Édes vagy savanyú

Édes vagy savanyú

31.

Hermine éppen az asztalnál ült és régi fényképalbumokat nézegetett, amikor beviharzott a konyhába egy alvadt vérrel borított, oszladozó holttest, nyomában egy hófehérre meszelt arcú, fekete neccharisnyás és cirokseprűs boszorkánnyal. Még szerencse, hogy az idős asszony annyi mindent látott már életében, mert így nem kapott azonnal szívrohamot az életre kelt horrorjelenet láttán.
- Azt hittem, már sosem kerültök elő, lányok! - csóválta a fejét, és becsukta az albumot. - Jó sokáig készülődtetek.
- De megérte, ugye, Nagyi? - kérdezte vigyorogva az unokája, Sandra. - Hogy tetszik a jelmezünk? Elég ijesztő?
- Mit mondjak? Ezzel a sminkkel az utcasarokra is kiállhatnál. Szado-mazo-boszi. Csak azt a seprűt kellene lecserélni egy korbácsra.
- Na de Nagyi! - tiltakozott vigyorogva Sandra.
- Honnan ismer a nagymamád ilyen dolgokat? - heherészett a zombi, aki valójában Kathi volt, a helyes, lófarkas kislány, Sandra osztálytársa.
- Nyáron együtt néztük meg A szürke ötven árnyalatát - felelte büszkén az unoka. - Az én Nagyim különben is halad a korral. Még e-mailezni is tud.
- És én milyen vagyok, Hermine néni? - kérdezte Kathi.
- Mint aki most kelt ki a sírból. Várjatok, le is fényképezlek benneteket.
A kis digitális fényképezőgép már legalább ötéves volt, de még jól működött, és ami a legfontosabb: Hermine alaposan kitapasztalta az évek során, hogy hogyan kell használni. Kattant a gomb, sípolt a szerkezet, és a képernyőn felvillant a két horrorlány képe.
- Hű, ez szupi lett, Nagyi! - kiáltott fel Sandra, amikor meglátta a képet. - Akkor mi most megyünk is.
- Nem fogsz megfázni, kicsikém? - aggódott Hermine. - Nagyon hideg van kint.
- Jaj, Nagyi! Az utcára kabátban megyünk, csak a házakban vesszük le…!
- De a lábad! Ez a harisnya nagyon vékony. Nem veszel inkább egy fekete pamutharisnyát?
- Az tönkretenné az összhatást - fintorgott Kathi.
- Ja - helyeselt Sandra is. - Úgy nézne ki a boszorkány, mint a saját nagyanyja. Mármint ne érts félre, Nagyi, de érted…
- Hát jó, ti tudjátok. De ha már nagyon átfagytatok, haladéktalanul gyertek vissza! Finom fahéjas teával várlak titeket.
- Köszi, Nagyi, de addig biztosan nem jövök haza, amíg össze nem szedtünk öt kosár cukorkát! - Sandra már fél lábbal az előszobában állt. - Gyere már, Kathi!
Alig öt perc múlva a lányok vihorászva robogtak le a lépcsőházban.
- Sajnos Anyu megtiltotta, hogy a házban is gyűjtsek - panaszkodott Sandra. - Pedig mekkora poén lenne becsöngetni a Kohlmayerékhez a harmadikon, akik mindig üvölttetik a tévét, meg ahhoz az új albérlőhöz a földszinten, aki amúgy tök jó pasi…
- Akkor hova menjünk?
- Nézzünk körül a szomszéd utcában.
Összehúzták a jelmezük felett a teljesen hétköznapi kabátot, és egészen a sarokig loholtak. A futás és a gyomrukat bizsergető izgalom egészen átmelegítette őket, az arcukat borító vaskos festékréteg alatt talán ki is pirultak. Sandra találomra megnyomta az első ház egyik kapucsengőjét.
- Jó estét kívánok! - szólt bele, miközben Kathi a háttérben pukkadozott a nevetéstől. - Cukorkát gyűjteni jöttünk. Tessék szíves lenni beengedni minket a házba!
- He…? - kérdezett vissza egy férfihang.
- Tetszik tudni, ma Halloween van! - hadarta izgatottan Sandra. - Cukorkát gyűjtünk!
- Jól van - közölte kis habozás után a lakó. - De hozzám ne csöngessetek be!
A lányok már a földszinten lesték az árulkodó jeleket. Eredetileg abban maradtak - pontosabban azt ígérték meg Sandra anyukájának -, hogy csak olyan lakásba csöngetnek be, ahol az ottaniak kitettek egy apró pókot, koponyát vagy tökfejet, vagyis készen állnak mindenféle kóbor zombik és boszorkányok fogadására. Ebben a házban egészen a harmadik emeletig nem találtak ilyet, és már majdnem fel is adták, amikor a 31-es ajtón végre észrevettek egy Halloween-tökös függőt. Egymás kezét szorongatva csöngettek be.
