Háromszor

Háromszor

A szolgák csak a második belső udvarig mehettek.

Erre igazán számíthatott volna, mégsem tudta visszafojtani azt a rengeteg ocsmány káromkodást, amelyek az ajtót őrző, nagydarab, olajszín bőrű testőr láttán tolultak a nyelvére. Világéletében mocskos szája volt, de éppen mert minden apróság miatt percekig szentségelt, soha senki nem vette igazán komolyan a szavait. Ő maga a legkevésbé. Talán ha az ő Ura kérte volna, akkor leszokik az efféle beszédről, de ő csak elnézően mosolygott, amikor Kephas rákezdett, a többiek pedig mindig jót mulattak rajta. A többiek…! Hol voltak azok már! Ha csak rájuk gondolt, Kephas úgy érezte, hogy minden, amit kiejt a száján, olyan ihletetten undorító, mint a víz, amelynek a tetején felpuffadt halhullák eresztik a nedveiket. Mert hát valahogy így is érezte magát.

A vén, sunyi szardarabnak bizony jó sok szolgája volt, és a hírhedt gonosztevő elfogatásának ügye mindannyiukat a belső udvarba csalogatta. Kephas remekül elvegyülhetett közöttük. Páran a falnak dőlve sutyorogtak, mások zárt kis körökben ücsörögtek a földön, a legkíváncsibbak pedig ugyanúgy az ajtó felé őgyelegtek, mint ő maga is. Sanda pillantásokat vetettek rá, a testőrre meg egymásra, aztán mind visszavonultak. A teremben megült egy szüntelen, duruzsoló alapzaj. Itt mindenkinek segg a szája, gondolta Kephas. Gyűlölte ezeket a szolgákat, akik annak a mocsadéknak nyalják a tányérját, amiért itt vannak körülötte és nem hagyják elmerülni a gondolataiban. Náluk jobban már csak a saját elvbarátait akarta puszta kézzel megfojtani, őket meg éppenséggel azért, mert nincsenek itt vele. Mind elfutottak a szemét kis gennyek, és tudta, óh, de tudta ő, hogy ez lesz. Sok méltatlan, hűtlen gyáva kis szar. Bezzeg ő…

Lehunyta a szemét. Bezzeg én. Kephas, a hűséges, az állhatatos, aki soha nem fogja elhagyni az Urat. Meg is mondta neki. Ízlelgette magában azt a sok édes szót, amellyel körülvette őt, kényeztette, felkente az ő Prófétáját, egyetlenét, újra és újra. És nem is várt érte semmit. Nem, nem, ő tényleg önzetlenül állt az Úr mellé. És mi mindent kapott mégis, amit nem kért. Például ezt a nevet, ezt a gyönyörű nevet… Kephas… Kephas, én Kephasom…

Igen, ez vagyok én, gondolta, és elégedett mosoly ült ki az arcára. Ki más is követte volna idáig az Urat, ha nem Kephas, a legragaszkodóbb? Az, aki a halálba is követni fogja…

Egy lány lépett oda hozzá. Az a szardarab bizony nem szégyellte a pofáját, hogy ilyen sok női szolgát tart. Biztosan bassza is őket, gondolta Kephas, vagy ha nem is mindet, de ezt a kis hamis képűt biztosan. Csinos kis teremtés volt, az igaz. Arcát és nyakát finom, fekete piheszőr borította, a szeme kissé felemás volt, és ha mosolygott volna, akár igazán meg is tetszhetett volna Kephasnak. Ehelyett szúrósan nézett rá bozontos szemöldöke alól, ami annyira nem illett hozzá. Mégiscsak nő volt, tulajdonképpen alsóbbrendű teremtés, és ráadásul nem is valami tisztes feleség, csak egy cseléd.

- Te is az ő embere vagy - mondta ki kertelés nélkül.

