Szent Erzsébet a Schottentornál

Szent Erzsébet a Schottentornál

“Úgy szóljatok és úgy cselekedjetek, mint a kiket a szabadság törvénye fog megítélni. Mert az ítélet irgalmatlan az iránt, a ki nem cselekszik irgalmasságot; és dicsekedik az irgalmasság az ítélet ellen. Mi a haszna, atyámfiai, ha valaki azt mondja, hogy hite van, cselekedetei pedig nincsenek? Avagy megtarthatja-é őt a hit?” (Jakab 2:12-14, Károli Gáspár fordítása)

Véget ért a karácsonyi szünet előtti utolsó egyetemi előadás is. Betti gondolataiba merülve ballagott ki a Bécsi Egyetem főépületéből; a szüleire gondolt, akik nemsokára megérkeznek Burgenlandból, hogy megnézzék, hogyan éldegél itt a lányuk. Az együtt töltött napok ígéretének fahéjillata volt és csengettyűhangja, és amikor Bettinek eszébe jutott az ő magyar apukája és osztrák anyukája, elöntötte a hála. Ők ketten azért törik magukat abban a határ menti kisvárosban, hogy egyetlen gyermekük zavartalanul tanulhasson és kényelmesen élhessen a fővárosban, ne kelljen diákmunkák után koslatnia és a végkimerülésig robotolnia.

Elmélkedéséből egy idegen fiú szakította ki. Odaperdült elé az épület előtt, és olyan vidám kurjantással szólította meg, mintha már ezer éve ismernék egymást. Fűzöld kezeslábast viselt, kezében ugyanolyan színű mappát szorongatott, és a kicsit manószerű arcával, csillogó szemével igazán mesebeli benyomást keltett. Betti azonnal viszonozta is a mosolyát.

– Szia! Van egy perced, hogy megmentsd világot?

Betti szomorkásan hajtotta le a fejét.

– Ne haragudj, de nem lehet.

– Miért nem? – A fiú kinyitotta a mappát egy szomorú tekintetű gorillabébi képénél. – Nézd, milyen édes! Ugye szeretnéd támogatni őt?

Betti szíve összeszorult a majmocska láttán. Valóban olyan puhának, esetlennek, magányosnak tűnt, mint egy játékmackó, vagy éppenséggel egy emberi csecsemő. Legszívesebben magához ölelte volna, hogy a testével melengethesse és a fülébe suttoghassa: „Ne félj, én itt vagyok és megvédelek minden rossztól!” De a gorillakép mögül kikandikáló rózsaszín csekk csücske kijózanította, és azonnal figyelmeztette is magát, mit kell ilyen helyzetekben mondani.

– Sajnos nem a saját keresetemből élek. Elsőéves vagyok, a szüleim támogatnak. Csak annyi pénzt kapok, amennyiből a kollégiumot, az ennivalót meg a tanszereket fizethetem.

– Elég, ha csak pár eurót adsz havonta! – győzködte tovább a srác. – Az is sokat számít!

– Nem az összegről van szó, hanem az elvről. – Betti bűntudattől fojtogatva hajtotta le a fejét. – A szüleim jómódúak, és már így is elég sokat jótékonykodnak. A pénz, amit nekem tesznek félre, nem mehet el másra. Visszaélnék a bizalmukkal, és… érted, ugye?

– Jó, értem. – A fiú csalódottan becsukta a mappát. – Azért majd szólj, ha meggondolod magad. Ha beszélsz a szüleiddel, talán…

Betti kabátzsebe rezegni és muzsikálni kezdett.

– Hoppá, éppen ők hívnak! – mondta a lány, amikor meglátta a kijelzőt. – Ne haragudj, mennem kell.

– Hátha meggyőzöd őket! – hallotta még maga mögött a srác bizakodó kiáltását.

Bettinek persze esze ágában sem volt újra felhozni a szüleinek ezt a jó párszor átbeszélt témát. Éhező gyerekek? Otthontalan kutyusok és cicák? Rákbetegek? Egyik napról a másikra tengődő szegények? Háborús üldözöttek? Esőerdők? Kerekesszékesek? Apuéknak mindegy volt, mi keltette fel éppen Betti figyelmét, a válaszuk mindig ugyanaz volt: neki, az egyetemistának, nem az a dolga, hogy alapítványokat pénzeljen. Különben is ki tudja, pontosan hová megy az az adomány, tényleg jó célra fordítják-e, vagy csak átverik a gyanútlan adakozókat.

Ettől még úgy odaégett szívébe a helyes kis gorillabébi képe, mintha a fiú suttyomban beletetoválta volna. Szégyen mardosta a torkát, de a szülei szerencsére ebből semmit sem észleltek.

– Szia, Apu! Hol vagytok?

