Az összetört nyalóka

Minden kedves Olvasómnak utólag is boldog új évet kívánok! :) Újra jelentkezem, ezúttal egy tőlem szokatlan módon E/1-ben írt történettel, amelyet részben Tamási Rebeka Befejező művelet című novellája ihletett. Továbbra is nagyon-nagyon köszönöm, hogy vendégül láthatlak titeket a Fellegvárban! :*

Az összetört nyalóka

Csak a telefonomat akartam kirángatni a táskámból, hogy felhívjam M.-et, de egy át nem gondolt, hebehurgya mozdulattal kirepítettem vele a nyalókát is. Nekicsapódott az utcakőnek, és amikor rettegve érte nyúltam, már láttam, hogy az átlátszó fólia alatt szilánkosra tört. Akkor már hiába sikoltottam fel, hogy “Ne!”, hiába süllyesztettem vissza a bűnjelet a táskámba, mintha mi sem történt volna, hiába hitegettem magam azzal, hogy úgysem tudod meg soha, mi történt. Most is úgy éreztem, hogy rajtam tartod a szemedet, hiszen a kötelékünk van annyira szoros, hogy bármekkora távolságból megtudd: éppen földhöz csaptam és szilánkosra aprítottam a szívedet.

Persze nyilván azt mondanád a magad logikus és racionális módján, amit úgy szeretek benned, hogy ez az efféle élelmiszerek sorsa. Tavaly nyáron te is azonnal felfaltad volna az én kis  ajándékomat, a szív alakú mézeskalácsot, ha nem tartalak vissza legalább egy fotó erejéig. Nekem sem kellett volna négy hétig őrizgetnem ezt a nyalókát, hanem valamikor a karácsonyi szünetben kellemesen elnyammogni rajta a sok egyéb édesség között. Vagy legalább ki kellett volna tennem valahol, pláne ha nem is akarom elfogyasztani. Nem, nem. Afféle örök mementóként cipeltem volna mindenhová, hogy a lehető legváratlanabb pillanatokban, amikor kinyitom a táskámat, újra és újra rátaláljak. És most összetörtem.

Azért vettél nekem szív alakú nyalókát, mert véletlenül pont egy volt kollégád árult annál a bizonyos édességes standnál. Meglepődtél, úgy tudtad, a Stephansplatzon dolgozik a srác, mégis másik vásárban futottunk össze vele. Kétféle szívecske is meredezett a csuporból, az egyik vörös-fehér, a másik csak vörös, és már nem is emlékszem, melyikünk döntött végül a vörös mellett, te vagy én. A családtagjaim már elszédelegtek valahová, a maguk esetlen módján mutogatták az árusoknak, hogy mit kérnek és mennyiért, én pedig aggódva pillantgattam jobbra-balra, hogy nem kell-e nekik tolmács. Nem kellett. Utánuk indultunk, de öt perc múlva megjelent az édességárus srác, hogy most éppen szünet van, ráér beszélgetni. Hát beszélgettetek. Mi újság a munkahelyen, ki mondott fel, milyen szörnyű az utánpótlás, micsoda hülye az összes főnök. Én álltam, nem szóltam semmit, lóbáltam a levegőben a nyalókát. A családtagok később nagyon meghatódtak, amikor büszkén felmutattam, mit vettél nekem. Nincs is ennél szebb, romantikusabb, szerelmesebb ajándék.

Meg sem érdemeltem.

Még ott is, akkor is csak azon járt a fejem, miközben figyeltem a ti örömteli egymásra találásotokat a másik fiúval, hogy mi történt előbb? Mi vert előbb éket közénk? A te hihetetlen ragaszkodásod a rabszolgamunkádhoz, a nagyon jó arc kollégákhoz, a bulikhoz és a nagy ivászatokhoz, ahol olyan hamar el lehet verni azt a kevéske fizetést is? Vagy az én még megfoghatatlanabb ragaszkodásom ahhoz a kedves ismerőshöz, akit tavaly még bármiféle lelkiismeretfurdalás nélkül el tudtam küldeni a fenébe, “nehogy a barátom féltékeny legyen”, idén pedig, amikor ugyanezt kellett megtennem és ugyanezért, már zokogott miatta a lelkem? Vagy csak a csillagok állnak most éppen ennyire kedvezőtlenül…?

