Támogatás

Támogatás

Hanna és a szerelme, Peti kéz a kézben sétálgattak a bevásárlóközpontban. Peti vállán női táska, kezében három reklámszatyor lógott; az előbb vett át mindent Hannától, hogy annál kényelmesebben nyalhassa el a fagyiját. Mindig meghívta a lányt, pedig Hanna néha utalgatott rá, hogy esetleg most majd ő fizet, de aztán mindig tiltakozás nélkül elfogadta Peti apró figyelmességeit.

Már két éve jártak együtt, Peti még végzős gimisként vetett szemet az akkor kilencedikes lányra. Azóta is rácsodálkozott a szerencséjére: ő, a visszahúzódó, szemüveges fiú, aki mindig is többet tudott a számítógépekről, mint a lányokról, valami számára sem ismert képességgel meghódította az iskola legújabb szépségét. És nemcsak meghódította, de meg is bírta tartani. Még kevésbé értette, ez hogyan lehetséges. Pedig Hanna anyukája úgy jósolta, hogy Peti az egyetemen biztosan megismer majd valami másik lányt, vagy a sok tanulás miatt úgysem lesz már ideje a kapcsolatot ápolni. De Peti jól bírta a tanulással járó stresszt, az pedig fel sem merült benne, hogy más kolleginákkal ismerkedjen, amikor ott volt neki Hanna.

Ahogy elnézte a lány ajkát, amely a fagyi hidegétől a szokásosnál is jobban kipirult, legszívesebben ott és akkor megcsókolta volna. Két év után is. Ekkor villant fel először a fejében, hogy talán el kellene jegyeznie Hannát, és a diploma megszerzése után, ha rögtön kap munkát (és miért is ne kapna gazdinfó-végzettséggel?) össze is költözhetnének.

Hanna pillantása ekkor felcsillant, és Peti gyorsan elhessegette az ostoba gondolatot, hogy most azonnal térdeljen ide és három reklámszatyorral meg egy rózsaszín táskácskával a kezében kérje meg barátnője kezét, akinek egy csokifagyipötty kenődött az orrhegyére. Inkább követte Hanna lelkes tekintetét. Egy üzlethelyiségben, ahol a múltkor még valami végkiárusítást láttak, miniatűr stúdiót rendeztek be. Hatalmas, szemkiverően neonszínű betűk hirdették: CASTING – KI LESZ AZ ÚJ TOPMODELL? Peti is látta már a hirdetést, amikor a szülei esténként tévéztek. Egy nemzetközi szépségverseny magyarországi selejtezőjét hirdették, amelyet szeptembertől közvetít majd a tévé.

Baromság, gondolta Peti. Olyan idióták az emberek, hogy beveszik ezt a hülyeséget. A műsort valóságshow–felépítéssel adták el, mint a zenés tehetségkutatókat, és Peti nem értette, hogy hiheti el például az ő anyukája meg az anyósjelöltje is, hogy ezek a csodálatos emberek valóban az utcáról sétálnak be a stúdióba. Naná, hogy ez a kászting is csak arról szól, hogy a szerkesztők jelentkeztetik az összes olyan ismerősüket, aki már régen modellkedik, és eljátszatják velük, hogy döbbenetes őstehetségek, satöbbi, satöbbi. De aztán meglátta Hanna arcán a lelkesedést, és elfogta valami baljós félelem.

– Ezt figyeld! – szorította meg a kezét a lány. – Itt lehet jelentkezni a show-ba! Várjál...

Elengedte Petit, és közelebb ment a narancssárga infópulthoz, amely előtt két lila tréningruhás, hátrakötött hajú, „hű-de-laza-vagyok”-életérzést sugalló hostesslány ácsorgott. Peti szédült az egymáshoz olyannyira nem illő színek kavalkádjában, de azért legyőzte az undorát, és követte a lányt.

– Sziasztok, itt kell jelentkezni? – kérdezte Hanna.

– Igen – felelte unottan az egyik lány.

– Szülői engedély kell?

– Elmúltál tizenhat éves?

– Már régen. Nemsokára tizennyolc leszek.

– Szép babaarcod van – dicsérte meg a szőke hostesslány. – Olyan kislányos. Nem nézel ki annyinak, amennyi vagy.

Peti nem tudta, ezt inkább bátorításnak vagy elbizonytalanításnak szánja-e, és úgy tűnt, Hanna sem. Előbbi őszinte mosolya mesterkéltté és izgulóvá ferdült, de azért csak elkezdte írogatni az adatait. RÁCZ HANNA NÓRA, születési hely BUDAPEST, életkor 17 ÉS FÉL, lakcím...