Igen, gondolta dacosan Kephas, az övé vagyok örökké. Pár másodpercig keményen állta a lány pillantását, de riadtan vette észre, hogy valami megmoccan benne, és már jobban érdekli, hogy mi rejtőzik a durva szolgaöltözet alatt, mint az a vádló arc, amely feleletre várt. Vajon ott is burjánzik ez a puha, sötét szőr? A lábán is, a hónalja barlangjában is? Vannak-e anyajegyei, és ha igen, hol? Milyen illata lehet a hajlatainak?

Egyetlen futó pillanatnyi gyengeség volt, tényleg csak annyira rezzent meg a szeme, hogy gyorsan konstatálja, tényleg gömbölyű a lány, almaméretű melle van és rendes csípője, nem fiatalka már, legalább tizenhat éves. Ennyi. Rögtön vissza is kapta a tekintetét, de a lány ekkor már gúnyosan mosolygott, élvezte a hatalmát a gyenge férfilélek felett.

Gyenge a jó édes anyád, gondolta Kephas. Ez is csak egy kis kurva, aki jön-megy, kiszolgálja a hatalmasokat, és ha kell, hentereg velük meg a többi szolgával. Biztos annak az izomagyú testőrnek is megvolt egy párszor, igen, éppen ide nézeget az a majom, látszik, hogy érdekli a lány. Engem persze nem, szögezte le Kephas, és most már valóban nem értette, miért is nézett rá egyáltalán. Tüntetően elfordult, de a kiscseléd nem hagyta magát ilyen könnyen lerázni.

- Na mi van? Nem válaszolsz? Az ő embere vagy, vagy nem?

Kephas elnézett a másik irányba, de valami meleg nyomódott az alsótestéhez, és érezte, ahogyan a lány illetlenül közel húzódik hozzá. Az a kibaszott pillantás, na az tényleg nem kellett volna. Ki kellett volna bírnia, nem lett volna szabad lenézni a mellére, akkor nem merne ilyen félreérthetetlenül próbálkozni. De most már mindegy. Még egy lopott kis milliomodmásodperc nem fog feltűnni a lánynak, mielőtt Kephas a földre taszítja, ahová való. Akkor majd eltakarodik, sosem látják többé egymást, és ő önmaga előtt is elássa majd mélyre ennek a teljesen alkalmatlan jelenetnek az emlékét is… Bassza meg, az Urat odabent ütik, gúnyolják, kínozzák! Erre ez a hülye lány…

- Na mi van, mi van...?

- Nem vagyok az! - kiáltott fel Kephas, mire legalább nyolc szolga kapta fel körülötte a fejét. Gorombán taszított egyet a lányon, de ő addigra már hátrébb is húzódott. Összeérő szemöldökei alól Kephas csalódott megbántottságot olvasott ki. Úgy kell neki. Miért nem hagyott békén?!

Aztán végiggondolta a szavait, de semmi kivetnivalót nem talált bennük. Először is, mi köze ennek a kis nyomorultnak ahhoz, hogy ő kicsoda? Miért kockáztatná meg itt, a főpap házában, hogy lelepleztesse és kidobassa magát? Mert az biztos, hogy az Úrhoz ugyan nem vinnék be, akkora megtiszteltetés nem érhetne egy rongyos halászfiút, hogy a főpap előtt bizonyíthassa be, mennyire imádja az Urat és miféle kínokat hajlandó érte kiállni. Nem, csak az utcára penderítenék ki, és akkor végképp elveszne a remény, hogy megtudja, mi történik az Úrral. Igen, el kellett hajtania a kis szajhát. Nini, már megy is a testőrhöz sutyorogni.

