#10yearschallenge - A királyné és a kokárda (2009)

Kedves Olvasók!

Nagy nap ez a mai, és nemcsak azért, mert nemzeti ünnep van. Hanem azért is, mert nagyon régen, gyakorlatilag a Fellegvár lassan három és fél évvel ezelőtti indulása óta terveztem, hogy egy napon kikerül majd ide A királyné és a kokárda. Akkor még olyan távolinak tűnt a 2019. március 15. mint megfelelő, jubileumi időpont - és íme, itt van.

Sokan ismerhetik már ezt a szöveget, hiszen a korai novelláim közül máig ez az egyik kedvencem. 2008. szeptember 6-a és 2009. február 18-a között készült, persze jó nagy kihagyásokkal, pihentetésekkel, átírásokkal, viszont nagyon boldog voltam, amikor éppen Jókai Mór születésnapjára sikerült befejeznem. Fun fact: emlékszem, az írás egy fázisában az Intermezzo No. 1 című instrumentális számot hallgattam az ABBA-tól, és a mai napig úgy gondolom, hogy a hangulata nagyon jól passzol az általam feldolgozott romantikus jelenethez.

Amikor év elején elindult a #tenyearschallenge hashtag, magamban mosolyogtam az ismerősök tízéves képein, hiszen én már évek óta valami ilyesmire készültem pont ebben az évben. Igaz, én nem a külsőm változását akartam mutatni (fun fact II.: hosszabb lett a hajam és műanyagkeretes szemüvegeket hordok a régi fémkeretesek helyett), hanem azt, hogy az írói stílusom és gyakorlatom hogyan fejlődött tíz év alatt. Ugyanis, visszaolvasva A királyné és a kokárdát, elég világosan látom, hogy túlírt, és még más nyelvi problémák is vannak vele. Mégsem szerkesztettem meg, hanem eredeti, tökéletlenségében tökéletes formájában tárom elétek.

Íme. Remélem, szeretni fogjátok :)

****

A királyné és a kokárda

Soha nem vert még olyan hangosan a szívem, mint azokban a percekben, amikor a színfalak mögött álltam, és próbáltam a lehető legészrevétlenebbül kilesni a színpadra.

A közönség kiáltozott, füttyögött, tapsolt, éljenzett és dobogott, kiváltképp színésztársaim hazafias felkiáltásainál. Ha nem nemzetünk legcsodálatosabb, legreményteljesebb napjának betetőzését látom magam előtt, talán nem hessegetem el a gondolatot, miszerint ilyen csapnivaló előadást még életemben nem láttam. A színészek összevissza keverték a szöveget, kihagytak jeleneteket, és mintha mindannyian arra használták volna ezt az alkalmat, hogy saját hazafias gondolataikat szólaltassák meg a szereplőkön keresztül. Mindannyian izgalomtól kipirultan, egész testükben remegve és kezdő színészekre emlékeztető következetlenséggel játszottak. Ami viszont igazán megdöbbentett: amint én magam léptem fel a színpadra, ugyanezeket a hibákat követtem el annyi, de annyi néző előtt. És ők semmit sem vettek észre ebből.

Nem, nem látták, hiszen alig figyeltek magára a darabra. Nem azért jöttek ide, hogy pálcát törjenek egy fiatalságát már bőven maga mögött hagyó színésznő hibái felett. Hősökre vágytak, egy magyar nagyúr győzelmére az álnok németekkel szemben, becsület és árulás, hősiesség és gyávaság összecsapását várták. Hirtelen azt kívántam, bárcsak én is odakint tapsolhatnék és hangosan kiabálhatnám: „Vivát! Vivát! Vivát! Szabadság! Testvériség!” Szorosan lehunytam a szememet, és elsuttogtam azt, amit a tömeg ordibált odakint az előadás kezdetén: „Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”

Egy kéz érintette meg a vállamat. Hirtelen fordultam meg; már maga a mozdulat elárulta, hogy Márton áll mögöttem. Egyáltalán nem értettem, hogy képes ilyen pillanatokban is hideg szemmel, ellenszenvesen, és mégis annyira ellenállhatatlanul mosolyogni.

- Mit keresel itt? – kérdeztem ridegen, és elhúzódtam a vállamat érintő nyirkos kéz elől.

- Hallod őket? – nevetett fel Márton. – Sikerünk van!

- Ugyan már, nem nekünk van sikerünk! – ráztam a fejemet. – A nemzetet éltetik! A szabadságot! Ez a legszebb nap a történelemben!

A közönség még hangosabban éljenzett, és tovább skandálta: „Éljen a magyar szabadság!” Márton gőgösen felhúzta az orrát.

- Majd akkor hogy fognak tapsolni, amikor leszúrlak ezzel a tőrrel!

Csak ekkor vettem észre, hogy másik kezével a negyedik színhez szükséges kelléktőrt szorongatja; úgy tett, mintha máris meggyilkolna vele. A falhoz szorított, hadonászott a játékfegyverrel, közben szabad karjával durván átfogta a derekamat.

- Ne már, te eszetlen, mindjárt be kell menned! – lökdöstem el magamtól, de akaratomon kívül rám tört a visszafojthatatlan nevetés, mintha megint tizenkilenc éves lennék, és először tapasztalnám meg Márton két jelenet közötti sajátos tréfáit.

- Ugyan! – legyintett Márton, de abbahagyta a bolondozást. – Még van időm.

Elvettem tőle a tőrt. Ahogy összeért a kezünk, éreztem, hogy középső ujjával végigsimít az én ujjaimon, aztán fel a kézfejemen, a karomon, míg végül elérte a vállamat. Ismét eltoltam magamtól.

- Elég legyen, Marci. Legalább ma legyünk egy kicsit komolyabbak!

Meglepte, hogy a régi becenéven szólítottam. Vállat vont és elfordult, mint akit nem érdekel más, csak az éppen futó színdarab sikere és a közönség elismerése. Szerencsére a sötétben nem láthatta az arcomat – egyszerre tört rám a szégyen pírja, a magány mérhetetlen fájdalma és az ifjúságom iránti sóvárgás.

