Tollak

Tollak

A kisfiú a vizet nézte.

Kavargott a tetején a fáról lehullott szösz. Az időnként kibukkanó halfejek habot képeztek, apró buborékok mocorogtak a hullámzó felszínen, keresték a helyüket. A fiú belepöckölt a vízbe egy kavicsot, és nézte a tökéletes köröket, amelyek körülötte keletkeztek, olyan messzire sodorva a szöszöket és a nyálkát, ahová az ő közbeavatkozása nélkül sosem juthattak volna. Pár pillanat múlva helyreállt a rend, a hirtelen váltást ugyanaz a monoton mozgás váltotta fel, mint az imént.

A kisfiú lustán hasra fordult a zsákon. Ez eszébe juttatta, hogy ő most tulajdonképpen kétszeresen is tilosban jár, azazhogy tilosban fekszik. Apuka azzal küldte el reggel, hogy mind a tíz zsák tollat adja el a faluban, kettő mégis a nyakán maradt. Másrészt a tollas zsákra nem lenne szabad így felfeküdnie, mert ettől romlik az áru minősége. De hát ezzel két utolsó zsákkal hiába csöngetett be mindenhová, amúgy sem kellett senkinek... Tudta, hogy Apuka később borzalmasan össze fogja szidni, amiért pocsékolja az időt és a drága eladnivalót, hát annál jobban kiélvezte ennek a mámorító szabadságnak minden pillanatát.

Senki sem tudta, hol van és mit csinál, gondolta elégedetten, csak az Örökkévaló, aki miatt hullámzik a víz és az élet.

A parasztasszonyok más napokon ennek a víznek a partjára hajtják ki a libákat, kacsákat, amelyeknek aztán Apuka olcsón megveszi a tollait, és faluról falura járva zsákonként eladogatja. Ebből a pénzből veszik meg aztán a számukra megfelelő szárnyashúst, a kenyeret, a tejet, a ruhaanyagot, amelyből Anyuska varr mindannyiuknak, és persze ebből javíttatják az elhasználódott kerekeket is. Tavaly még csak ez az egy nagy kordéjuk volt, amellyel Apuka vitte az árut, és amelyen, ha szükséges volt, elfért az egész család. Aztán egy napon egy kisebb kocsival állított haza és közölte a fiával, hogy mostantól őt is munkára fogja, hiszen már tizenegy éves, alig két év múlva férfi lesz.

Ez a gondolat már akkor elborzasztotta. Ugyanígy végigborzongta az egész első napját ebben a még mindig annyira idegen faluban; immár nem Apuka oldalán, az ő cseleit, modorát, alkudozását ellesve, hanem teljesen egyedül kellett megdolgoznia a pénzéért. Márpedig neki ez nem ment. A parasztok nem vették komolyan, látták, hogy kölyök, jámbor és tapasztalatlan. Úgy beszéltek vele, mintha valami buta lúd lenne, amelyik a saját tollait viszi a vásárra. Legalább hatan át akarták verni a vételárral, és ha kifogásolta ezt, utálatos megjegyzéseket tettek a pénzsóvár fajtájára. Egyik tollas zsákért sem kapott annyit, mint amennyiért Apuka adta volna el. Két helyen seprűvel kergették el az utcából, és az utolsó házsoron arcon köpték. Undorító volt érezni, ahogy csorog le az arcán a meleg, csúszós nyál.

Azért rohant le a vízpartra, maga után húzva a kocsit a lejtős terepen, hogy arcot moshasson és kisírhassa magát, de már eltelt azóta legalább egy óra. A könnyei éppúgy felszáradtak, mint a hideg víz, amelyet magára lögybölt. Még mindig utálta ezt a nyomorult kereskedést, de így, a titokban lopott pihenés közben, kicsit megnyugodott a lelke; elfogadta, hogy neki ennél jobb sorsa soha nem lesz, és ha Apuka elbírja ezt a terhet, hát ő is el fogja majd. Korgott a gyomra, tudta, hogy Anyuska aggódik, miért nem ér már haza ebédre. Talán már megetette a kistestvéreit, talán neki nem is tett félre. Nem baj. Megér egy nap éhességet, hogy estig ne kelljen hazakerülnie ezzel a szégyennel, a két megmaradt zsákkal és a vékonyka erszénnyel.

Egyszer csak megzörrent mellette a növényzet. Riadtan pattant fel, meresztette a szemét ide-oda. Nem látott senkit, de biztosra vette, hogy valaki figyeli. Az, hogy az Örökkévaló mindent lát, megnyugtató érzés volt. Az, hogy egy idegen látja, olyan nehéz félelmet növesztett a gyomrában, hogy szinte lehúzta a földre. Felkiáltott:

- Ki az?!