Kephas kiköpött a padlóra. Hirtelen olyan kevésnek tűnt a levegő ebben a zárt térben, rossz lett tőle a szája íze. Végül is mindegy, hol várakozik, két araszra vagy kétszázra az ajtótól, ha be úgysem engedik. Tüntetően hátat fordított a testőr és a lány kettősének, és elindult a szomszédos udvar felé. Ott legalább nincs tető és jár egy kis szellő, nem szívják el az efféle kis piócák. Még egyszer visszafordult, undorodva mustrálta a szégyentelen szolgálót, meg a testőrt, aki valamit magyarázott neki, sőt, mutogatott az ajtó felé. Hogy van képe a szájára venni az Úr nevét! Kephas magában őrjöngött. Ti akarnátok engem elszakítani az én mindenemtől? Ti?! Hát nem, ha ezer karddal jöttök is ellenem, én az Uram közelében maradok, ahol a helyem van, itt, ebben a rongyrázó, rettenetes palotában a labirintusszerű udvaraival meg a buja növényeivel, meg még veletek is, a gyalázatos pereputtyával, gyertek csak, ti aljasok, hitetlenek…

Persze nem ezer karddal támadtak legközelebb, hanem egy idősebb asszony csámpázott Kephas mellé. Émelyítő fűszerszaga volt, amelyet még itt sem fújt el elég gyorsan a szél; ráncaiban megült a hónapos por.

- Te is annak a követője vagy, mi?
- Nem vagyok - ismételte meg Kephas, immár megfontoltan és átgondoltan az előbbi szavait, és hogy a megvetése annál látványosabb legyen, még csak le sem lassított a rusnya banya kedvéért. Ha kell, egész éjjel cirkálni fog ebben a rohadt épületben, mint egy egér, csak ne szólítgassák már le ezek a mocskok. De ekkor már el is állta az útját három férfi, az öltözékükből ítélve afféle magasabb rangú szolgák, akik még némi piperkőcséget is megengedhetnek maguknak.

- De igenis az övé vagy - kötött bele az első. - Olyan a beszéded. Te is onnan származol, ahonnan a galileai. Akkor meg ki más lennél, mint az ő pereputtyából valaki?

Elmentek már a francba mind…!

- És ha az lennék, mi lenne? - Kephas csípőre tette a kezét. - Engem is megvernétek? Leköpködnétek? Fellógatnátok?

Az arcukról pontosan ezt olvasta le. De hát ezek csak szolgák. Ki tudja, hogyan rendelkezne vele a főpap. A lényeg az, hogy az Úr közelében kell maradnia, és ez lehetetlen, ha felfedi a valós énjét.

- Nem az lennél, hanem az vagy. Galileai!

A rohadt szolgafajzata úgy ejtette ki a szót, mintha valami sértés volna. Kephasnak ez már végképp az arcába kergette a vért.

- Nem igaz! Én is itt születtem, akárcsak te!

- Hazudsz!

- Te hazudsz, te szemét, nem én! Úgy beszélek, ahogyan te! És a galileaihoz is csak annyi közöm van, mint neked!

Az üvöltését meghökkent csend követte. Egyik szolga sem erre tudott mit felelni, és még a duruzsolás, mocorgás is abbamaradt körülöttük. Jázminillatot sodort feléjük a szél, és valahol odakint, a palotán túli világban elkurjantotta magát egy kakas.

Kephas megdermedt.

- Jaj, nem… - suttogta. - Jaj, nem…

- Mi ütött beléd, galileai? - kérdezte a második férfi. - Bolond vagy?

De Kephas már nem válaszolhatott neki. Mintha egy egész csapatnyi démon vette volna át a hatalmat a szája és az elméje fölött - vagy a saját idegei voltak csupán? Miközben egyre többen közeledtek hozzá, és kérdezgették, rosszul van-e, megbolondult-e, rohama van-e, ő csak ismételgette a fülére szorított tenyérrel:

- Jaj, nem, nem, nem, nem...!

- Hé, Saul! - hallott tompán egy hangot, és valahogy még azt is érzékelte, hogy a harmadik férfinak mozog a szája. - Dobd ki ezt itt! Őrült.

Nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem nem!

A rohadt, kurva, kibaszott életbe!