– Hány embert válogatnak be? – kérdezte közben Peti, csak hogy ne álljon olyan bambán és szorongva, mint egy szürke kiskacsa egy rakás színes papagájfióka között.

– Most százötvenet, de ebből a műsor során kiszórnak százhúszat, aztán a maradék harmincból is húszat, így az élő show-ba már csak tízen jutnak be – darálta unottan a festett fekete hajú hostesslány.

– Az előképzettség számít? – kérdezte aggódva Hanna, akiről Peti tudta, hogy még a diákszínpadok vetélkedőjén is csak a tömegjelenet szélén állt valaha is színpadon. „Persze hogy számít!”, akarta mondani ő, de a szőke hostess megelőzte.

– Hát egy kis rutin sosem árt, de nem ezt nézik a meghallgatáson. Képzett modellt is elküldenek, ha éppen akkor nem teljesít jól, és fordítva, amatőrt is továbbengednek a következő körbe, ha ott van benne a tehetség.

– Mondjuk azért az előny – jegyezte meg rosszindulatú kis fejfélrerántással a fekete –, ha soványabb vagy, mint a jelentkezők kilencvenöt százaléka. Hihetetlen, milyen dagadt lányok is jelentkeznek. Na, majd a szakizsűri úgyis kiszórja őket.

Hanna szeme riadtan elkerekedett.

– Szóval fogynom kellene?

– Hát nem ártana – felelte flegmán a hostess.

– Ellenőrizd még egyszer az e-mailedet – mondta a másik –, hogy jól írtad-e fel, mert oda küldjük majd az értesítést, hogy hol és mikor lesz a meghallgatás.

Hanna innentől kezdve mintha nem is önmaga lett volna. A vidáman csacsogó, vásárolgató, fagyievő lányból gondterhelt, sőt, szinte szomorú lett, aki a gondolataiba merülve ballag és még vele, Petivel, azaz a legfontosabb személlyel az életében sem osztja meg, mi bántja. Egyszer csak a fiúhoz fordult, és olyan hirtelen szegezte neki a kérdést, mintha azt remélné, hogy Peti a meglepetés ereje miatt őszinte választ ad.

– Szerinted is fogynom kell?

– Nem, dehogyis, jó vagy így, ahogy vagy. – Peti így is gondolta. Hanna kicsit duci volt, főleg ahhoz képest, amikor megismerkedtek, de neki mindenhogy tetszett. Így, gömbölydeden még talán jobban is.

– Minden pasi ezt mondja, mert tudják, hogy ezt akarjuk hallani.

– Én nem vagyok minden pasi – sértődött meg Peti. – Én a te barátod vagyok. És különben is, kit érdekel, hogy ez a röhejes, gagyi modellszakma mit vár el? Tudod, hogy a modellek mind idegroncsok lesznek, meg addig hánytatják magukat, amíg ki nem maródik a nyelőcsövük. Jobb, ha te kimaradsz ebből.

– Nem veszítek semmit, ha nem kerülök be – erősködött Hanna. – De ha igen, az szuper lenne! A suliban mindenki padlót fogna a gondolattól, hogy valaki rendszeresen feltűnik a tévében!

– De miért kell, hogy te legyél az a valaki?

– Az éneklős műsorokban is úgy irigyeltem azokat, akik felrepültek a csillogásba, egy új, jobb életbe. A táncosban is, meg a hangszeres zenésben is. De hát nekem nincs hangom, nem tudok táncolni és hangszeren sem játszom. Az egyetlen esélyem a szépségem. Az a másik lány azt mondta, babaarcom van. Szerinted ez előny a modellszakmában?

– Fogalmam sincs. Engem teljesen hidegen hagy ez a világ.

– Na, de mit gondolsz?

Az előbb rázta le magáról a véleményemet azzal, hogy a pasik mindig ugyanazt mondják, zsörtölődött magában a srác, de aztán meglátta Hanna könyörgő, szerelemtől és dicséretvágytól égő szemét. Semmi kétség, a lány nagyon akarja ezt a modellkedést. És tényleg szereti a tévés vetélkedőket, kimittudokat, máskor is utalgatott már rá, hogy de jó lenne indulni valamiben. Neki az a feladata, hogy mint A Nagy Szerelem és Az Igazi Férfi mindenben támogassa kedvesét, akár még baromságokban is.