– Már a szállodában. Most érkeztünk ide, gyorsan becsekkolunk, bepakolunk, aztán sietünk is hozzád. Még körülbelül fél óra. Az egyetemnél vagy?

– Igen, most lett vége az órának. – És azóta már egyszer nemet mondtam a világ megmentésére, gondolta még hozzá a lány. – A Rathaus előtt találkozzunk? Vagy a Schottentornál?

– A Schottentor a megálló neve, ugye? Inkább oda gyere ki elénk, különben elkeveredünk. Villamossal jövünk, a, melyikkel is, Gerti? Ja, a hetvenegyessel! Akkor ott találkozunk. Puszi!

– Puszi neked, meg anyunak is!

A vonal megszakadt. Betti a telefonálás közben éppen abban a villamosmegállóban kötött ki, amelyhez a szülők érkeznek majd. Mit csináljon itt fél óráig? A kabátzsebében lapult még egy kéteurós. Mondjuk elrágcsálok egy szendvicset, gondolta a lány, és elindult lefelé a mozgólépcsőn.

A Schottentor–Universität nevű megálló maga is úgy festett, mint egy miniatűr város, vagy még inkább, mint Bécs lüktető szíve. Kék sínerekben keringett a vörös villamosvér. Az egyes, a Dé és a hetvenegyes a Ringen, a fő ütőér vonalán közlekedett, a negyvenhármas és a negyvennégyes a merőleges Alser Straße felé. A legcselesebbek a harmincnyolcastól negyvenegyig terjedő vonalak voltak, ezek ugyanis lebuktak az aluljáróba, itt szállhattak le és fel az utasok. A Währinger Straßén bukkantak fel újra a föld alól, és messzire suhantak a téli délutánban, hogy körpályájuk aztán megint a Schottentorhoz vezesse vissza őket. Valahol egy alsó kamrában pedig a lila U2-es metró robogott a Seestadt és a Karlsplatz között. Betti úgy ismerte már ezt a kaotikus környéket, mint a sok szerteágazó vonalat a tenyerén.

A Schottentort állandó rohanás, kavarodás uralta. Utasok áradata hömpölygött fel a metróaluljáróból a félig nyitott felső aluljáróba, ahonnan már kilátás nyílt a szabad égre. Késésben lévő diákok loholtak órára. Árusok kínáltak pizzát, kínai tésztát, falafelt és mindenféle más finomságot. Mosolygós rikkancs-hajléktalanok árulták újságjukat, az Augustint, amelyből Betti, aki pedig se napilapot, se magazinokat nem járatott, minden hónapban megvette a legújabb számot. Fürtökben lógtak az emberek a bankautomata és a fényképautomata előtt. Koldusok fetrengtek a fal mellett, egy-egy nyugodalmas pontjaként ennek a nyüzsgő megállónak, és monoton kántálással szólongatták az előttük elsuhanókat.

Ez volt a másik kényes kérdés, a koldusok.

Anyu úgy vélte, nem szabad olyanoknak pénzt adni, akik utána úgyis csak italra vagy cigire költik, mert ez valójában a szegény, szerencsétlen koldusnak is káros. Apu ennél is tovább ment: aki a kalapba pénzt dobál, mondogatta, az valójában nem az adott embert támogatja, hanem a koldulás igazságtalan és kegyetlen intézményét. Minden centcsendülés egy visszajelzés: „Működik!”, márpedig éppen hogy nem kellene működnie. Apu várostervezéssel foglalkozott, és Bettinek néha úgy tűnt, számára a koldusok nem is lélegző emberek, csupán csúf koszfoltok a közterületen, amelyek nélkül szebb lenne minden tér.

Miután átverekedte magát egy metrónyi embertömegen, Betti beállt egy sorba a hot dogos standjánál. Ínycsiklandó melegszendvicsek, rántott sajtos, padlizsános hamburgerek mosolyogtak rá az üvegkirakat mögül. Még hárman vártak előtte a sorban, és ő unottan forgatta a fejét, amikor egy ismerős nyelv szavai sodródtak felé a morajlásban:

A tamási sorozóra süt a nap…

Betti egész testében összerándult. Nem mintha szép lett volna az ének, sőt, rekedten és hamisan csengett, de mégis, ez Apu nyelve volt, a magyarországi Nagyi és Nagyapó nyelve, akiknél ő gyermekkora minden nyarát töltötte. Nagyi is szívesen dalolt ilyen népdalokat kertészkedés vagy főzőcskézés közben. Igaz, az ő hangja nem ilyen repedt fazék volt, de mégis, ez egy magyar dal. Betti soha nem tanult meg magyarul írni, de a beszélt nyelvet általában megértette, sőt, kevés szavú, esetlen mondatokkal még válaszolni is tudott.