A palota érdes falának nyomta a hátát, de maga sem értette, hogyan került oda. Tényleg kitámogatta valaki, vagy egyedül hagyta el az épületet? Nem számított már ez sem, ahogy semmi más sem ezen a világon. A tenyerébe temette az arcát és bőgött, mint egy ostoba kisgyerek. Ragadt tőle a szempillája, nyirkossá váltak az ujjai, a torka meg igazán nevetséges, állatszerű, nyüszögő hangokat adott ki. Abba akarta hagyni a sírást, mert nem könnyebbült meg tőle. Ettől csak egyre rosszabb lett minden. Káromkodni akart, mint mindig, az jólesett volna most is, nem úgy, mint ez az undok, ragacsos, sós, csecsemős szokás, ezt utálta, ettől hányingert kapott, de nem, nem apadt el a könnye, nem hagyta abba a rázkódást a teste, hanem csak egyre jobban rákezdett. Soha életében nem sóvárgott így egy jóízű, gyors és hatásos káromkodás után. Meg akarta mondani annak a baromarcúnak, akit annyira gyűlölt, mint még soha senkit, hogy mit tart felőle. Te szemét. Te nyál, te genny, te hányadék. Te áruló. Te hűtlen. Te állhatatlan, te, te, te… Meg tudnálak ölni, fojtani, hogy fulladnál bele a saját könnyedbe, te nyomorult, jaj, hogy utállak, jaj, hogy gyűlöllek, jaj, de mennyire kívánom most, hogy akadjon el a lélegzeted a hüppögésben, hogy fordulj fel, itt és azonnal…

Valaki megérintette a tarkóját.

Most már úgyis minden mindegy volt, hát akár fel is emelhette felpüffedt, vörös arcát. A szolgálólányka állt mögötte, az, igen, odabentről, aki az ajtó közelében sündörgött hozzá. Meg kellett volna lepődnie, de ilyen felületes, hirtelen érzésekre nem volt többé képes.

- Szegény… - suttogta a lány, és leguggolt mellé.

Az a számonkérés, ami odabent még úgy megkeményítette a vonásait, elolvadt az arcáról. Talán már akkor sem volt komoly, csak a barátai, a szolgák meg a testőrök miatt erőltette magára. Most gyengéden, anyásan, együttérzőn figyelte őt. Kephasnak olyan hirtelen húzódott össze a szíve, hogy azon sem csodálkozott volna, ha seb nyílik a mellkasán és ő lassan, iszonyú kínok között elvérzik.

A lány megcsókolta a homlokát.

- Sajnálom - suttogta. - Nagyon sajnálom. Jó ember a te Urad. Nem ezt érdemli.

A férfi orrából kicsorgott az átlátszó, könnytől felhígult takony, és beszennyezte a ruháját, de a cseléd mintha észre sem vette volna. Ölelésre termett teste odanyomódott Kephaséhoz, ahogyan valamikor, talán csak pár perce, talán egy másik életben, már egyszer megtörtént. Akkor, habár Kephas nem akarta, nagyon is jólesett neki. Most már kívánta volna, hogy jólessen, de hiába, a kínjai ettől sem enyhülhettek soha többé. A lány közben kisimította a szeméből a csapzott, ragadós hajat, és újra homlokon csókolta.

- Menj haza - mondta aztán. - Itt úgysem tehetsz semmit.

De Kephas mozdulni sem bírt; görcsösen rángott az egész bensője, annyira, hogy már-már hánynia kellett. Forgott vele minden, és ő ösztönösen belekapaszkodott az egyetlen szilárd pontba a közelében, a szolgálólány picike kezébe. Száraz volt és meleg. Ő pedig szép lassan elfolyt körülötte, kivájták, kimarták a saját testnedvei, és maga is sós könnyé vált, és patakzó, véres takonnyá, és savas gyomornedvvé, és bűzölgő, pállott verejtékké.

Kephas.

A Kőszikla.

Akire nem is olyan régen még mindent épített az Úr.

Vége

Ajánlott dal a történethez: https://www.youtube.com/watch?v=8y913YwM4b8