– Azt gondolom, hogy a leggyönyörűbb lány vagy a világon, és ha ezek a kásztingos krapekok ezt nem látják, akkor seggfejek. – Hogy véleményét kellően alá is támassza, megcsókolta a megkönnyebbülten elmosolyodó Hannát. Minden gyengédségét abba az egyetlen puha pontba sűrítette, amellyel újra és újra megérintette barátnője remegő száját.

*

Azért ez a támogatás nem is ment annyira könnyen.

Hanna a fekete hajú nő kritikája hatására (akit Peti magában csak hülye picsának nevezett) eszeveszett fogyókúrába kezdett. Nem vacsorázott, aztán amikor semmilyen hatást nem észlelt, nem vitt tízórait az iskolába. Nem fogadott el többet semmilyen nyalánkságot Petitől, még egy árva gombóc fagylaltot sem. Elszedte az anyukája polcáról az összes fogyókúrás, táplálkozásos és edzésterves könyvet. Két héten át csak gyümölcsöt reggelizett. Futkározni kezdett a lakótelep körül, ami Peti szerint borzasztó röhejes látvány volt, mert Hanna a lúdtalpa miatt soha nem tanulta meg a helyes technikát. Mindenfélét kipróbált, de a súlya csak nem indult el lefelé, és a kis párnácskák is ott maradtak a feneke és a hasa körül.

– Ne aggódj, sikerülni fog – vigasztalta Peti. – Emlékszel, akkor is milyen sovány voltál, amikor megismertelek. A gólyatáborban azt suttogták rólad a szervezők, hogy biztosan anorexiás vagy.

– Dehogy voltam – legyintett bosszúsan a lány, mint aki a saját egészsége fölött sajnálkozik. – Akkor csak a stressz miatt fogytam, mert Anyuék akkor váltak, meg a gimis felvételi miatt.

– Csak pár kilót híztál azóta.

– Pár kilót?! Peti, akkor negyvennégy voltam, most ötvennyolc vagyok! Legalább negyvennyolcra vissza kellene fogynom, de nem megy. Most egyszerűen nem tudom magam rászánni, hogy kevesebbet egyek! Ronda, kövér mangalicának érzem magam!

– Ne légy hülye – pirított rá Peti. – Csak azért, mert valami irigy, nyomi nőszemély egyszer mondott rád valamit? Kinyalhatja a seggünket.

Sajnos Hanna nem úgy gondolta, hogy a fekete hajú kásztingos csak seggkinyalásra alkalmas, ugyanis nem adta fel a fogyókúra-ötleteket. Amikor pedig megjött az e-mail, talán éppen attól a banyától, hogy május 31-én lesz a meghallgatás, Hanna teljesen kétségbeesett.

– Az már csak egy hónap! Úristen, Peti, találjunk ki valamit!

Újra bújni kezdte a könyveket, fórumokat és a csodás fogyásokról szóló szerek hirdetéseit. Petivel is megígértette, hogy amikor befejezi az egyetemi beadandóit vagy a vizsgaanyagok feldolgozását, szintén besegít. Peti valóban eltöltött két estét azzal, hogy homeopátiás, gyógynövényes, bőrvisszahúzó, kemikáliamentes, háromnapalattgarantáltanható és mindenféle egyéb készítmények leírásait böngészi, alatta a rengeteg kamu Facebook-emberkével, akik áradoznak róla, hogy „Én nem hittem benne, de tényleg használ! Mindenkinek ajánlom!”

Ideges és feszült lett, ami sosem volt jó előjel, ha közeledett egy-egy fontos ZH. Nem akarta, hogy Hanna lefogyjon, nem akarta, hogy tönkretegye az életét, de látta, mennyire boldogtalan, és mennyire szeretne bekerülni a műsorba. Hiába tartja ő ostobaságnak, Hanna a barátnője, és neki abban kell őt segítenie, amire vágyik. Mindent megadott volna érte, hogy újra boldognak lássa a lányt.

A harmadik napon, amikor a gép előtt görnyedt és megint valami béna női magazint olvasgatott, mégiscsak megtalálta a megoldást.

*

Hanna nemsokára újabb e-mailt kapott.

„Kedves Hanna!