Márton... Hányszor, de hányszor játszadoztunk egymással ugyanígy a színfalak izgató, homályba burkoló rejtekében! Mintha érezném, ahogy a keze szemtelenül, követelőzve barangolta be a testem legrejtettebb zugait, és az ajkai fűszeres ízére is emlékeznek még mostani száraz, cserepes ajkaim. Hogy imádtam azt a mosolyát, amitől most kiráz a hideg! Szerettem, ahogy éjjelenként a fülembe suttog, és megesküszik, hogy minden szeretőm közül rá fogok leginkább emlékezni. Tőle kaptam a legnagyobb áldást és egyben a legkeserűbb átkot is életemben: a lányomat, pontosabban az egyetlen lányomat, aki velem maradt. Néha, amikor az én kis szőke angyalkám szemébe nézek, Márton szempárja villan vissza rám – olyankor engesztelhetetlenül gyűlölöm ezt a mérhetetlenül elviselhetetlen alakot, életem megkeserítőjét, szívem összezúzóját, akihez valóban több emlék fűz, mint bármelyik másik szeretőmhöz. Vajon hány nő jó híre és lelkének darabja kísértheti éjszakánként Mártont? Ugyan már, miféle gondolatok! Őt nem kísérti senki és semmi, biztosan minden éjjel úgy alszik, mint a tej, amíg én csak forgolódom és közös emlékeinken rágódom.

Márton közben eltűnt mellőlem, készülődött, nemsokára meg kellett jelennie a színpadon. Ha valamit komolyan vett világéletében, az a színház. Ez az ő egyetlen szerelme, gondoltam keserűen, a Múzsa, akivel nem versenyezhet egyetlen asszony sem. Főleg a felesége nem.

- Mi az, Rózám? Valami baj van?

Amikor meghallottam ezt a finom, szeretetteljes női hangot, újfent meggyőződhettem róla, hogy a Mindenható valóban mindannyiunk gondolatát figyelemmel kíséri. Ez a hang, ez az eszményi asszony volt az én szeretetem, boldogságom, társam a magányban; egy jó szellem, akire csak gondolnom kell, máris magam mögött tudhatom, és érezhetem, ahogy száraz, meleg kezét lágyan az enyémbe csúsztatja.

- Az mindig van – vontam vállat.

- Ma nincs – súgta a fülembe Anikó, és finoman hátrébb húzott. – Gyere onnan, meglátnak a nézők. Mondd csak... hogy van a kislányod?

Mártír. Eszembe villant annak a hat embernek a kivégzése, akik születésem előtt huszonkét évvel áldozták fel az életüket a magyarságért. Valaki egyszer elsuttogta nekem, hogy ők mártírok, de erről nem beszélünk. Pedig azok nem mártírok, csak férfiak. Ez a nő itt mögöttem azonban igazi mártír! Mindig is tiszta szívéből szeretett, támogatott és oltalmazott, pedig tudta, hogy Márton a szeretőm, és hogy a kislányom, akit második anyjaként becézget és simogat, akit elfoglaltságaim idején rábíztam, az ő férjétől született. Persze, ő is mindenkivel megcsalta Mártont, akivel csak lehetett – de csak kicsinyes és fájdalmas bosszú vezette, hiszen szerelmes volt belé, ahogyan én is, és mindenki más is, aki valaha bekerült ennek a szörnyű alaknak a bűvkörébe. Mártonba minden nő szerelmes; természetes, hogy a varázsa elől a nézők sem menekülnek.

- Otthon van – leheltem a választ. – Azt hiszem, semmit sem ért a mai napból. Be kellene adnom őt végre abba a budai nevelőintézetbe, amit kiszemeltem. Ki tudja, mit hoz a jövő?

- Ugyan... – rázta a fejét Anikó. – Mit ér a jólneveltség és a műveltség, ha nem kap szeretetet? Az a gyermek veled a legboldogabb, és te sem létezel nélküle.

- Nem akarom, hogy megítéljék... miattam. – Megszorítottam Anikó kezét. – Te is tudod, mi vár rá, ha magam mellett tartom!

- Nehéz a mi életünk is, miért lenne neki könnyebb dolga? – sütötte le a szemét Anikó. – De ez semmit sem számít. Ne add fel!

- Hidd el, a nevelőintézetben boldogabb lenne – ráztam a fejem. – Így is gyakran hagyom egyedül. Soha nem panaszkodik, áldott jó gyermek, de mégis látom rajta, hogy magányos...

- „Ládd, mint buzogsz érette, mégis a szívét akarnád kitépni!” – bődült fel hirtelen Márton a színpadon, mire a közönség minden korábbinál elsöprőbb ovációval válaszolt.

Gyakran tette ezt, minden alkalommal mesterien. Egészen lehalkította a hangját, elfordult a nézőktől, arcát elrejtette előlük, mintha szégyenkezne, aztán egyik pillanatról a másikra kiegyenesedett, felvetette a fejét és harsányan, szenvedélyesen kiáltott fel, egyenesen az emberek szívéig hatolva, hogy a hideg borzongás futott át a tagjaikon.

Anikóval mi is összerezzentünk a hirtelen felkiáltásra, majd halkan kuncogva a színpad felé leskelődtünk. Mintha két bakfis vágyna megpillantani a nagy Lendvay Márton színészlegendát, nem a boldogtalan felesége és a régi, megunt szeretője! Minden fájdalom dacára, amit ez az ember okozott nekünk, imádtuk, ahogyan a közönség előtt mozgott és beszélt. Anikónak is csak akkor lett igazán a férje, ha nem mint Lendvay és Lendvayné, hanem mint Bánk és Melinda álltak egymás elé.

A nézők, mintha valamiféle delíriumos álom lepte volna meg őket, csak éljeneztek, huhogtak és kiáltoztak. Márton elismételte rövid monológját, de már a felénél elfojtották a felcsendülő kiáltások:

- A Nemzeti dalt! Halljuk a Nemzeti dalt!

Egressy Gábor, a mi büszke Petur bánunk előlépett hátulról a takarásból. Az efféle tüzes, szenvedélyes, haragos szónoklatok mestere ő volt – ezt a közönségünk is tudta, mert olyan falrengető üvöltéssel fogadták, hogy Anikóval ösztönösen betapasztottuk a fülünket. Tekintélyes, tiszteletet parancsoló jelenség volt ő, nagyszerű keveréke a hideg ésszel megfontolt színészi játéknak és a tűzzel égő, szenvedélyes, nagy léleknek. Mártonnal mindig is kedvelték egymást, holott egymás szöges ellentétei voltak emberként, férfiként és színészként egyaránt. Minthogy Gábor a bátor, cselekvő hősöket formálta meg szívesen, Márton pedig természetszerűleg vonzódott a töprengő, bonyolult lelkületű szereplőkhöz, remekül ki is egészítették egymást a színpadon.

Márton és a szín jelentéktelenebb résztvevői egy emberként húzódtak hátrébb. Gábor felszegte a fejét, és merész, csengő hangon felkiáltott:

- Talpra magyar, hí a haza...

A nézők egyik pillanatról a másikra elhallgattak. Sírbolti csend kísérte az első szakaszt, egészen a refrénig; ekkor azonban, mintha egy hatalmas, forrongó vulkán mélységéből törne elő a szürke gőztömeg, felmorajlott a közös, hatalmas eskütétel:

- ...Rabok tovább nem leszünk!

