szél a két üvegablak között a résen. Ági már olyan sokszor aludt Bencénél, hogy sem a pizsamát, sem Macilányt nem pakolta el többet. Minden percemet a feleségemmel tölthettem, és olyan, de olyan hálás voltam ezért…
Aztán eljött az a decemberi nap.
Ági a szokott időben jelent meg Bencénél, minden úgy zajlott, ahogyan máskor. Beszélgettek, ahogy szoktak, és nekem csak akkor tűnt fel, hogy valami nincs rendben, amikor megéreztem Macilány megrökönyödött, sőt, rettegő pillantását a mozdulatlan arca mögött. Csak ekkor figyeltem fel arra, hogy tulajdonképpen mit is beszél Ági.
Nagyon sajnálja, de nem megy tovább. Már nem érzi azt, amit az elején, elmúlt a szerelem. És örökké emlékezni fog Bencére, aki az első fiú volt az életében, de tovább kell lépnie, máshol kell keresnie a boldogságot, a bizsergést. Reméli, Bence nem utálja meg, és egyszer még megbocsát neki. Aztán összepakolta a pizsamát meg pár régebben otthagyott holmiját, és elment.
De Macilányt nem vitte magával.
Mi mackók különös lények vagyunk. Senki sem tanít meg bennünket olvasni vagy billentyűket nyomkodni, mégis, néha magunktól is kitaláljuk, mit olvasnak és üzengetnek egymásnak az emberek. Én magam sem tudom, mi ennek a magyarázata – talán csak annyit figyeljük őket egész nap, mozdulataikat, rezdüléseiket, gondolataik láthatatlan felhőjét körülöttük, hogy bizonyos részletekre magunktól is rájövünk.
Tudom, hogy Bence néhány nappal később írt egy üzenetet Áginak, hogy a maci nála maradt, elvigye-e, vagy Ági el tud-e érte jönni.
Tudom, hogy Ági azt válaszolta erre, hogy az a maci nem kell már.
Tudom, hogy Bence erre sértődött üzenetet küldött, miszerint a maci ajándék volt, és nem érti, miért dobja el Ági azt, amit ő szívből adott neki, még ha szakítottak is azóta. És most nagyot csalódott Ágiban, nem ilyennek ismerte meg, és szerinte nagyon rossz irányba változott mostanában.
Tudom, hogy erre Ági is dühösen írt vissza. Bence szálljon le róla, és ne találjon ki hülye ürügyeket arra, hogy felkereshesse őt. Főleg ne reménykedjen. Köztük vége mindennek, őt már egy másik srác érdekli, és Bence is jobban jár, ha gyorsan keres egy új csajt, és nem írogat többet Áginak.
Talán azért tudom ilyen pontosan, hogy miket üzentek egymásnak, mert Bence azóta minden éjjel sír. Ugyanúgy, mint akkor régen, óvodás korában, de most már nem ölel magához és nem mesél nekem semmit. Macilányt és engem is bevágott az ágy alá az egyik ágyneműs doboz aljára, úgyhogy azóta mindketten sötétben élünk. De nincs az a vastag dobozfal, amin ne hallatszana át éjjelente Bence zokogása és a nyüszítése.
Macilány is nagyon szenved, nálam sokkalta jobban. Hiszen ő Ágihoz tartozott, és nélküle az egész élete értelmetlenné vált. Azt mondogatja, hogy ha Bence a polcra tett volna mindkettőnket, ő akkor is egy ugyanilyen fekete lyukban érezné magát. Próbálom felvidítani, amennyire tőlem telik. Olyanokat mondok, hogy Ági nem is érdemelte meg őt, ha csak így ellökte magától, és hogy nekem nagyon hiányozna, ha egyszer csak eltűnt volna innen. Ne félj, vigasztalom újra és újra. Bence egy napon majd újra elővesz minket ebből a dobozból, és új életet kezdhetünk. De a feleségem nem hisz nekem, és az az igazság, hogy én sem hiszek igazán magamnak.
Úgyhogy elképzelem, hogy az őserdőben járok. Vagy a tengeren. Vagy gondolatban újra bekapcsolom a régi, elveszett időgépemet, és visszarepülök ahhoz a naphoz, amikor Ági és Bence utoljára voltak együtt boldogok. Aztán ahhoz, amikor megismertem a feleségemet. Aztán ahhoz, amikor Ági először járt Bencénél. Aztán egy olyanhoz, amikor Bence még kisfiú volt, belém kapaszkodott, az én szőrömbe zokogott, és én magamba szívtam az összes bánatát.
Bárcsak most is megtehetném.

Vége