…Megjöttek a vizitáló tiszt urak…

Valahol pár méternyire tőle egy majdnem fogatlan, rongyos koldusnő énekelt. Betti nem bírta megállapítani a korát: a nélkülözés minden arcra öregséget szánt. Szürkére koszolódott matracon kuporgott, előtte fonnyadt virágok hevertek, kettő-hármasával csokorba kötözve. A fene tudja, honnan szerezte őket ilyenkor télen. Megvannak a trükkjeik ezeknek, szokta mondani rosszallóan Apu. Egy német nyelvű kéremszépenistenáldja szakította meg a dalt, aztán újra:

…Egyik írja gyenge testem állását…

„Vegyél tőle virágot!”, súgta egy kis hang Bettinek, amely a mappás fiúéra emlékeztetett. Aztán meg egy öblösebb, Apu-féle másik: „Vesz a halál. Elég ronda virágok, különben is mit csinálnék velük. És persze nem jó, ha pénzzel támogatom, bla bla bla. Nehogy már éppen most, amikor Anyuék jönnek, az kéne még csak, hogy rajtakapjanak...”

„De ez éppen Apu anyanyelve. Ezen énekel a néni, és neked sajog bele a szíved. Hiányzik Nagyi. Hiányzik a zuglói kertjük. Hiányzik a gyermekkorod.”

„Basszus, mégiscsak koldus! Nem adhatok neki pénzt!”

…Másik nézi babám elbúcsúzását.

„Egy szendvicset azért vehetnél neki. Garantáltan alkohol- és nikotinmentes, és nem is veheti el tőle senki.”

„Nem akarom azt sugallni, hogy megéri koldulni, mert úgyis mindig jön egy-egy balek, aki segít…”

„Mégis mi más lehetősége lenne egy ilyen rongyos vénasszonynak? Talán nem is tud németül. Talán azt sem tudja, melyik város ez. Vegyél neki ennivalót.”

Egy férfi megkapta a hot dogját és elhagyta a sort. Mindannyian egy lépéssel előrébb húzódtak, a Betti előtt álló harsányan leadta a rendelését.

„De ha egyszer…”

„A szüleidnek nem kell tudniuk. Elköltöttél két eurót ételre, és egy részét nem bírtad megenni, hát továbbadtad egy rászorulónak. Mi olyan szörnyű ebben?”

Kéremszépenistenáldja…

Betti végül egy sajtos melegszendvicset és egy hot dogot vett. Két szendvicsre nem telt a kéteurósból és a húszcentesből, amelyet az a huncut zsebalja rejtegetett az utolsó percig. Ő maga jó ideje vegetáriánus volt, hát nem is kellett gondolkodnia, mi legyen a hot dog sorsa.

– Szép napot kívánok! – sietett oda a koldushoz, és a meglengette előtte a hot dogot. – Tessék csak megenni ezt.

Közelebbről nézve a nő mocskosabb és szakadtabb volt, mint Betti hitte. Szalmasárga haja drótként meredt el a fejéről, talán évek óta mosta utoljára, talán sohasem. Csökött és foghíjas szája, valamint a sötét karikák a már amúgy is cserzett és hibás bőrön minden szépséget elloptak ettől az öregasszonytól, amely talán lánykorában díszítette. Betti visszariadt és elbizonytalanodott. Toporgott, mint egy kislány, mert a koldus éppen úgy festett, mint valami gonosz boszorkány egy képeskönyvből. De hát ő nem félős gyerkőc volt, hanem majdnem húszéves; ott maradt a rászoruló előtt, és ételt nyújtott felé. Az asszony hitetlenkedve bámulta előbb a hot dogot, majd a lányt.

– Magyarul szólsz! – kiáltott fel. Olyan reszelős volt a hangja, mint a dörzspapír. – Az Isten áldjon meg, szép lányka, az Isten áldjon meg!

Kikapta Betti kezéből az ételt. Körmeit vastag rétegben borította a gomba, és a kacska kéz egyébként is valami ragadozómadár karmos lábára emlékeztetett. Habzsolta a hot dogot, a mustár szétkenődött az arcán.

– Apukám magyar – mondta Betti, és mosolyt erőltetett az arcára.

– Olyan jó! – csámcsogott a nő. – Olyan jó!