Gábor nem szavalta végig a költeményt. Egy megfelelő pillanatban megfordult, és –természetesen újabb üdvrivalgás közepette – ismét intett Mártonéknak. A két színészóriás ismét visszavedlett Bánkká és Peturrá, ám valahogy mégis ostobának és erőltetettnek hatott, ahogy Márton folytatta imént félbeszakított szövegét. Mintha kisgyermekek játszanának valami tettetős játékot, gondoltam zavartan. Anikó csodálkozó-rosszalló arcáról leolvashattam, neki hasonló járhat a fejében.

- Van ennek így egyáltalán értelme? – súgta a fülembe.

Nem feleltem. Figyelmünket újabb bekiabáló hang vonta magára:

- A proklamációt! A proklamációt! – ismételgette valaki az első sorból.

- A tizenkét pontot! Halljuk a tizenkét pontot! – kapcsolódott be egy másik.

- Hát persze – nevetett fel prüszkölve Anikó. – Majd Tiborc, a paraszt felolvassa nektek! Micsoda magasztos pillanat!

- Jaj, ne nevettess már! – kaptam az arcom elé a kezemet.

- Istenem, bárcsak hallhattam volna napközben ezeket a nagyszerű kiáltványokat! – sóhajtott Anikó.

- Gondoltad volna egykoron, hogy egyszer majd a kis Petrovics szavai indítják el hazánkat a dicsőség útján? – mosolyodtam el.

- Emlékszem rá néhány év előttről – bólogatott Anikó. – Amikor együtt játszottunk, éppen Rónainak hívták. Furcsa figura volt, az bizonyos! Szenvedett az egy-kétsoros szerepekről, amiket akkortájt osztottak rá. De ami aztán lett belőle...! Meg kell valljam, minden színbírálatát elolvastam, ami megjelent a lapokban. Milyen gyönyörűen jellemezte a mi Gáborunkat, emlékszel?

- Igaza is volt – bólintottam lelkesen.

- Szerencséje volt. Hamar kiderült róla, hogy inkább poéta, mint színész.

- Az biztos! – helyeseltem.

- De téged valamiért sosem szívlelt – tette hozzá tapintatosan Anikó.

- Mindig is lesznek, akik nem szívlelnek – legyintettem.

Beállt közöttünk a csend, zavartan elnéztünk egymás mellett. Egy pillanatra mintha habozást éreztem volna Anikón. Talán megbánta, hogy felhozta ezt a lényegtelen apróságot? Tudta, mennyire gyűlöltem a tehetetlenséget, amikor minden igyekezetem ellenére sem sikerült megfelelnem valakinek, és emlékezett a sok rideg tekintetre is, a gonosz és kötözködő szavakra, amik pályám elején igyekezték letörni ifjúi lelkesedésemet. Éreztem, mindjárt el is tereli a szót erről a fájdalmas emlékeket ébresztő tárgyról.

- Én meg ezt a szerepet nem szívlelem – jelentette be hirtelen, és a sötétben is megláttam, ahogy elfintorodik. – Ilyen nőietlen, tehetetlen, kellemetlen némbert, mint ez a Melinda!

Amíg engem végtelenül boldoggá tett a királyné szerepe, addig Anikó csak bosszankodott Melindán. És még így is olyan átéléssel adta elő egy bukott asszony tragédiáját, hogy általában pisszenés sem hallatszott a nézőtéren. De vajon mi lesz most? A nézők egyre hangosabban ünnepeltek.

Valaki egyszer csak a nevemen szólított. Anikóval összerezzentünk, és elfordultunk a színpadtól. A körülölelő sötétségből hirtelen kivált Egressy Béni alakja, Gábor öccséé, aki az egyik udvaroncot játszotta. Úgy elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, mikor hagyta el a színpadot.

- Béni! – kiáltott fel meglepetten Anikó. – Hát te meg miért jöttél le?

Béni az izgalomtól úgy fújtatott, mintha futott volna. Szép arca komoly volt ugyan, de szeme szinte gyerekes lelkesedéssel csillogott.

- Gábor küldött értetek... halljátok... halljátok a népet?

- Nem, már megsüketültünk a zajtól – vágott vissza gunyorosan Anikó. – Az istenért, mi történt, Benő? Minek örülsz ennyire?

Béni arcán a tettetett komolyságot felváltotta egy hatalmas mosoly.

- Gábor és Márton az imént döntötte el, mi következik most – hadarta egy szuszra. –Mindannyian kiállunk, és elénekeljük nekik a Szózatot! Az én Szózatomat! Gondoltátok volna?

- Ragyogó ötlet! – szorítottam meg Béni kezét.

- Mondom, nem én találtam ki, Mártonnak jutott eszébe... – szerénykedett, de le sem tagadhatta volna, hogy véleményem a szívéig hatolt.

- Akkor vonuljunk ki – vont vállat Anikó, majd gunyorosan hozzáfűzte: – Legalább addig sem kell Melindát játszanom.

Felléptem a kifelé vezető lépcsőfokra; egész testemen végigfutott a hideg, mégis furcsamód jóleső borzongás, ahogy a körülölelő sötétséget felváltotta a vakító, ragyogó fény.

Még soha nem léptem ki én magam a színpadra. Mindig valaki más vonult, beszélt és lélegzett helyettem. Most azonban nem Gertrudis, Rosina vagy Volumnia, hanem én magam hagytam magam mögött a színfalak biztonságos rejtekét és néztem szembe a kiáltozó, füttyögő, harsogó tömeggel. A korona a homlokomra csúszott, kivert a veríték, zavaromban a kokárdát babráltam a szívem fölött. Ilyenhez foghatót még tényleg sohasem láttam... pedig annyiféle néző előtt álltam már...

Márton már középen instruálta a jobbról-balról szállingózó, zavart arcú színészeket. Némelyek csak most, a színpadon értesültek arról, mire is készülünk éppen.

- Álljunk félkörbe – vezényelt „a nagy Lendvay”.

Teljesítettük a hirtelen jött utasítást – de hiába tartottak minket az ország legkiemelkedőbb társulatának, kétségtelen, hogy előzetes megbeszélés nélkül még Isten angyalkara sem lenne képes néhány pillanat alatt elegáns, szabályos félkörbe rendeződni, nemhogy egy színműnyi megzavarodott, ideges színész. A lökdösődésben elsodródtam Anikó mellől, és végül a két Egressy-fivér között kötöttem ki a félkör bal oldalán. Gábor mellett a parasztruhás, pislogó- hunyorgó Szentpétery Zsigmond ácsorgott, jobbján a kalandor lovag Fáncsyval, aki suttogva társalgott unott arcú királyunkkal, Barthával. Anikónak Márton mellett jutott hely; hirtelen ráébredtem, milyen messze vannak tőlem mindketten, és furcsa magány mart a szívembe.