Egy tréninggatyás, kinyúlt pólós, sörszagú fiatalember nyitott ajtót. Sandra megszorította Kathi kezét, ez volt a jel, hogy pontosan egyszerre kiáltsák el magukat:
- Édes vagy savanyú?
A fiú röhögésben tört ki. Kurta magánhangzós, szláv anyanyelvén átkiáltott a válla fölött, mire megjelent mögötte a három lakótársa is. Egyikük, bizonyára az, aki kitette a tököt, egy zacskó bontott savanyúcukrot lóbált a kezében. Miután mindenki jól kikacarászta magát - a huszonévesek a lányok jelmezén, a lányok pedig zavarukban -, a cukorkás srác mindkettejük markát teletöltötte.
- Ti vagytok az elsők!
- Ti is nekünk! - mosolygott rájuk Sandra, majd Kathival együtt felrohant az utolsó emeletre. Itt már csak a 32-es lakást találták, ahol a kaputelefonos fickó lakott, meg egy másikat, amely mögött egy kisbaba sírdogált.
- Akkor ez ennyi volt - vont vállat Kathi. - Menjünk a következőbe!
Sandra bosszankodott.
- Ez így tök uncsi, hogy csak a megjelölt lakásokkal szabad próbálkoznunk! Alig van ilyen! - A következő ház elé érve eszébe jutott valami. - Itt lakik Kanz asszony a templomból, aki mindig beleköt Anyu munkájába.
- Ugye hozzá nem akarsz bekopogni? - rémüldözött Kathi.
- Dehogyis, nem őrültem meg! De ő legalább ismer, és tuti beenged a házba. - Sandra megnyomta a csengőt. - Jó estét, Kanz asszony! Sandra vagyok a templomból, és éppen cukorkákat gyűjtünk a barátnőmmel. Tessék beengedni minket a házba!
- Milyen cukorkát?
- Ma van Halloween! Ilyenkor cukorkát szoktak gyűjteni.
- Most hallok erről először - mondta epésen az asszony. - Ez nem itteni szokás.
- Olyasmi, mint Salzburgban a krampuszok futása, csak én nem ördögnek öltöztem, hanem boszorkánynak! - magyarázta tovább Sandra. - Szóval, be tetszik engedni minket, Kanz asszony?
- Ebben a házban idős emberek laknak - akadékoskodott tovább az. - Jobb lenne, ha nem zaklatnátok őket.
- Csak olyan lakásba kopogunk be, ahol kitettek az ajtóra valami Halloweenhez kapcsolódó jelet.
Kanz asszony hangján hallatszott, hogy még mindig nem győzték meg a lányok, de azért mordult egy  “Hát jól van!”-t, és megnyomta a kapunyitót. A lányok izgatottan lesték a földszinti ajtókat.
- Ha megmondtam volna, hogy te egy oszladozó hullának öltöztél, Kanz asszony tuti nem engedett volna be minket! - sutyorogta Sandra, aztán visszafojtott vihogással loholtak fel az elsőre.
Itt nagyobb szerencsével jártak, rögtön két ajtón is találtak Halloween-jelet. Az egyik mögött egy fiatal pár lakott, akik  jégcsapcukorral és konyakmeggyekkel készültek, a másikat pedig nagy meglepetésükre egy öreg bácsi nyitotta ki.
- Karl, itt vannak a szörnyeid! - szólt hátra egykedvűen, és egy fiatalos külsejű, lófarkas, negyvenes férfi már jött is a töltött keménycukraival. “Édes vagy savanyú?”, harsogták vígan a lányok. Utána versengve méricskélték a magukkal hozott kosárkáikat, melyikük mennyit kapott.
- Nekem több van! - nyújtott nyelvet Kathi. Sandra felrobogott a másodikra, hogy a következő ajtóhoz ő érjen előbb, de persze a barátnője sem hagyta magát olyan könnyen. Odafent Kanz asszonyba botlottak, aki az ajtaja előtt ácsorgott és kíváncsian nyújtogatta a nyakát.
- Kértem, hogy ne keltsetek ekkora zajt a házban! Úristen, Sandra, hogy nézel ki? Anyukád tudja, hogy itt rohangálsz ilyen… ilyen… öltözékben?
- Tudja, Kanz asszony - felelte ártatlan képpel a lány, már ha egy boszorkány képes ártatlanul nézni. - És elnézést, amiért hangosak voltunk. Mindjárt megyünk is.
Előtte viszont még bezsebeltek egy zacskónyi zselés és kókuszos finomságot a harmadik emeleten lakó egyetemistáktól. Amikor lefelé jöttek, Kanz asszony bosszúsan utánuk szólt:
- Ugye más házakba nem rontotok így be, gyerekek…?!