Annyira megijedt, hogy egy pillanatra elfelejtett magyarul, és az otthoni bensőséges nyelvükön kurjantott a betolakodónak. De mire rádöbbent erre, már ott állt előtte a szalmaszőke hajú, fiatal létére igencsak foghíjas, lófejű legény tollas kalapban és kopottas, de fénykorában valószínűleg szépen hímzett mellényben. Egy szál kalászt rágcsált és hidegen vigyorgott.

- Csak én. Ne szarj be.

Ki ez a "csak én", rémüldözött tovább a kisfiú, és miért ne kellene neki félnie tőle? Ösztönösen hátralépett, mire a fickó ferde vigyora csak még szélesebb lett.

- Tudsz magyarul?

- Ne nyúljon a zsákomhoz! - sziszegte ő, immár a megfelelő nyelven, de ez cseppet sem hangzott fenyegetően, inkább csak könyörgően.

- Mit árulsz, fiam?

- Már semmit - hazudta ő. - Ezt hazaviszem, tréfli, nem kelt el.

- Tréfli! - röhögött a férfi, és közben kiesett a szájából a kalászcsonk. - Nem idevalósiak vagytok, mi?

Erre legalább megvolt a válasza. Azt a szép, ámde üres frázist felelte ő is, amelyet Apuka szokott az efféle firtató kérdésekre:

- Nekünk otthonunk az egész vármegye, az egész haza, az egész birodalom, az egész világ.

- Vándorok.

Ezt hamar kitalálta, ismerte el a kisfiú.

- Nem vagytok ti otthon sehol. Bolyongtok összevissza, nem nyugszik a lelketek. Én is efféle volnék.

- Csavargó vagy? - kérdezett rá óvatosan, szinte alázatosan.

- Olyasmi.

A fiúcska még mindig félt. A zsellérek, napszámosok, útonállók különösen vágytak a pénzre, amelyet alig látnak nyomorú életük során; mi lesz, gondolta, ha ez az alak kiszimatolja, hogy az ő erszénye sem üres? Dulakodni, elfutni nincs értelme, a csavargó két perc alatt a földre teperi őt, sőt, ha nagyon ugrál, még a torkát is elvághatja. Az alázat, simulékonyság, Apuka nagy erénye egyelőre célravezetőbbnek tűnt. Kár, hogy neki olyannyira nem ment ez még...

- Mit árulsz? - kérdezte újra az idegen.

Most már nem maradt más választása, el kellett árulnia. Inkább, minthogy feldühítse ezt a felnőttet.

- Tollat.

- Kicsi vagy még az ilyenhez, nem igaz?

- Nem, kérem - hazudta ő -, elbírom a zsákokat, tudom vontatni a tele kocsimat, jól megy a munka.

- De a pénz! Nem vernek át?

- Engem? Tudok én számolni! A fejemben is, írva is!

- Írva is?

Azt hiszi talán ez a félnótás, derült fel magában a fiú, hogy minden ház előtt leállok firkálgatni? Ahelyett, hogy a fejemben írnám fel egy képzeletbeli lapra az árat, az ajánlatot, ott vonnék-szoroznék, és aztán mondanám meg, stimmel-e vagy nem? De aztán ráébredt, hogy az itteniek között nemhogy a tizenegy éves gyerkőcök, de a hatvanéves vén apókák sem ismerik a betűket meg a számokat. Ritka madár az, aki egy bottal a porba tudja írni a saját nevét, csodájára is járnak.

- Tudok írni meg olvasni.

A csavargó jó alaposan megnézte.

- Mit akar tőlem? - szedte össze a bátorságát a kisfiú. - Miért szól velem?

- Van számodra valamim.

- Nem kell. Köszönöm.

- Nono, fiacskám - vigyorgott az -, ne hamarkodd el, amíg nem is láttad!

- Nem tudnék érte fizetni. Ha nem haragszik...

- Ne menj el! - ripakodott rá az idegen, és a ruhája alatt kotorászott. A vigyora egy szemvillanás alatt eltűnt, és fenyegető fény villant a szemében. A kisfiú lábát megvetette a földön a félelem.

- Ezt nézd.

A durva ember olyan óvatosan emelte a fiúcska szeme elé a tárgyat, mintha valami finom, törékeny kincs lenne - és az is volt. Neki, a kis tollkereskedőnek a lélegzete is elállt tőle, és olyan gyötrelmes vágy gyulladt a lelkében iránta, hogy le kellett nyelnie a nyálát a kiszáradó, feldagadó torkába.