Kérlek, ne haragudj ezért a levélért. Tudom, hogy egy pöcs vagyok, de egyszerűen nem bírtam eléd állni ezzel. Biztosan észrevetted mostanában, hogy olyan türelmetlen és kedvetlen vagyok Veled. Az az igazság, hogy amióta beadtad a jelentkezésedet a modelles műsorba, úgy érzem, nem egy irányba tart az életünk. Engem nem érdekel a tévé világa, hamisnak és kerülendőnek tartok minden efféle csillogást. Hétköznapi, egyszerű életet szeretnék élni továbbra is, ahogy eddig. De nem akarom, hogy miattam ne sikerüljön a válogatásod, csakis azért, mert én, a barátod, nem tudlak eléggé támogatni. Van még egy másik dolog is. Hétvégén egy egyetemi buli volt, és ott kicsit sokat ittam. Tudod, hogy soha nem piálok amúgy, de most már le kellett vezetnem valahogy a feszültséget, amelyet a kapcsolatunk miatt éreztem. A lényeg az, hogy részegen megcsókoltam egy lányt. Nem jöttünk össze, de már csak idő kérdése. Ez győzött meg igazán, hogy Neked meg nekem nem kellene tovább erőltetnünk ezt a dolgot. Azt hiszem, mindkettőnknek jobb lesz, ha elválnak az útjaink és nem keresel többet, úgy hamarabb túl tudunk lépni ezen mindketten.

Nagyon sajnálom és remélem, valaha meg tudsz még nekem bocsátani,

Peti”

Hanna először el sem akarta hinni. Hogy az ő lovagias, egyenes természetű Petije olyan gerinctelen lenne, hogy csak egy rohadt e-mailben bír szakítani?! És milyen ostoba szövegek ezek! „Nem egy irányba tart az életünk”? „Mindkettőnknek jobb lesz”? Az ő kapcsolatuk mint valami megunt és eldobható „dolog”? Felhívta. Peti hangja goromba volt, mint aki tényleg nem akar már tőle semmit, sőt, inkább annak örülne, hogy végre megszabadult tőle. Hanna vigasztalhatatlanul zokogott. Bejött hát, amit anyja jósolt meg, Peti tényleg lecserélte őt egy egyetemistára.

Ennyit ért a két év?!

Pár barátnőjével meglesték Petit az egyetemnél, és látták, hogy nem egy lánnyal az oldalán lép ki az épületből, hanem egyedül és csapott vállal, mint akit szörnyű fájdalmak gyötörnek. A Facebookra sem tett ki közös képet mással. Hannában felébredt a remény, hogy esetleg visszaszerezheti, és kikönyörgött egy találkozót. Peti ugyanolyan figyelmesnek és szerelmesnek tűnt, mint azelőtt, és Hanna gyomrában újra ott bizsergett a szerelem, mint kapcsolatuk elején. Szájra adtak puszit egymásnak, amikor elköszöntek. De Peti utána megint nem jelentkezett, és amikor Hanna kereste Skype-on, újra azzal jött, hogy „nem tudom, mit akarok, de talán nem kellene ezt már erőltetni köztünk, korai még ilyen fiatalon elköteleződni”.

Hanna magába zuhant. A legkülönbözőbb kínos helyzetekben tört ki belőle a sírás, éjszakánként felkavaró álmokat látott, amelyekben újra összejöttek Petivel, vagy éppen olyan súllyal nehezedett rá az egyedüllét, hogy egyáltalán nem bírt aludni. Enni sem nagyon. Valahogy mindentől hányingere támadt, még a legillatosabb, legínycsiklandóbb fogásoktól is. Anyja aggódni kezdett, amikor alig csipegetett valamit az ebédnél, és megint mondogatni kezdte, mint két éve a válása során, hogy el kellene menniük a körzeti orvoshoz. De mit is mondana a doki? Felírna valamit szívösszetörés ellen?

Egy ideig még a modellválogatásról is elfelejtkezett, csak május 29-én, miután Peti megint nem válaszolt neki a chaten, jutott eszébe, hogy azért arra is készülni kéne. Legalább egy napig valami más is foglalkoztatja majd, mint ez a szemét módon szeretnivaló expasi, még ha így is, úgy is visszatolakszik a gondolataiba. Két napra rá legalább olyan feszülten, egy rakás kővel a gyomrában érkezett a meghallgatás helyszínére, mint amikor azt várta, nem jött-e rá végre Peti, hogy mégis ő, Hanna az igazi.

Megpróbálta a fiú szemével nézni a kásztingot, és rájött, a tévés mosolygás és csillogás mögött tényleg morózus zsűritagok és megalázó helyzetek rejtőznek. Számokat kaptak, mint a kísérleti állatok, és úgy is vizsgálgatták őket, mint a lovakat a vásárban. Órákig várakoztatták őket levegőtlen folyosókon és helyiségekben, ahol senkinek sem maradhatott rejtve az idegességtől szétterjedő izzadságfoltja, feszült cipőkopogása, a talán utolsó pillanatokban dédelgetett régesrégi álma. A megaláztatást is több száz másik versenyzőjelölt előtt szenvedték el mindannyian. Nem egy lány hagyta el sírva a helyszínt, amikor két keresztkérdés után elküldték őket.