***

1.

Marlies ideges volt.
Már negyed kilenckor felöltözve, kisminkelve és frissen megalkotott frizurával járkált fel-alá a lakásban, és minden zavarta. Az is, hogy Stefan még mindig a fürdőszobában készülődik, pedig együtt kell elindulniuk. Az is, hogy az anyja már háromszor rászólt, hogy hagyja már abba ezt a járkálást, ez nem old meg semmit. És főleg az, hogy Sandra ma reggel még nehezebben mászott ki az ágyból, mint máskor. Az az előző napi cukorkagyűjtő bolondozás jó sokáig elhúzódott, és a tegnapi boszorkány most üveges szemmel könyökölt az asztalnál, pizsamaujja belelógott a müzlis tányérjába, és alig talált a szájába a kanállal.
- Igazán végezhetne már az apád - szaladt ki Marlies száján. - Elkésünk a próbáról.
- Öt percre van a templom, Anyu… - motyogta a lány. - Ne izgulj már annyira.
Az asztal végén selyempapír zizegett. Hermine arcát elrejtette a fényképalbum, csak a hangja hallatszott ki mögüle:
- Tényleg, Marlies, ne csinálj már ebből ekkora ügyet. Minden rendben lesz.
- Ti könnyen beszéltek, nektek tökmindegy! Nem ti sültök ma fel, ha rosszul énekel a kórus!
A vállát egy puha kéz érintette meg, és amikor megfordult, megcsapta a friss férfidezodor illata. Stefan elegáns öltönyben, útra készen állt mögötte, hóna alatt a kottás mappával.
- Már bánom, hogy olyan türelmetlen voltam ma reggel anyámmal meg a gyerekkel - vallotta be neki Marlies, miközben a templom felé siettek a csípős levegőjű, ébredező utcán. - Nem ők tehetnek róla, hogy ennyire izgulok.
Férje csak biccentett egyet, hagyta, hogy Marlies tovább beszéljen.
- De most annyira elhibázott választásnak tűnik ez a Német Liturgia! Ilyen nehéz darabot sosem énekelt még a kórus. Az utolsó próbán is hamisan szólt. Olyan hülye ötlet volt ez, és most már nyakig benne vagyunk mind…
- Azért tartjuk a főpróbát - emlékeztette a férje -, hogy még egyszer meghallgassuk, hogy szól, és korrigálhasd az összes hibát. Azt pedig mindenki tudja, hogy jót akartál, bármilyen is lesz a végeredmény.
- Legyen igazad - morogta maga elé a nő.
- Na, ne nézz már úgy, mint aki citromba harapott! - győzködte Stefan, és még egy utolsó, gyors puszit nyomott a felesége ajkára, mielőtt átléptek volna a templom küszöbén.
A férfi a szenteltvízbe nyúlt, majd keresztet vetett, Marlies az oltár felé fordulva letérdelt. Tekintete végigfutott a dicső pózokba meredő barokk szobrokon, és egy pillanatra arra gondolt, hogy a szenteknek és az üdvözülteknek legalább mindegy, miféle zene szól az ünnepükön. Micsoda szerencse, hogy csak az élőknek kell megfelelni! Nekik viszont rettenetesen.
A karzaton még csak két-három kórustag lézengett, ami nem sokat javított Marlies kedélyállapotán. Ezek még pontosan sem tudnak érkezni! Nem lesz idő végigvenni mindhárom részt, ő nem mondhatja el világosan, hogy mi a teendő, Stefan nem mutathatja meg a tiszta hangokat az orgonán, hamis lesz az egész és szétesik a ritmus, és végül hatalmasat fognak égni az egész ünnepi hallgatóság előtt…! Csizmasarkának kopogása visszhangot keltett a kihalt épületben. Stefan ellenben elterpeszkedett az orgona előtt, és halálos nyugalommal hangolta egyik sípot a másik után.
