Randevú

Randevú

Dóra nyugtalanul pillantott az órájára. Vajon tényleg el fog jönni? A szíve úgy vert a torkában, mintha butuska kamaszlány lenne, aki az első ártatlan kis szerelmet éli meg. Igaz, akkortájt ő nem járt efféle randevúkra. Csak az osztálytársnői meséltek találkákról fiúkkal, kínos hallgatásokról, bőrperzselő érintésekről, lopott csókokról és rettenetes szívfájdalomról, amikor az illető volt olyan bunkó és oda sem tolta a képét a megbeszélt helyre. Dóra nem bánta, hogy az ő életéből kimaradnak az efféle tapasztalatok, ahogy azt sem, hogy csak a húszas évei közepén értette meg, hogy milyen igazán szerelmesnek lenni. Most pedig, nem sokkal a huszonhetedik születésnapja után, újabb fordulópont előtt állt az élete. Belekortyolt a narancslébe.

Végül is nem a srác pontatlan, hanem ő érkezett negyed órával korábban. Magában mosolygott, amiért srácként gondol Balázsra, holott az internetről már tudhatta, hogy egy harmincöt éves, jól kereső üzletvezetőről van szó. Ám az egyetlen fényképen, amit látott róla, Balázs kifejezetten kölyökképű volt, vagy, szebben fogalmazva, finom arcvonású. Öltönyben és nyakkendőben fotózkodott, talán hogy komolyságát és egzisztenciális biztonságát hangsúlyozza, mégis úgy festett, mint egy iskolásfiú, aki éppen most jött ki az érettségiről. Dóra mosolygott, ahogy maga elé idézte a képet. Vajon a valóságban is így néz ki? Mindig visel szemüveget? Inkább férfias a megjelenése, vagy fiús, esetleg - csak nem tudta elhessegetni magától az alkalmatlan gondolatot - lányos? Ilyen férfit képzelt el a leendő gyermeke apjának?

- Szia! - zökkentette ki tűnődéseiből egy kellemesen mély hang. - Bizonyára te vagy Dóra. Elnézést ezért a kis késésért.

Ott állt előtte Balázs személyesen. Dóra egyetlen pillanat alatt felmérte, hogy a kép nem hazudott, ugyanaz az ember áll előtte, akit elképzelt. Mégis milyen furcsa volt hangot, gesztusokat és illatot rendelni ehhez a kétdimenziós alakhoz! A fejében létező Balázs lassan kifakult és eltűnt, átadva helyét a valóságos Balázsnak, aki ezt a két percért is bocsánatot kér, és egy kicsit éppúgy zavarban van, mint ő maga. Dóra tudta, hogy mostantól kezdve, ha ránéz a képre, egy másik embert lát majd, hiába nem változnak a pixelek.

A férfi udvariasan kezet nyújtott neki, és kimondta a teljes nevét, aztán leült Dórával szemben.

- Ó, látom, már rendeltél. Természetesen a vendégem vagy. - A közeledő pincérhez fordult. - Egy cappuccinót kérek!
- Ugyan, ne viccelj már - rázta a fejét Dóra. - Hadd hívjalak meg én téged!

- Csak nem képzeled, hogy ezt hagyom? Lehet, hogy te vagy az, aki életem legnagyobb álmát teljesíti majd. - Balázs a szemüvege felett nézett a lányra. - Ezt soha nem leszek képes visszafizetni neked. Ha ezer kávéra hívnálak meg, akkor sem.

Dóra kényelmetlenül fészkelődött. Nem gondolta volna, hogy Balázs ilyen hamar a tárgyra tér.

- Ezt igazából én is mondhatnám - nyögte ki zavartan. - Oké, akkor majd a következőt én állom.

Már ha lesz következő, gondolta nyugtalanul. Talán nem kellett volna ezt mondania. Ki tudja, hányan érdeklődnek még Balázs iránt - vajon mekkora az esélye annak, hogy tényleg őt, Dórát választja? Úgy mondta az előbb: “Lehet, hogy te vagy az, aki életem legnagyobb álmát teljesíti majd.” Lehet, lehet, lehet... Viszont ha a férfi még bizonytalan, ingadozik, akkor nem okos gondolat rögtön elriasztania a nyomulásával. Legyél jó fej, Balázs, szuggerálta magában. Legyél jó fej és adj nekem legalább egy esélyt…!

Visszatért a pincér, és ez - a lány érzése szerint szerencsére - megakasztotta a társalgást. Balázs még két szelet süteményt is rendelt, aztán rámosolygott Dórára:

- De igazából nem is kellene ennyire belecsapnunk a lecsóba, nem? Végül is azért jöttünk ide, hogy egy kicsit jobban megismerjük egymást.