A nyalóka finoman áttetsző volt, mégis, amikor ránéztem, olyan volt, mint egy kaján, torz tükör. Az a vörös, homályos másik arcom azt suttogta, hogy talán mindkét komponens, amely, úgy tetszik, távolabb lökdösött minket egymástól, ugyanabból a tőből fakad, és ha egy ilyen tő satnya és száraz, akkor azt a fát előbb-utóbb úgyis ki kell vágni. Nem a jó arc munkatársak miatt. Nem a kedves ismerős miatt. Hanem amiatt, mert ha valami ennyire nem működik...

“Nem!”

Az nem lehet… Nem, kérem, itt valami tévedés történt, hiszen velünk minden rendben van, mi összetartozunk! Mi szeretjük egymást! Mi, ha problémák jönnek, együtt fogunk szembenézni velük, együtt fogjuk megoldani őket, mi nem vagyunk olyanok, mint a huszonegyedik század embere, aki inkább kidobja azt, ami meghibásodott, ahelyett, hogy megjavítaná. Semmi baj nincs! Szerelem van, boldogság van! Tessék nézni, itt van ez a szív alakú nyalóka! Hát ad ilyet olyan, aki nem szeret, olyannak, aki nem szolgált rá…?

Négy héttel később pedig ott álltam a macskaköveken, és a tenyerembe szorítottam a nyalóka maradványait. A szív megsemmisült. “Darabokra törted a szívem”, dünnyögte máris a fejemben Demjén. Milyen ironikus! Éppen akkor dudorásztam ugyanezt, azon a rettenetes estén, amikor téged már többszörösen is a földbe tapostalak, azt a másikat, a kedves ismerőst viszont még éppen csak készültem a földbe taposni. Azt hittem, kínpadon feszül minden izmom, amíg vártam, hogy megjöjjön és én beszélhessek vele. Merthogy ez így nem mehet tovább. Mert tényleg nem lehetek ennyire inkorrekt egyszerre két jóravaló emberrel is, akik nem ezt érdemlik. Mert választanom kell, és valójában mindhármunk számára egyértelmű, hogy kit. Mindez három nappal azelőtt történt, hogy a vásárban bóklásztunk, te megajándékoztál ezzel az apró figyelmességgel, aztán elkísértél a metróhoz családostul. Felszálltál a másik irányba tartó kocsiba, intettél nekem, én a nyalókával visszaintegettem. Elrobogott a metród, és három hétig egyáltalán nem is láttuk egymást.

Meg kell majd ennem ezt a nyalókát.

Le kell fejtenem róla a műanyag fóliát, amely megőrizte a darabkákat. Abba talán bele is haltam volna, ha nincs rajta ez a szerencsés találmány, ha a vörös kis cserepecskék ezerfelé gurulnak, nekem pedig a szemeteshez kell vinnem őket. Nem! Azt tényleg soha! De nagyon szerencsés vagyok, mert az ilyen szív valójában még akkor is egyben van, amikor már szétesett. Összetartja a láthatatlan, érzékelhetetlen fólia.

Meg kell hát ennem a nyalókát, hiába nem ez volt vele a tervem. Óvatosan végig kell kóstolgatnom az apróbb szilánkokat, azt is kockáztatva, hogy esetleg elvágják a nyelvemet. Vajon milyen érzés, amikor a piros cukorszirup és a fémízű vér egyszerre keveredik össze az ember nyálával? Körbe kell majd forgatnom a már lekerekített élű szilánkokat a számban, amíg egészen belém nem olvadnak. Sőt, akkor már neki kell esnem a megmaradt legnagyobb darabnak is, amely még kapaszkodik a fapálcikába. Mohón végignyalogatom majd, csorgatom magamba a mézes-édes nedvességet, amíg bele nem csömörlik az összes ízlelőbimbóm és már nem érzek ízt, csak azt, hogy valami ragad és szétfolyik. Milyen különös! Magyarul a “gejl” szirupos, mázas édességet jelent. Németül a “geil” pedig buját, érzékit, izgatót. Ez a nyalóka az egyetlen jelenség a világon, ami egyszerre lehet gejl és geil is.

Meg fogom enni ezt a nyalókát.

Igen, ezt meg kell tennem. Meg kell tanulnom újra élvezni az édességet.

Minden értelemben.

Egy földhöz vágott, szétroncsolt, szerencsétlen, szerelmes szív romjain.

Vége