Megfagyott a levegő, ahogy nézők és színészek lélegzetvisszafojtva várták a zenekar felütését. Megláttam, ahogy Márton megigazítja Anikó félrecsúszott hajfürtjét... Bolond vagy te, Anikó, amiért annyit panaszkodsz, hogy el akarod hagyni ezt az embert, gondoltam keserűen. Szörnyű, amit Márton művelt velünk, de akkor is férfi, úr, férj, aki valamiféle támaszt, sőt, biztonságot ad neked... ahogy egykor nekem is adott. Legalábbis azt hittem...

Ekkor, mintha az egész nemzet egy lélek, egy dobogó szív lenne, felcsendült a zenekar felvezetője. A zene, a mi zenénk... Vörösmarty Szózata, Béni Szózata, a haza sóhajtása... és színész, néző, uraság, polgár, paraszt, a legbátrabb ifjú forradalmárok és reszkető kezű, púpos, magyarul alig tudó aggastyánok egyaránt rákezdték a Dalt. Mintha áttetsző, tiszta forrásvíz hömpölygött volna előbb csermellyé, majd patakká, végül óriásfolyammá, mígnem elérte a végtelen, örökösen morajló óceánt... Ahogy lassan abbahagytuk, és lecsengett a zene, lelkünk mintha meztelenül reszketett volna, tagjaink elzsibbadtak, szívünk túlcsordult. Jó néhány színésztársam szemében könnyet véltem megcsillanni. Béni hatalmasra tárt, csillogó szemekkel, égő arccal meredt a semmibe, mintha a mennybolt kapuja előtt állna.

Miután újra szétszóródtunk a színpadon, Anikó visszasietett hozzám. Megtapogatta a karomat, mintha nem akarná elhinni, hogy élünk – erre felnevettem.

- Most mi lesz? – kérdeztem aztán.

- Nem tudom – harapta össze a száját, majd felkiáltott. – Márton! Hé, Márton!

A szerepéből kiesett Bánk bán odasietett hozzánk.

- Mi lesz most? – néztem rá. – Folytatjuk az előadást, vagy éneklünk még valamit?

Márton elveszetten állt mellettünk a színpad közepén, láthatóan őt is elhagyta a hidegvére és a tehetsége. Mulatságos látványt nyújtott ez az aggodalomtól és zavartól beesett arcú férfi Magyarország hős nagyurának díszes öltözékében. A színészóriás egyszerű emberré zsugorodott, aki széttárta a karját a színpadon, és zavartan, gyámoltalanul sandított ránk.

Anikó már úrrá lett idegein, és csípőre tett kézzel, harciasan felszólította:

- Döntsetek gyorsan, hiszen teltház van!

- A szokásosnál is emlékezetesebb előadást kell tartanunk! – fűztem hozzá. – Elvégre ez

a forradalom napja!

Ebben a pillanatban a zenekar, mintha csak az én végszavamra várt volna, egy varázsütésre újabb produkcióba kezdett. Megdermedtünk – mindhárman az első hangból felismertük, mi következik; a legszentebb, legönfeladóbb érzelmünk, a hazaszeretetünk megtestesülése volt, amitől ismét lúdbőrös lett a hátunk és gyorsabban, egyre gyorsabban vert a szívünk... megkönnyebbülten összemosolyogtunk.

- Hála a mennyeknek! – sóhajtott Anikó. – Ez a Rákóczi-induló!

- Tessék, Róza, itt van neked a forradalom – nevetett fel Márton. – Minden kívánságod így teljesüljön!

Megsimította a vállamat. Anikó arca megrándult, de nem szólt semmit, csak elfordult, és vidám eszmecserébe kezdett a felénk ténfergő Szentpéteryvel. Játékos versengésbe kezdtek, ki tudja szebben és szívhezszólóbban dicsérni a zenészeket és a Rákóczi-indulót. Márton keze még mindig a vállamon nyugodott.

- Ugyan, Gábor, miért vágsz ilyen savanyú képet? – kiáltott fel Zsigmond, amikor megpillantotta felénk közelítő barátját.

Gábor arcán aggodalmas fintor szaladt át.

- Megértem, hogy a zenekar forradalmi hangulatot próbál teremteni, de ha nem fejezzük be hamarosan a lázítást, még komoly baj is lehet ebből. Nem gondoljátok?

- Te kezdted az egészet! – emlékeztette Anikó. – Megmondtad: „Talpra, magyar!”...

- Milyen komoly baj lehetne? – legyintett Márton. – Legfeljebb annyi, hogy nem játsszuk végig a darabot. Mi van abban? Ha most versek, hazafias dalok, indulók meg effélék kellenek nekik, hát adjuk meg. Hiszen az egész napjuk ezzel telt.

- Kellhet ezeknek még más is – morogta dacosan lehajtott fejjel Gábor.

Véget ért a Rákóczi-induló. A nézők tapsoltak, dobogtak, éljeneztek, magasztalták a zenészeket. Aztán ismét neveket soroltak, a nap fiatal hőseit, a nagy példaképeket, az elhalt, de mégis örökéletű nagyságokat, a hazáért élő, alkotó, szenvedő lélekóriásokat...

- Hát most mi következzen? – kérdezte Zsigmond, amikor úgy tűnt, odalent kifogytak a nevekből.

Egy ismeretlen hang adta meg rá a választ. Valamelyik karzatról kiáltott be egy fiatal férfi; harsány szavai még a zajongás ellenére is tisztán söpörtek végig a közönség felett.

- Éljen Táncsics!

Egy pillanatra az egész nézősereg elnémult, mintha eltűnődnének valamin, aztán mindannyian rákezdték:

- Éljen Táncsics! Éljen Táncsics!

- Kíváncsi vagyok, mikor rekednek be... – forgatta a szemét Gábor.

Anikó az arca elé kapta a kezét, válla rázkódott, hangja el-elcsuklott a visszafojtott nevetéstől. A többiek is jót derültek, csak én pislogtam zavartan, aggodalmasan.

- Éljen Táncsics! Éljen Táncsics!

- Jöjjön ide Táncsics! – kurjantott be valaki odalentről is.

Béni sietett felénk elképedt arccal, szemében ijedtség csillant.

- Az a szegény rab... ma délután szabadult ki a börtönből... őt akarják látni!

- Táncsicsot akarjuk! Táncsicsot ide!

- Az lehetetlen! Szerencsétlen ember biztosan otthon van a családjával! – rázta a fejét Anikó. – Nem lehetnek ennyire kegyetlenek!