Egy toll volt.

De nem akármilyen! Nem olyan pelyhes, szúrós, tizenkettő-egy-tucat párnába való toll, amilyet Apuka nagy zsákokba tömködött. Ilyen gyönyörűt életében nem látott. Hibátlan, finoman megmunkált mestermunka volt, hegyezett szárában kis fémrombusszal, a fémrombuszon indákkal. Tűzvörösre festették, amitől valami mesebeli madárénak tűnt, hiába súgta neki a józan esze, hogy egyszerű libatoll lesz ez, vagy még inkább hattyúé, csak megfestve. De mindenképpen olyan csodálatos látványt nyújtott, hogy ösztönösen kinyújtotta felé a kezét. A sunyi csavargó pedig, látva az ő vágyát, a feje fölé emelte.

- Kell, mi?

- Honnan van? - nyögte ő. - Hol csinálták?

- Neked adom - mondta ki a bűvös szót a férfi. - Tudod, mire vettem? Hogy ennek a helyére tűzzem.

A kalapjából meredező hegyes tollra bökött. A kisfiú lélegzete elakadt efféle szentségtörés hallatán: hogy egy ilyen gyönyörűséges írószerszámot - mert hát az volt, egyből felismerte ő maga is, aki pedig még sosem fogott a kezébe ilyesmit -, egy efféle mesteri műremeket valaki a rusnya kalapjába nyomjon, kitegyen esőnek-szélnek, amíg el nem törik, szét nem rongyolódik? Kihajítaná az árokba ezt a csodatollat ez a tanulatlan tulok, állat, ez a szerencsétlen, aki alighogy pénzhez jut, rögtön drága hívságokra fecsérli?! Biztosan elkápráztatta a vörössége, és bele sem gondolt, mennyivel több ez valójában. A fiú felnyögött az iszonyattól.

- De hát ez nem olyan toll. Ez írni való.

- Tudom én azt. Inkább való ez a te kezedbe, mint az én kalapomba. Neked adom, mondom én. Vedd csak el.

Megint nyelt a vágytól. Annyira a kezébe akarta fogni ezt a kincset, hogy égett a tenyere. De egy szemernyi óvatosság maradt még benne.

- Nem kell ez nekem - szögezte le gyorsan, és a mellébe nyilallott a fájdalom. - Túl drága, nem tudnám megfizetni.

- De meg tudnád - felelte a férfi, és mohón felcsillant a szeme. - Na, vedd már el.

Közeledett felé a szőrös kar, a végén a lapos tenyér, benne a csodatoll. Ne nyúlj utána, szuggerálta magát a kisfiú, ne akard megérinteni...! De hiába, az iszonyú erejű vágy, hogy legalább megsimogathassa ezt a szépséget, legyűrte a kevés megmaradt józanságát is. Egy szomjazó részeg mozdulatával csapott le a tollra, hogy kiragadja a csavargó kezéből, de az az utolsó pillanatban megint elrántotta. A másik kezével viszont elkapta az ő áruló karját, és szorosan belevájta a körmét.

- Add nekem az egyik zsákodat, és tiéd a toll.

Éppen ettől félt.

Ha Apuka megtudja, hogy el merészelte kótyavetyélni a drága zsák pihetollat egy efféle semmiségért... Mert hiába néz ki átkozottul drágának ez a vörös toll, valószínűleg nem az. Egy efféle csavargó is meg tudta venni. Persze lehet, hogy lopta. Ez még jobban megrémítette: lopott árut vigyen be a családi otthonba? Sose vehetné elő, nemhogy odahaza Apuka orra előtt, de máshol sem, hátha a nyolcadik vagy tizenkettedik faluban ráismer az, akitől elorozták. Titokban kellene szökdösnie a világ szeme elől, hosszasan leskelődni, hogy látják-e, aztán suttyomban előhúzni, hogy nézegethesse, simogathassa, játszadozhasson vele. Ez már majdnem olyan, mint egy tisztátalan, mocskos bűn.

Másfelől meg olyan égetően izgalmasnak hangzott, mint egy édes, titokzatos bűn.

Ma is eltekergett a munka elől; megteheti máskor is. Örökké a szíve mellett hordaná a tollat, a ruhája alá lazán bevarrva, a bőréhez simulva. Sose látja senki öltözködni, az ő családjukban az ilyesmi nem szokás, így egy szemérmes elfordulással örökké titokban tarthatná a csodatoll létezését is. Éjjel, amikor szülei és testvérkéi alszanak, kivehetné, és a holdvilág felé fordítva nézhetné, átsüt-e a szárán a fény. Valahányszor a szívéhez nyúlna, azt hinnék, csak a ruhaanyagát cirógatja szórakozottan, és csak ő tudná, hogy valójában a tollát érinti meg. Mosáskor vagy a kabát javításakor más rejtekhelyeket keresne neki, újabb izgalomhullámokat vetvén az ő alapvetően egyhangú életében. Soha senkit sem avatna be, ez csak az ő dolga lenne és a tollé.