Nemcsak a férje, hanem a lassan szállingózó énekkaros társaság is úgy viselkedett, mintha nem is éreznék, hogy mekkora a tét. Beszélgettek, a széktámlán igazgatták a kabátjukat és mosolyogva üdvözölték a várakozókat. Marlies csak valami erőltetett grimaszfélével válaszolt.
Amikor már csak tízen hiányoztak, úgy döntött, nem vár tovább, és elkezdte a beéneklést. Közben befutottak a kipirult, nagykabátos többiek is. Szerencsére senki sem mondta le a fellépést az utolsó pillanatban - Marlies már ezért is rebegett egy néma hálaimát a templomtetőre festett, bölcsen mosolygó Jézus felé.
- Jó reggelt mindenkinek! Gyorsan fussunk végig a problémásabb részeken. A Kyrie már egészen jól szólt a múltkor, de arra nagyon figyeljetek, hogy az Ehrében tiszták legyenek a hangok. Ha valami éppen nem jön ki, inkább hagyjátok ki, de ne énekeljetek helyette rosszat! Ha viszont mégis becsúszna egy hamis hang, semmi baj, ne álljatok le, hanem haladjatok tovább! Ez a lényeg. És a Heilignál nagyon figyeljetek a kezemre, hogy a piano tényleg lágy és halk legyen. Halljátok? Ne a kottát nézzétek a Heilignál! Meg a többi résznél se, de a Heilignál főleg nem! Értettétek? Na, akkor kezdhetjük is.
Bevált az önbeteljesítő jóslat, gondolta elégedetten, amikor a kétfelé szedett, tizenöt-tizenöt fős kórus belekezdett az első részbe. Ez a Kyrie sokkal, de sokkal kellemesebben szólt, mint az előző próbán, amikor Marlies tulajdonképpen feladta, hogy tovább javítson rajta. Ennél nagyobb problémák akadtak a második résszel, az Ehrével. Legalább háromszor kellett leállítania és elölről indítania az éneket.
- Adjatok bele több erőt! Ez így szétfolyik. Artikuláljatok!
Vagy:
- Ha a kotta mögé bújtok, persze, hogy nem léptek be időben. Engem nézzetek, ne a papírt!
Vagy éppen:
- Ez most már sokkal jobb volt, de a tenor még mindig nem elég erős. Ne féljetek ettől a darabtól, fiúk!
Mire a harmadik részbe kezdtek, odalent már gyülekezett a misére a hallgatóság. Marlies látta a lánya kócos feje búbját: Sandra éppen besegítette a nagymamáját, ezt a hófehér, bolyhos fejbúbot, az egyik első padba. Hermine a karzat felé fordult és aprót intett arra, amerre rossz szemével a lányát sejtette. A másik padsorban a mindenben hibát kereső Kanz asszony forgatta a fejét, mögötte a gitáros Karl idős apukája lapozgatta a daloskönyvet, miközben két néni botladozott végig a sorok között. Mindig az öregek érkeztek a legkorábban. Marlies már csak egyszer vehette át a Heiligot a csapattal, mert kifutottak az időből, és a kopasz plébános idegesen integetett a karzathoz vezető lépcsőről, hogy hagyják abba, mindjárt idő van.
Marlies a férjére nézett. Stefan bátorítóan mosolygott rá.
- Jól van, ez most tényleg nagyon szép volt - közölte Marlies a kórussal. - Az eleje remegő, szinte éteri. Nagyon büszke vagyok rátok. Ha a misén is ilyen csodálatos lesz, akkor elmondhatjuk, hogy a Szent Pál Plébániatemplom egész történetének legszebb Mindenszentek-napi miséjét adtuk ma elő.
A kórustagok arca pirult a büszkeségtől és a jótékony lámpaláztól. Odalent csengetett a ministráns, mire az addig lazán hátradőlő Stefan egy pillanat alatt kihúzta magát. Rácsapott az orgonabillentyűkre, és a bevonulás impozáns zenéje megremegtette az összes falat. Marlies még egy utolsót igazított a kottatartón. Kezdődhetett az istentisztelet.