- Táncsicsot akarjuk! Táncsicsot akarjuk!

- Gondolod, hogy érdekli az őket? – hümmögött Zsigmond.

- Táncsicsot! Táncsicsot! Táncsicsot! Táncsicsot!

Riadt pillantást váltottunk Anikóval. Mindketten éreztük, hogy a darab nem folytatódhat, a közönségnek nem középkori legendák szereplőire van szüksége, hanem a mai nap igazi hőseire. Minden néző előremeredt és Táncsics nevét skandálta, ügyet sem vetve ránk. Ez már nem is hasonlított arra az örömittas éljenzésre, amivel a spanyol menekültek és a lázadó magyar nemesek gondolatait kísérték, és nem is vidám, gondtalan bekiabálás volt, mint az imént a proklamációt vagy a tizenkét pontot emlegető férfiaké. Követelőztek, mint az elkényeztetett gyermekek. Színházban ilyen mértékű felfordulásra még sosem volt példa. Anikóval aggódva pillantottunk egymásra – elképzelni sem bírtuk, mi lesz, ha a tömeg még jobban belelovalja magát.

- De hát minek jöjjön ide Táncsics? – értetlenkedett Anikó, és belekapaszkodott a karomba. – Miért lesz nekik jobb, ha szegény embert iderángatják?

- Semmi értelme! – Átkaroltam barátnőm vállát, és megbabonázva meredtünk a nézőseregre; szorosan egymáshoz simultunk, kapkodtuk a levegőt, és vártuk, hátha újabb fordulatot vesznek az események.

- Mit tegyünk most, mit tegyünk most, mit tegyünk most, mit tegyünk most? – kántálta eszelősen Béni; fel-alá sétált, idegesen babrált az ujjaival, időnként a bátyjára pillantott.

- Húzzuk be a függönyt! – indítványozta Gábor.

- Remek ötlet! – torpant meg Béni. – Talán akkor lecsillapodnak és hazamennek!

Fáncsy kisietett a színfalak mögé. Nemsokára lassan, méltóságteljesen leereszkedett a mélybordó bársonyfüggöny, az előbbi vakító fény helyett homályba burkolva a színpadot. Ám az emberek mintha észre sem vették volna, hogy a színészek, akik miatt eljöttek, éppen az imént rejtőztek el a szemük elől; sőt, valaki még fel is bődült: „Nem úgy van az!”, és ordítoztak tovább.

Anikó lemondóan sóhajtott – hirtelen mintha nem is zavarta volna annyira Melinda kényelmetlen szerepe. Zavartan forgatta a fejét és remegett, mint valami lázbeteg. Szorosan átöleltük egymást.

- Táncsicsot akarjuk! Táncsicsot akarjuk! – A nézőtérről szünet nélkül szólt a kívánság.

Alighogy ránk eresztették a függönyt, a színfalak mögött egy szempillantás alatt felbomlott a rend. A színészek kisebb csoportokba verődve ácsorogtak az impozáns díszletek rejtekében, rángatózó arccal, fennhangon társalogva. Hallottam, ahogy a visszatérő Fáncsy aggodalmasan odaszól Szigetinek és Barthának:

- Amondó vagyok, talán mégis a bőrünket kéne menteni, nem az átkozott színháznak meg a darabnak a becsületét!

- Senki nem megy sehová! – harsant fel Márton parancsa.

Kezeimet összekulcsoltam, mintha imádkozni készülnék, aztán mégis leeresztettem. Önző mozdulat, gondoltam, égbekiáltó tiszteletlenség azokkal szemben, akik valóban Istenhez szólnának egy ilyen zavaros pillanatban. Ami engem illet, döbbenetemet úgysem tudtam volna szavakba önteni, aztán meg miért beszélgessek én Istennel? Az eddigi életem nem arra utalt, hogy különösebben szeretne engem... vagy éppen azért büntet, mert elfordulok tőle? Amint eddig jutottam, hangtalanul felnevettem – micsoda ostobaságokon bírok én gondolkodni, ráadásul éppen egy ilyen lehetetlen helyzetben!

- Miért nem küldenek már egy szónokot, aki lecsillapítja őket? – nyöszörgött Anikó.

Végül a társulat egyetlen nagy embertömegbe állt össze a színpad jobb sarkában. Néhányan közrefogták és kórusban vigasztalták szegény Komlóssy Idát, akinek állítása szerint hasogató fejfájása lett a hangzavar miatt. Maga Anikó is sápadt volt ugyan, de erős, jellemes asszonyként még az ilyen percekben is hamar magára talált, ha segíteni vagy oltalmazni kellett valakit. El is engedte hát a karomat.

- Jaj, szegény Ida! Már megint? – mutatott a csoportosulás felé, majd odasietett.

Én is léptem egyet, de azonnal meg is torpantam. Már így is túl sokan vették körül Idát, akinek nyilvánvalóan nyugalomra és békességre lett volna szüksége, nem egy egész csapatnyi jó szándékú, ám harsány és izgága ember üres vigaszszavaira. Rajtam kívül csak ketten különültek még el a társaságtól: Gábor és Márton összehajolt a színpad közepén, és összevont szemöldökkel, széles kézmozdulatokkal tárgyaltak valamit – nyilván az este további menetét. Borzongva döbbentem rá, hogy éppen ott állnak, ahol az imént Gábor elszavalta a Nemzeti dalt. Ki sejthette akkor, hogy mi lesz ebből az ártatlan előadásból?

Ekkor a színpadra vezető lépcső felől kirajzolódott egy felfelé igyekvő alak. Úgy suhant felénk a harsogó közönség arctalan, félelmetes tömegéből, mint egy védelmező angyal. Becsuktam a szemem, hogy enyhítsem a hirtelen rám törő szédülést, és mire újra kinyitottam, az ideges fiatalember már oda is perdült Gábor és Márton kettőséhez. Azonnal felismertem őt. Addigra már megtudtuk a hírekből, hogy ő a nap egyik hőse, a proklamáció felolvasója, a tizenkét pont egyik szerkesztője, de én láttam már őt korábban is, amikor a Szigligeti-családnál vendégeskedtem. Azt a tekintetet, ahogyan egy papír fölé hajolva ír és töpreng, lehetetlen elfelejteni.

- Hódolatom, művész urak – hadarta a fiatalember. – Ha megengedik, szólnék néhány szót a tömeghez. Bízom benne, hogy hamarosan folytathatják a remek előadást, csak a nép egy kicsit... túlságosan lelkes.

Kíváncsian közelebb léptem hozzájuk, feszülten figyelve a párbeszédet.