És írhatna vele, igen, ez az egész mocskos ügyben a legtisztább és egyben leghihetetlenebb rész. A tenyerébe simulna ez az alázatos szolga, és úgy kanyarogna a papíron, ahogyan ő vezeti. Elképzelte, hogy itt hever a parton, leterít egy tekercs papírt, kitekeri egy üveg tinta nyakát és kivérezteti a papíron. Egy mártás a sötét lébe: egy szúrás a körülötte lévő igazságtalan világnak. Megírhatja Apukát, aki olyan szigorú és hirtelen haragú. Megírhatja az öreg, szürke szakállú tanítót, aki pipaszárral verte, amikor még csak tanulta formázni a betűket. Megírhatná a parasztokat, akik köpködnek rá és kővel dobálják. Megírhatná az igazságtalan világot, amelyben a magafajtának az a helye, hogy örökké kívül álljon. Megírhatná a vándorlást. Dédapa még nagyon messze született, Morvaországban, morvául árulta a tollat, nem magyarul. Ő már egy szót sem beszél morvául, azt se tudja, milyen nyelv az. Van az Írás nyelve, az otthoni beszéd nyelve, meg a tollak nyelve, a magyar.

Mi lenne, ha mindhármon megpróbálna írni? Vagy másolna az Írásból, olyan gyönyörűen, hogy a vén tanító is csodájára járna? Aztán átfordítaná az otthoni beszéd nyelvére? Ha megtanulná a más betűket, úgy igazán, nemcsak olvasni, hanem emlékezetből leírni is? Mi minden rejlik ebben a tollban, micsoda erő, micsoda lehetőségek...

Apuka meg fogja verni. Egyszer. Mi ez az örökkévalósághoz képest, amelyet elnyer ezzel a tollal?

- Rendben - nyújtotta a kezét. - Kérem a tollat.

- Előbb a zsákot.

De addigra a kisfiú már rátette az egyik lábát. Fájóan recsegett alatta a pelyhes toll, de többé nem bánta: már eladta a zsákot, mit bánja ő, min fetreng majd a piszkos csavargója. Csupán az az egy toll érdekelte.

- Maga azt hiszi, bolond vagyok? Én nem tudok elszaladni a zsákkal, de maga el tud szaladni a tollal. Előbb a tollat.

- Okos poronty vagy te, csavaros az eszed - röhögött fel a férfi. - Hát nem bánom, legyen előbb a toll. Add a kezed.

Még mindig orrba vághat a tollat tartó kezével, futott át a kisfiú fején, aztán elszelelhet a zsákkal. De mi mást tehetett volna? Kinyújtotta hófehér tenyerét, és a csavargó szelíden beleejtette a tollat.

Valóban, egy karcolást sem látott rajta. Megmozgatta a mutatóujját a vashegyen: az olyan szilárdan állt a helyén, ahogyan kellett. Végigsimított a selymes száron, ujjbegyei varázslatos puhaságot, érzékenységet tapintottak, amely egyetlen rossz mozdulattól porrá hullhatna. Mától övé ez a felelősség, megtartani a toll tökéletességét, rejtegetni a durva világ ezer érdes keze elől, és közben minden szabad pillanatot kihasználnia, hogy írhasson vele. Nyelt egyet a gyönyörtől, és levette a talpát a tollas zsákról.

- Hát vigye.

A csavargó felkapta a földről a zsákot, aztán beleöklözött a fiúcska vállába, hogy az majdnem hanyattesett. Szerencsére megőrizte az egyensúlyát, és így nem vált valóra az a hirtelen halálfélelme, hogy esetleg éppen a tollat tartó kezével ér földet, és az elhajlik vagy elhasad, a botor életösztön elherdálja a drága kincset... De így, hogy nem esett baj, csak kábán, szinte derűsen figyelte, ahogy a fickó elhasít mellette és a kocsin lévő másik adag tollat is megkaparintja. Alattomos pislogásából a kisfiú ráébredt, hogy ellenállásra vár. Neki most fel kellene kiáltania: "Hé, azt nem adtam el!", és a testével védenie a kocsit, vagy éppen könyörögnie, siránkoznia. De ő, hiába sajgott a válla ott, ahol az imént belevágtak, forró szeretettel figyelte, ahogyan a férfi, mint egy keselyű a dög zsigerét, elragadja a másik zsákot is.