Hannának a lúdtalpas lábát nézegették sokáig, de biccentéssel fogadták, amikor közölte, hogy ettől még ügyesen bír magassarkúban is járni, sőt, szaladni is.

– Akkor mondd a számodat még egyszer! – szólt rá az adatokat gyűjtő castingos, miközben egy fotós zavarbaejtően közeli képeket kattintgatott róla.

– Tizenhat, kilencháromnyolc.

– Hány centi?

– Százhatvankettő.

– Súly?

Hanna egy kis örömfélét érzett, mert végre kimondhatta:

– Már csak negyvenhat…

*

Hanna bejutott a tévéshowba.

Peti életében először nézett efféle műsort, de azon a péntek estén a kanapén összegörnyedve, borostásan, egy dobozos sört iszogatva és böffentgetve hirtelen nem talált jobb elfoglaltságot, mint megnézni azt az adást, amelyben kiderül, Hanna bejut-e az első élő showból a másodikba is. A lány meglepően megváltozott, Peti alig hitte el, hogy fél éve még a legintimebb pillanataiban is láthatta, esendőnek és tökéletlennek, mint a nők olyankor, és hogy akkortájt éppúgy ismerte őt, mint saját magát. A képernyőn feltűnő lány idegen volt. Egykor szőkésbarna, hullámos haját tűzvörössé és egyenessé fodrászolták, és a személyiségéhez Peti szerint abszolút nem illő, kihívó, majdhogynem kurvás ruhákba öltöztették. Arcát vaskos smink borította, úgy festett, mintha álarcot viselne. Peti meghúzta a doboz sört és markolt egy marék pattogatott kukoricát.

Egy előre felvett és összevagdosott kisfilmet vetítettek, amelyet Hannáék lakásán forgattak. Nem sok minden változott azóta, amióta Peti ott járt, a bútorok mind ugyanott és ugyanúgy álltak, talán csak Hanna anyukája lett egy kicsit dundibb és a haja töve látszott ki jobban. Otthonkába bújtatták – Peti a két év alatt soha nem látta így öltözni –, és eljátszatták vele, hogy mennyire meglepődik, sőt örömében sírva is fakad, amikor Hanna megkapja az értesítést, hogy szerencsésen megugrotta valamelyik műsorbeli akadálylécet. Változott a kép, Hanna újszerű fejét mutatták valami színes háttér előtt, amint sablonos hülyeségeket beszél az anyukájával való kapcsolatáról.

– …Én támogattam őt, amikor Apuval elváltak, és ő is sokat segített nekem, amikor fél éve véget ért az első komoly párkapcsolatom…

Most valami kihalt játszótéren sétálva mutatták Hannát, amint szomorkásan mered a távolba, és egy Taylor Swift-szám szólt közben, a Back to December, amelyet Hanna mutatott annak idején Petinek. A háttérben magányosan lengedezett a hinta. A fiú pár másodperc után ráismert a környékre is: ez a Hannáék házától nem messze lévő tér, ahová gyakran jártak szerelmesen andalogni, amikor még együtt voltak. Érezte, ahogy összeszorul a gyomra, gyorsan kortyolt rá egyet a sörből. Aztán megint csak Hanna fejét mutatták.

– Petit nagyon szerettem, de sajnos nem működött a kapcsolatunk. Mégis hálás vagyok neki, mert sokat tanultam vele a fiúkról, és a szakításunk után magamról is. És igazából neki köszönhetem, hogy bejutottam ide, mert amikor depis vagyok valami miatt, mindig fogyok… – Hanna idétlenül nevetgélt. – Akkor egy hónap alatt tizenkét kilót fogytam. Talán majd itt, a műsor alatt újra rám talál a szerelem.

A kisfilm végén a műsorvezető még elkurjantotta, hogy ha a kedves nézők szívükbe zárták Rácz Hannát, a Légy Te Is Topmodell! legifjabb tehetségét, hívják a képernyőn látható telefonszámot, vagy küldjenek SMS-t egy másik számra a HANNA szöveggel. Ezután a show irritáló tinglitangli-főcímzenéje következett, majd egy reklámblokk. Peti kikapcsolta a készüléket.

Vége