- No, azt látjuk, hogy lelkesek – hunyorgott Gábor. – Siessen, elég volt már a felfordulásból.

Az ifjú népszónok zavartan harapdálta az ajkát.

- Jó, jó, mindjárt... csak kitalálom, mit mondjak...

- Gyorsan szóljon már hozzájuk, különben szétszedik itt nekünk az egész nyomorult színházat! – csattant fel türelmetlenül Márton. – Nyugtassa már meg őket! Nem olyan fontos a legapróbb részletekig kitalálni!

- De igenis fontos! – csillapította Gábor.

- A pokolba már ezzel a hangzavarral! – Márton idegesen kapkodta a fejét.

Immár képtelen voltam hideg fejjel mérlegelni. Éreztem, ahogy a lábam egyre közelebb és közelebb visz hozzájuk, mígnem egyszer csak ott álltam Gábor mögött. Cipőm kopogására

mindhárman felém fordultak, aztán Gábor egykedvűen elnézett a fejem felett, Márton tekintetében mogorva szemrehányást véltem felfedezni, Jókay – Jókai – Mór, a nagy író pedig egyik pillanatról a másikra falfehérre sápadt.

- Éljen a szabadság, gyönyörű királynőm – nyögte ki aztán, és zavartan felnevetett.

- Úgy bizony. Éljen a nemzet! Éljen ez a csodálatos nap, drága barátom!

Méltóságteljes, királynői léptekkel haladtam el két színésztársam mellett. Közvetlenül Jókai elé álltam, akin igencsak megmutatkoztak az erős idegfeszültség jelei; leplezetlen szorongással nézett rám, amitől furcsa bátorság és erő öntötte el a bensőmet. Lefejtettem keblemről gyűrött kokárdámat – szemrebbenés nélkül tűrtem, hogy az éles tű belehasítson a bőrömbe, és apró sebet ejtsen hófehér, puha bőrű ujjamon. Óvatos mozdulatokkal feltűztem a kokárdát az író-szónok ruhájára, és addig igazgattam, amíg minden gyűrődés el nem simult. Aztán hátrébb léptem, és egy szemvillanásnyi ideig gyönyörködve megszemléltem a „művet”.

- Most már kokárdája is van, barátom – mosolyodtam el.

Mit mondhatnék még? Éljen a szabadság? Rabok tovább nem leszünk? Egyenlőség, szabadság, testvériség? Hitvány, ne bántsd hazámat! Sziszegj, kígyó... Gyönyörű

királynőm...

- Köszönöm – nézett rám Jókai; hangja rekedten, hörgősen csendült, mint akinek már nem engedelmeskedik a torka.

Valaki a társulatból már felfedezte, hogy a forradalom egyik hőse felsietett a színpadra. Az eddig egy tömbben gyülekező, zavart színészek egyik pillanatról a másikra felpattantak –mintha szégyellnék, hogy egy idegen ilyen színházhoz méltatlan helyzetben láthatja őket. Egyikünk ismét kiment a színfalak mögé, és néhány pillanat elteltével a függöny lassan, rezignáltan felemelkedett. A világosság ismét elöntötte a színpadot, a táncsicsozás és éljenzés pedig újból teljes hangerővel tört ránk, mintha valaki szétpattantott volna egy, a forrongó tömegtől elválasztó biztonságos szappanbuborék-falat.

A fiatalember alabástromfehér arca tűzvörössé vált, ahogy lesütött tekintetét ismét rám emelte. Hebegett még valamit, aztán hátat fordított nekem, megint elsétált Márton mellett, és a színpad széléről lekiáltott a nézőkhöz. Azok immár párhuzamosan ordibálták: „Vivát Jókai!” és „Táncsicsot ide!”

- Küldhettek volna alkalmasabb rétort is – fintorgott Márton. – Ez a kis szerencsétlen ugyan nem állítja le őket!

Ilyen vak dühvel még sosem löktem félre testem köré fonódó karját.

- Szemét! – sziszegtem. – A te kis szerencsétlenednek a nemzet legdicsőségesebb napját köszönhetjük!

- Éljen a szabadság, gyönyörű királynőm – utánozta Márton gúnyolódva Jókai lányos fejhangját. – Na, ez aztán nem valami harcos republikánus! Még jó, hogy térdre nem borult előtted.

- Csak féltékeny vagy! – vágtam vissza. – Szívesen lennél te is fiatal, tüzes forradalmár, de sajnos egy kivénhedt, unalmas színész vagy, aki már senkit sem érdekel! Ez a te bajod, Lendvay Márton!

- Örülök is neki, hogy nem vagyok ilyen meggondolatlan és forrófejű! – fordult el sértődötten Márton. – Mit véded ezt a gyereket?

Elfordítottam a fejemet, és figyeltem, hogyan próbál a forradalom hőse néhány halk mondattal úrrá lenni a tömegen. Bármennyire zavart a hozzáállása, Mártonnak igaza lett, amikor Jókai szónoki képességeit kritizálta. Egy egész világ választja el a költőt, aki örökké égő tűzzel szavalja verseit, és az írót, aki csak kávéházi asztalnál, halk szóval, selymesen olvas fel egy elbeszélést vagy egy regényrészletet. Jókai nem volt Cicero; hiányzott ifjú lelkéből a hidegvér, hangjából a megnyugtató mélység; képtelen volt bármit is kezdeni a kezével, és folyamatosan ide-oda kapkodta a fejét. Biztosan más volt napközben, amikor néhány szóval fellelkesítette, cselekvésre buzdította, megnevettette, megríkatta, majd megnyugtatta a pesti tömeget, tűnődtem el, miközben hallgattam rögtönzött monológját.

- Drága honfitársaim! – vetette hátra éppen a fejét Jókai. – Ne akarjátok, hogy Táncsics barátunk itt legyen! Hadd élvezze az a szerencsétlen vak ember családja körében a

viszontlátás örömeit!

Megingott, egész testében összerázkódott. Már kimondta, mire ráébredt, milyen nevetségesen és ostobán hangzik ez a kijelentés. Vak ember és viszontlátás! Már csak az hiányzott, hogy a közönség gunyoros nevetése Bánk bán után Jókait is lesöpörje a színről,

hogy tovább üvölthessék: „Táncsicsot! Táncsicsot!”

- Hihetetlen ez a kölyök – csóválta a fejét Márton.

- Elhallgatnál végre? – csattantam fel.

Jókai összefűzte a karjait a háta mögött, és zavarában felpillantott a mennyezetre, mintha valami csodát várna. Aztán egyszerre kihúzta magát, felvetette szőke fejét, és az iménti botlásához képest szokatlan magabiztossággal folytatta a szónoklatot. A fordulat annyira meglepő volt, hogy még Mártonnak is a torkán akadtak a csípős megjegyzések.