Mi jó? A hot dog, vagy az, hogy ő félig magyar? Betti zavartan ácsorgott. A koldus tompa tekintete felragyogott, és felemelte az egyik mustártól maszatos kezét. Neki megint uralkodnia kellett magán, hogy ne hőköljön hátra. Kérges bőr, gombás körmök, gusztustalan volt az egész. Érintse meg?! Anyu mindig tart magánál kézfertőtlenítőt, futott át a fején, aztán rettenetesen elszégyellte magát. Ez az asszony nyomorog. Lehet, hogy egy két lábon járó baktériumtenyészet, de emellett azért ember is, olyan mint ő. Emberként is kell hát kezelnie, nem állatként, akinek elég csak odavetni valami koncot. Odaadta neki a saját hófehér, húsos kezét, és egy különös pillanatra összeért, egybekulcsolódott két teljesen különböző világ.

– Szép kislány. Az Isten áldjon meg. Magyar! Magyar szó! Vegyél a virágból.

– Nem, köszönöm – lépett hátra Betti. – Nem kérek semmit a hot dogért.

– Vegyél!

A koldus arcán valami ferde mosoly játszott. A lány valamiért úgy érezte, magyarázkodnia kell. Nem ment könnyen egy olyan nyelven, amelyet hiába ismert kiskora óta, mégsem uralt eléggé.

– De hát nem fizetek érte. A hot dog… Én nem ettem volna meg. Nem is eszem ilyet. Az nem számít. De a virág…

Betti magyarja hirtelen csődött mondott. Habár az, amit gondolt, talán németül sem jött volna a szájára: „Mindjárt itt lesznek a szüleim, és én estig pereccel, röstivel és édességgel tömöm majd magamat Apuék pénzén. Viszont egy virággal kevesebb, az magának talán egy adakozóval is kevesebb, talán egy életben átvészelt fagyos órával is kevesebb. Nem vehetem el, hát nem érti?”

– Vigyed. Fizettél. A tiéd. Magyar kislány, Isten áldja…

Csörgött a telefon. Betti egy mozdulattal felkapta az egyik csálé köteg rózsácskát, egy másikkal pedig a még ki sem bontott sajtos szendvicsét is odadobta a nő ölébe. Egy harmadikkal megpördült a tengelye körül, és futásnak eredt a mozgólépcső felé. Egy negyedikkel lenyomta a gombot.

– Betti, hol vagy? Itt állunk a Schottentornál!

– Mindjárt jövök!

A szülők háttal álltak az egyes-dé-hetvenegyes vonal mellett, Betti így éppen nyert fél percecskét, hogy az arcán az árulkodó pirulást afféle átlagos, téli vörösség váltsa fel. A köszönésére megfordultak. Betti a szemeszter eleje óta nem látta őket; Anyu kicsit gömbölydedebb lett, Apu viszont ugyanaz a szikár, szigorú várostervező mérnök maradt, akire emlékezett. De látta a szeme gyengéd villanásán, mennyire szereti őt, és mennyire örül, hogy újra találkoznak. Boldogság ömlött szét Betti bensőjében. Csodálatos szüleim vannak, gondolta, olyanok, akiknek az egész világa csak énkörülöttem forog. Mindent csak nekem akarnak adni és senki másnak. Értem élnek.

Olyan, de olyan jólesett látni mindkettejüket!

– Bocs, csak lementem egy szendvicsért.

– Ettél? – fintorgott Anyu. – Minek, ha most megyünk a Rathaus elé a nagy vásárba?

– Nem, végül nem ettem. Elfogytak a szendvicsek, csak hot dog volt.

– Ja, persze, olyat te nem eszel. Mi az ott? A kezed… Betti! Valamit rejtegetsz a kabátod alatt?

Betti arcán óriási vigyor szaladt szét, és felmutatta a csúnyácska csokrot.

– Inkább virágot vettem neked, Anyu. Bocs, hogy ilyen ronda, de még ez volt a legszebb annál az árusnál.

Anyukája boldogan mosolygott.

– Olyan drága, jólelkű lányom van! – mondta, és átölelte Bettit. – Mindegy, hogy néz ki a virág. Az a lényeg, hogy szeretettel a szívedben adtad nekem.

– Nem is ronda – dünnyögte Apu, és hirtelen darabosabbnak, szaggatottabbnak tűnt az egyébként mindig kifogástalan németje. – Nekem tetszik, hogy ilyen kicsi és gyűrött. A színe is szép. Gondolom, valami igénytelen, satnya kis bokrocska termette. Zuglóban is ilyen van a hátsó kertben, mindig az alatt játszottunk katonásdit a nagybátyáiddal, amikor még kisfiúk voltunk…

A régi történet lassan szállingózott el a szilárd téli légben, ahogyan a család a Schottentort maga mögött hagyva, kart karba öltve ballagott a Ringen a Rathaus előtti híres vásár felé.

Vége

Ez az írásom megjelent a Minerva Capitoliuma folyóirat októberi számában is. Ha szeretnél minden hónapban egy kötetnyi igényes olvasnivalót, ráadásul ingyen, akkor itt rendelheted meg! :)