***

2.

A hetvenegyes villamos lassan döcögött végig a Rennwegen. Hermine egy ingyenes újságot lapozgatott, de hamar megunta; inkább a fényképezőgépét vette elő, és végigkattintgatta a nyári képeit. Sandra egy hatalmas fagyival a tónál. Sandra, Marlies és Stefan egy hajón. Sandra egy kiscicával a mólón. Sandra és ő maga alpesi hegyek előtt - ezt Stefan fényképezte. Sandra az új napszemüvegében. Aztán jöttek az őszi képek, Sandra az iskola első napján, Sandra és az osztálytársai a nappaliban, poszterkészítés közben, összpontosítva. Sandra és a barátnője boszorkánynak és hullának öltözve. Marlies és Stefan kart karba öltve, mögöttük a vigyorgó kórustagokkal, büszkeségtől ragyogva a remekül sikerült Német Liturgia után.
- Központi Temető, harmadik kapu, végállomás - mondta be a géphang.
Hermine komótosan tápászkodott fel. Régen volt már az az idő, amikor olyan fürgén pattant le a villamosról, mint ez a cserfes kis Sandra, vagy hogy olyan sebesen cikázott ide-oda, mint a mindent túlaggódó Marlies. A táv végtelennek tűnt, ráadásul a hidegtől még merevebbnek érezte a tagjait. Elérte a kaput, egy pihenő. Megkerülte a szecessziós templomot, még egy pihenő. Elhagyott öt parcellát, megérkezett a hatodikhoz. Leghosszabb pihenő.
Nagyot nyelt, összeszedte magát. Odasétált a negyedik sorhoz, és megkereste jobbról a hatodik követ. Egyszerű, letisztult darab volt, a tetején egy kereszt, alatta felirat: RÜDIGER STEINER, 1929-2004. Mindig, amikor meglátta, akaratlanul is arra gondolt, hogy alatta éppen kifér majd az ő neve, ha a leánykori és az asszonynevet is fel akarja majd tüntetni, márpedig ez volt a terve. HERMINE STEINER, szül. POLZER, 1934-… Meddig? Vajon mennyi ideje van még ezen a világon?
- Szervusz, Rüdiger - szólalt meg rekedten. Néha még most is meglepődött, milyen öregasszonyos lett a hangja az elmúlt évek során. Vajon már akkor is ilyen volt, amikor Rüdiger még élt? Észrevette-e, és ha igen, vajon mit szólt magában ahhoz, hogy vénül a felesége? Az ő szemében Rüdiger mindig az a fiatal, fess úrfi maradt, aki annak idején felkérte őt táncolni egy réges-régi, hofburgi bálon. De talán csak azért, mert már olyan régen nem látta. Tizenegy éve már, hogy elnyelte ez a sírgödör.
- Bocsáss meg, drágám, hogy ilyen régen nem jártam itt nálad. Sajnos egyre nehezebbek a lábaim, és a gyerekek mindig nagyon elfoglaltak, ezért ők sem tudnak csak úgy kihozni hozzád. Marlies meg még le is akart beszélni, hogy ma idáig villamosozzak egyedül, de nem hagytam magam. Itt a helyem melletted.
Körbenézett, hallja-e valaki, hogy hangosan beszél a levegőbe, de nem látott senkit. Bár ha hallanák is, mit számítana? Egy félbolond öregasszonnyal több vagy kevesebb… Nyilván nem ő itt az egyetlen, főleg nem ma.