- Honfitársaim... látjátok ezt? – Hangja egyre élesebben, lelkesebben csengett. – Látjátok ezt a kokárdát? Ez... ez a mai dicső nap jelképe! A szabadságé, a nemzeté!

Éljenzés harsant. Jókai hatásszünetet tartott, majd folytatta:

- Mindenki, aki átélte ezt az eleven álmot, aki látta felvirradni a szabadság dicső napját, aki hisz a mi szent forradalmunkban, viseljen kokárdát! Legyen hát ez az örök emléke ennek a napnak! Magyarok! Magyarok, és mindenki más, aki szívén viseli a szabadság sorsát! Mindenki, aki küzd, remél és bízik a szerencsés jövőben! Tűzzetek kokárdát!

Ismét megéljenezték. Csak úgy itták a szavait, bámulták őt, lelkes arcát, sudár termetét, és három gyönyörű színt, a kokárda vörösét, fehérét és zöldjét a nagy ember keble előtt.

Angyal. Mi más lenne ez a kecses, elegáns, emberi szépséget meghazudtoló külsejű férfi? Göndör, aranyszínű fürtök, mint a templomban a szent gyermekeké. Hatalmas, tengerkék szemek, amelyek keresztülvilágítanak minden halandón... hát innen szerzed a drámáid, novelláid és regényeid témáját, te eleven tűz? Belelátsz az emberekbe, érzed örömüket és fájdalmaikat, kilopod titkos történeteiket, szégyenüket és dicsőségüket, és mindent megírsz nekünk? Egyszerű emberként jársz közöttünk, de én már rájöttem, nem húsból és csontból állsz, hanem örök fényből. Angyal vagy.

Belül mardosott a fájdalom és a tisztátalanság érzése. Mit láthattál az én unalmas, sötétbarna szempáromban, édes, ártatlan angyalom? Azt a szennyet, mocskot és szégyent, amiben egy színésznőnek része lehet? A meghurcoltatást, a rosszindulatú kritikák keserűségét, az asszonyok goromba és nőietlen küzdelmét a jobbnál jobb szerepekért? Az apám hűvös, mogorva hozzáállását a művészetünkhöz, amivel alig sikerült dacolnom, ami ellen nem mindig bírtam lázadni és küzdeni? Férfiakat, akik öleltek, magukhoz láncoltak, megaláztak, eltaszítottak, és harmincegy éves koromra egyedül hagytak némi pénzzel és egy bakfis leánygyermekkel? Eléd állt egy gyönyörű királyné, és neked ezt kellett látnod a szemében...

Úgy éreztem, menten megfulladok. Kiáltani akartam, könnyezni, a szélnek ereszteni fájdalmamat és csüggedésemet. Bármit is hirdetnek a fiatalok, nem létezik igazság. A nemzet ma újjászületett! Én miért nem kaphatok a sorstól egy második esélyt, hogy úgy élhessek és gondolkodhassam, mint egy tisztességes, egyszerű asszony? Miért kísérnek egészen a sírig ifjúkori hibáim és gyengeségeim, amelyek, mint valami éles penge, várják az összes alkalmas helyzetet, hogy a torkomba fúródhassanak? Miközben nőttön-nőtt bennem a kín és a keserűség, és úgy fojtogatott a kitörni vágyó zokogás, mintha valóban ezernyi apró kés döfködné a torkomat, csak álltam a színpadon lehajtott fejjel. Nekem még sírni sincs igazán jogom.

- Térjetek haza, drága honfitársaim, és már ma estétől kezdve járjatok kokárdával, hiszen a hazának most van igazán szüksége egységre, őszinte barátságra és örök testvériségre! Menjetek, és e naptól fogva legyen kokárda minden magyar ember keblén!

Jókai visszavonhatatlanul lenyűgözte közönségét. Most már csak azt visszhangozták: „Éljen a haza! Éljen a nemzet!” És – ha nem látom, el sem hiszem – a nézősereg komótosan ugyan, de végre feltápászkodott, és kiabálás-huhogás-tapsolás közepette elindult a kijáratok felé. Jókai már meg sem várta, hogy elenyésszenek az utolsó „Éljen a szabadság! Éljen a testvériség! Éljen Jókai!”-kiáltások, máris megfordult, és visszatért a belső színpadra. Láthatóan határtalanul megkönnyebbült; a homlokát törölgette, és másik kezével még mindig a kokárdát tapogatta, mintha nem akarná elhinni, milyen szerencsét hozott neki.

Megpillantott, és egyenesen felém sietett. A világ ismét elmosódott és elszürkült hófehér angyalarca mellett. Lángoló, ragyogó szemei láttán megmagyarázhatatlan félelem mart belém, és minden lépése nyomán, amely közelebb repítette hozzám, engem is elemésztett a bensőmből áradó tűz. Hirtelen minden levegővételem, minden szívdobbanásom pokoli fájdalmat okozott.

Ne... ne gyere ide... ne közelíts... a többiekhez menj... gyorsan hallgasd végig, ahogy hálálkodnak, és menj innen... menj már... belehalnék, ha még egyszer porrá kéne hamvadnom egy angyal tekintete előtt...

Minden összefolyt a szemem előtt, mint valami lázálom. Az író arca ragyogott, mint a telihold, és a háttérben megpillantottam a sötét mélység apró csillagait, a mámorosan éljenző magyarokat.

- Éljen a szabadság! Éljen Jókai! Éljen Táncsics! Éljen a haza!

Bágyadtan felemeltem a fejemet és gyorsan összeharaptam az ajkaimat, elzárva az utat irigykedő, vágyakozó sóhajom elől. Milyen boldogok! Hogy szeretik a szónokaikat, a hőseiket, a nemzetüket! Vajon eljön olyan idő is, amikor ezeket a hangokat is elfojtja valami, és egy egész országnak kell szorosan összezárt szájjal, késekkel a torka körül kelnie és feküdnie? Lesznek áldozatok is a hősök után? Ez a zenit – vajon mikor érkezik el a nadír?

Valami bohókás diák odalent még rázendített egy hazafias versrészletre, amelynek minden szava olybá tűnt, mintha dicsfény ragyogta volna be a nézőteret – de aztán az ő hangja is elhalt. Ránk pedig egyik pillanatról a másikra sötétség borult: valaki ismét behúzta a függönyt. Még a közepénél sem tartottunk, és máris vége lett a Bánk bánnak. Végérvényesen elszakadtam mindentől, amibe addig kapaszkodtam, forgott körülöttem a világ; kibillentem az idő és a tér szorításából, nem számított már a forradalom, a darab, a szerepem, a deszkák a talpam alatt. Ám Jókai arca a félhomályban is világított, mint valami fáklya.