- Ja, igen, azt is vigye! Ha többem lenne, azt is odaadnám. Ezért a tollért...!

- Te mégis hülye vagy, mint a seggem - képedt el a csavargó, és egy szempillantás múlva nyoma sem maradt.

Ő pedig, megfeledkezve mindenről, ami veszély még rejlhetett ebben a helyzetben, már csak a csodálatos új szerzeményét látta maga előtt. A tenyerébe karcolt a vasheggyel, aztán feltűrte a karján a kabátot, és az alkarjára is húzott egy-két vonalat. Az olajszínű bőrön fehér sáv maradt a toll nyomán.

Aztán észbe kapott, hogy ideje visszatérnie a világba. Szembe kell néznie Apuka haragjával, amikor elmeséli, hogy csak nyolc zsákot adott el potom pénzért, és kettőt még el is rabolt tőle egy útonálló. Ott van a vállán az ütés nyoma, amellyel lefegyverezték, hogy is menthette volna meg azt a két zsákot...? A tollról egy szót sem szól majd. Próbált az ujjával lyukat vájni Anyuska gondosan szőtt-varrt munkáján, hogy máris elrejthesse, de sehogy sem sikerült. Hirtelen bűntudat mart belé, amiért hazugsággal és rongálással becsteleníti meg azt a rengeteg verejtékes munkát, amelyet a szülei érte és a kicsikért tesznek. Rohanni kezdett felfelé, el a vízparttól, el az önző gyengeségétől, amelytől máris annyira viszolygott. Egyik kezével a kocsit húzta, a másikban a tollat szorongatta.

A falu végi utolsó utcában, egy ivó előtt pillantotta meg Apukát, aki éppen a lovat dörgölte a durva kefével. Görnyedt alakja, goromba keserűsége semmi jót nem ígért.

- Hol jártál? - dörrent rá. - Egész délután nem látott senki a faluban!

- Lementem inni a vízhez - lihegte ő, és a szíve összeszorult. - És egy kicsit leültem, és roppantul szégyellem, de egyszer csak elaludtam, és csak most...

- Eladtál mindent?

Átadta az erszényt. Így legalább nem kellett hazudnia, bár szégyenkezve ébredt rá, hogy soha nem lenne képes emelt fővel bevallani az igazságot. Apuka belekukkantott, és ráförmedt.

- Tíz zsákért ennyi?! - Földhöz vágta az erszényt. - Nem értesz te semmihez! Se az áruhoz, se a népekhez!

- Két zsákot elloptak tőlem! - védekezett. - Amikor... amikor...

- Amikor lustálkodtál a folyónál, mi? Ha még egyszer előfordul, sose bízok rád többé semmit! Maradhatsz otthon az asszonyoknál, mint egy félnótás! Mi az ott a kezedben?

- Egy írótoll.

- Mi a fene. Hol találtad?

- Útközben.

- Dobd el - fanyalgott az apja. - Haszontalan, hivalkodó kacat. Semmi hasznát nem veszed.

A kisfiú megvárta, amíg Apuka elfordul, majd a háta mögé rejtette a tollat. Életében először nem mart belé a bűntudat, amiért nem hallgatott a családfőre.

Elindultak a faluból kivezető kanyargós útra. A fiúcska szeretett volna felülni a kordéra, de sajnos a saját kis kocsiját kellett húznia, és apja sem volt éppen olyan hangulatban, hogy csak úgy megkönyörüljön rajta. Látta, hogy Apuka szeme megvetően megvillan, amiért még mindig ott találja a tollat a fia kezében. Az ajkába harapva várta az újabb utasítást, ám nagy meglepetésére az öreg tollas csak bosszankodva mordult egyet, amely úgy hangzott, mintha ki is mondaná: "Csinálj vele, amit akarsz." Aztán már el is fordult, mint aki látni sem akarja az efféle rusnya hívságot. A fiú elégedetten sóhajtott, és megforgatta az ujjai között a tollat.

A síkság végtelenbe nyúló végén a horizont lassan elnyelte a vörös napkorongot. Az ifjú tollkereskedő-tanonc visszagondolt a vízparti esetre. Álmodta talán az egészet? Vagy tényleg megtörtént? A tollat babrálta, és eszébe villant, hogy egyszer ennek a napnak a történetét is meg kell majd írnia. De már most szürkeségbe veszett, akárcsak az írott történelem előtti idők, és velük az ősök sírba vitt titkai.

Vége