- Ha látnád, milyen gyönyörű lett a mi kisunokánk! Még akkor is, ha csúf boszorkánynak öltözik. - Felnevetett a gondolatra. - Tegnapelőtt körbejárták egy másik kislánnyal a környéket ilyen ijesztő jelmezekben, és rengeteg cukorkával jöttek vissza. Olyan büszke volt! Te is jót nevettél volna, tudom. Csodálatos kis nő lett abból az ötéves kislányból, akit te… akit te…
Azt akarta mondani, hogy “a térdeden lovagoltattál”, de könnyek futottak a szemébe, és nem jött ki hang a torkán. Valami gonosz démon azt súgta a fülébe: “Akit te soha nem láthattál felnőni…!”
- És Marlies… - nyelte le gyorsan a könnyét, és nyugalmat erőltetett remegő hangjára. - A mi kicsi lányunk. Még mindig a Konzervatóriumban tanít. A mi templomunkban is ügyesen vezeti a kórust, egyre többen vannak és egyre bonyolultabb műveket adnak elő. Tegnap a Német Liturgiát énekelték Mendelssohntól. Csodálatos mise volt! Éreztem, hogy te is ott vagy velünk…
Megköszörülte a torkát.
- Stefan meg múlt hónapban díjat nyert egy nemzetközi orgonahangversenyen. Nagyon örültünk mindannyian! De én azért remélem, most egy ideig nem utazik külföldre. A családnak is szüksége van rá, nemcsak a koncerttermeknek.
Elhallgatott. A torkát megint fojtogatta a sírás. “És nekem is akkora szükségem lenne arra, drágám, hogy válaszolj is, ha beszélek hozzád…”
- Hát ez van, Rüdiger. Ugye nem baj, ha most megyek? Nagyon hideg van itt, már szinte fáj a kezem. És ha nem is tudnék hozzád olyan gyakran jönni, ahányszor szeretném, akkor is mindig velem vagy. Újra meg újra végignézem a képeket a bálról, az esküvőnkről a mi templomunkban, ahol most Marlies és Stefan olyan angyalian muzsikálnak. Meg arról is, amikor Marlies még kicsi baba volt és fakanállal dobolt egy felfordított lábason. De minek magyarázok itt, hiszen te magad is tudod, hogy mindig velem vagy…
Az úton idegenek közeledtek az ő parcellája felé. Hermine lehalkította a hangját, és közelebb hajolt a sírkőhöz, mintha a halál sem gyógyíthatta volna ki férjét a nagyothallásból.
- Nagyon szeretlek, Rüdiger.
Egy közömbös biccentéssel üdvözölte az érkező családot, és kibotorkált a sírkövek közül. A fagyos kavicsok ropogtak a cipője alatt. Most még lassabban csoszogott, mint befelé jövet, és mire elért az első parcella szélére, rettenetesen elfáradt. Meg is szédült egy kissé, bele kellett kapaszkodnia egy méretesebb kőtáblába; bolyhos kesztyűs keze egy pillanatra eltakarta a márványba vésett feliratot: Feltámadunk. De ez az ijesztő gyengeség csak egy pillanatig tartott, máris összeszedte magát, elengedte a sírkövet, és óvatos, apró lépésekkel sétált tovább.

Vége

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Tíz érdekesség A kőszívű ember fiairól

#10yearschallenge - A királyné és a kokárda (2009)

Hogyan lettek hárman?