- Királynőm – sóhajtotta, amikor lefékezett mellettem. – Hogy is hálálhatnám meg valaha, amit értem tett?

Megragadta remegő kezemet, és forrón megszorította. Elakadt a lélegzetem. Lát engem... mindent lát... belém lát... és mégsem fordítja el a fejét... mosolyog...

- Én köszönöm, amit a színházért... az előadásért... értünk...

Nem bírtam folytatni. Minden érzékem rácsodálkozott, milyen erősen tartja a kezemet... gyenge, vékony kis kezecske, mint egy lányé, és mégis hogy szorít... megtaláltam a legtökéletesebb kapaszkodót, amit csak kívánhattam ebben az ingatag pillanatban. Áldjon vagy verjen sors keze, addig nem érhet semmiféle gond és átok, amíg az ujjaim összefonódnak Jókai Mór ujjaival.

Amikor elengedett, arcunkon a pátoszt felváltotta a szégyenlős félmosoly. Kiloptunk egymás szeméből valamit, amit magunk sem bírtunk volna megnevezni, és megéreztük, hogy rövidke kézfogásunk egy egyezség, valamiféle furcsa, megmagyarázhatatlan szövetség méltó megpecsételése.

- Megtettem, amit kellett, drága barátom – mondtam zavartan.

- Az egész világomat adta vissza most, gyönyörű királynőm. – Alig érthetően morogta ezt a hálafélét, nekem mégis olybá tűnt, mintha egy ürességtől kongó templom visszhangozná a fülemben.

Felpillantottam. Amíg mi Jókaival kettesben ácsorogtunk a színpad egyik oldalán, a Bánk bán majdhogynem teljes szereplőgárdája tátott szájjal bámészkodott a másikon. Legelöl Márton állt, a többiek félkörben csoportosultak köré. Ott állt Anikó, az Egressy-fivérek, Szentpétery, Fáncsy, Bartha, Komlóssy Ida és néhány további társunk. Mindannyian Jókait bámulták, mintha alig hinnék, hogy az előbbi jelenet nem csupán képzeletük játéka volt. Azonnal tudtam, mi játszódik le a fejükben: hiába folytattak a színpadon perzselő párbeszédeket, harsogtak nagymonológokat, szavaltak Nemzeti dalt és Himnuszt, hiába énekeltük teli tüdővel a Szózatot – a diadal mégis egy kisasszonyos hangú, gyenge tüdejű, huszonhárom éves íróé lett. Mit is lehetne hát neki mondani?

Anikó könyökével megbökdöste a minden bizonnyal szószólónak kijelölt Márton oldalát, aki zavartan megköszörülte a torkát. Jókaira nézett; máskor hamiskásan hunyorgó szemei most önzetlen, alázatos elismerésről árulkodtak.

- Köszönjük a rend gyors és hatékony helyreállítását – jelentette ki sietve.

Talán soha nem láttam még ennyire őszinte mosolyt Márton arcán. A többiek egymás szavába vágva helyeseltek, magasztalták szegény Jókait, aki zavarában ide-oda kapkodta a fejét. Kívülről figyeltem a szokatlan pillanatot. Naplók és emlékiratok olvasói sem hinnék, hogy a történelem előidézhet efféle helyzetet: a magyar nemzet legnagyobb színészgárdája már-már térdre borul egy kezdő író előtt, aki még alig tört ki a divatlapok hasábjai és nálánál híresebb alkotóbarátai közül.

Jókai válasza nem váratott magára. Hangja csalódottan, beletörődéssel csendült:

- Igazán sajnálom, hogy már nem játszhatják végig ezt a nagyszerű darabot.

- Ugyan! – dörmögte Zsigmond. – Máskor is lesz még előadás! Mindent megtettünk, amit meg kellett tennünk, nem igaz?

A színészek újra rákezdtek a heves bólogatásra és az „Úgy van!”-okra, de Jókaira ekkor már alig figyeltek. Az író megjegyzése egy csapásra kisöpörte fejükből a magasztos eszméket, a nap végső dicsőségét, a megvalósult álmokat. A pirospozsgás, lelkesen hálálkodó arcokat szürke tekintetek váltották fel, ahogyan társaim egy félbeszakított előadás utóéletét, következményeit latolgatták. Mi lesz a pénzzel, mit ír majd a sajtó, hogy reagálnak majd a rivális társulatok? Az érdektelen párbeszéd hallatán egy csapásra felforrt a vérem. Micsoda ünneprontás! Miért nem lehet az ilyen fecsegést egy másik napra halasztani? Hát ennyi volt, máris elfelejtették, mi is történt ma körülöttünk?

Kezembe temettem az arcomat, mintha társaim érzéketlen magatartásáért is én szégyenkeznék az Úr színe előtt. Amikor feltekintettem, ismét Jókai megértő, derűs arcát láttam meg elsőnek. Furcsamód már nem perzselte az az elviselhetetlen kín háborgó lelkemet és törődött tagjaimat. Kiszakadt belőlem egy mély sóhaj, ahogy egyszer csak belém hasított a felismerés – ekkor döbbentem rá, miféle földöntúli áldásban részesültem ezen a napon anélkül, hogy észrevettem volna. A Mindenható mégis megelőlegezte számomra azt a

tisztítótüzet, amelynek addig a létezésében sem hittem. Belenéztem az ő egyik földi küldöttjének mélységesen mély, tiszta angyalszemeibe, és szinte azonnal megkaptam a

feloldozást, az áhított második esélyt egy jobb életre.

Csodálatos nap ez, gondoltam. A nemzet újjászületett, és vele együtt én magam is.

Erre a gondolatra könnyed, boldog, gyermeki kacaj hagyta el ajkaimat, és mosolyom még szélesebbre húzódott, amikor Jókait is nevetni láttam. Együtt örvendtünk a hősök és a szabadság diadalán, melynek tapsoló, éljenző háttérzaját már nem az időközben kiürült nézőtérről, hanem közvetlen közelünkből, a főváros legtehetségesebb színésztársulatától kaptuk. Megrészegedtünk a vidámságtól, szívembe örökre beleégett az önfeledt nevetés, a sikeres vég ünneplése, színésztársaim öröme, de leginkább egy hófehér, fennkölt angyalarc.

Nincs is édesebb és mámorítóbb annál, mint amikor szabadnak, dicsőségesnek látod imádott nemzetedet, te magad viszont rab vagy, egy kéznek, egy testnek, egy hangnak, egy szívnek életre szóló, büszke, hűséges és kitartó rabja – itt lent a földön, és egyúttal a legtisztább, legmegbocsátóbb, aranyszínben játszó öröklétben.

Vége