Dóra hálásan mosolygott vissza.
- Én is így gondoltam.
- Gondolom, uncsi lenne, ha olyan sablonos dolgokat kérdeznék, hogy mivel foglalkozol - fintorgott Balázs -, úgyhogy inkább kezdjük azzal, hogy mivel töltöd a szabadidődet. Mármint, érted, hogy mik a hobbijaid.
- Az az igazság, hogy mindkét kérdésre ugyanaz lenne a válasz. Tulajdonképpen munkanélküli vagyok. Fél évvel ezelőtt megszűnt a fordítóiroda, ahol dolgoztam, úgyhogy azóta csak alkalmi fordításokat vállalok, ismerősöknek, meg ilyesmi...
Balázsnak a szeme sem rebbent.
- Akkor tökéletes az időzítés, nem?

- Hát igen, ez megkönnyítette a döntést, hogy keressek-e új munkát, vagy inkább várjam ki, hogy… hogy mi mást tartogathat nekem a sors. Szerencsére Bori jól keres, a fizetéséből simán ki tudunk jönni. Persze csak addig, amíg ketten vagyunk…

Elharapta a mondatot. Megint kellemetlen irányba fordult a beszélgetés. Talán Balázs azt hiszi, hogy ő máris azt akarja megdiszkusszálni az első kávés-narancsleves-süteményes találkozón, hogy mi történik majd, ha hárman lesznek. Vagyis igazából még többen. Amúgy is utált az anyagiakról beszélgetni, és borzasztó lenne, ha Balázs azt hinné róla, hogy őt a legjobban a pénz érdekli őbenne is, meg az egész helyzetben is. De úgy látszott, alaptalan az aggodalma, mert a férfi ugyanolyan kedvesen nézett rá, mint eddig.
- És akkor mit csinálsz a fordításon kívül?
- Hát olvasok, magyarul és olaszul is, meg verseket írok, és sokat járok a természetbe, kertészkedem anyukámék telkén…

- Hol van az a telek?
- Szigethalmon. Gyönyörű környék, és apukám csodálatos kertet álmodott oda mindenféle virággal meg gyümölcsfával, meg egy aranyos kis szökőkúttal. Csak sajnos a ház nagyon kezdetleges, télen nem lehet benne lakni.

- Én is mindig szerettem volna egy ilyen telket, de anyámék még a balatoni nyaralót is eladták, mert túl sok volt vele a meló. Mégis jó lenne egy-egy hétvégére kiruccanni a természetbe, a csendbe… - Balázs álmodozva nézett el Dóra feje fölött. - Bár a városból azért nem akarnék végleg kiköltözni. Ahhoz túlságosan szeretem a pörgést.

- Bulik meg ilyenek?
- Jaj, nem, nem - nevetett fel zavartan Balázs -, már egy ideje kinőttem a bulizásból. De nagyon szeretek színházba járni, főleg az Operettbe meg a Madáchba. Imádom a musicaleket. Ti jártok színházba?

- Nem nagyon. Borit untatja az ilyesmi. Én néha elmegyek a barátnőkkel, de akkor is inkább valami drámára. Shakespeare, Ibsen, a modernek…

- Mindegy, a lényeg az, hogy színház - legyintett Balázs. - Én régen színészkedtem is, igaz, csak hobbiból. Ott ismertem meg Robit is. Ő a mai napig játszik egy kis alternatív társulatban, de őszintén szólva nekem nem tetszenek a darabjaik. Túl kevés bennük az ének.

Dóra együtt nevetett Balázzsal, nem is annyira udvariasságból, inkább mert tényleg szimpatikusnak találta. Az a korábbi félelme, hogy a férfi elsőre rossz benyomást kelt és aztán kínos lesz lekoptatni, szerencsére nem valósult meg. Viszont azt is sejtette, hogy a vidám mosoly és a gavallérosság mögött olyan aggodalmak és fájdalmak rejtőzhetnek, amelyeket, ha nem is most, de előbb-utóbb meg kell majd osztaniuk egymással. Ha inkább utóbb is, mint előbb, Dóra úgy érezte, a kellemes, de üres cseverészés után most már érdemes egy szinttel feljebb lépniük.

- Mióta vagytok együtt Robival?

- Hat éve. Három éve élünk együtt. És ti?
- Hát ez egy érdekes eset - grimaszolt Dóra. - Bori és én előbb lettünk lakótársak, minthogy összejöttünk volna. Egy közös barátunk keresett társbérlőket a lakásába, így ismertük meg egymást. Aztán meg úgy fokozatosan alakult a dolog. De anyámék még tavaly ilyenkor is úgy tudták, hogy ő csak amolyan jó barátnő, mert…

Elcsuklott a hangja. Balázs megint lejjebb hajtotta a fejét, hogy a szemüveg fölül egyenesen egymás szemébe nézhessenek.

- Olyanok a szüleid?
- Igazából nem, de… - Dóra testén forróság futott végig, ahogy kereste a szavakat. - Nem tagadtak volna ki, vagy ilyesmi… De tudod, ők olyan konzervatívabbak. Apukám azt sem nézte volna jó szemmel, ha a gimiben fiúkkal járkálok el. Ilyen szempontból persze jó kislányuk voltam…

Kényszeredetten felvihogott, de látta, hogy Balázs két szeme között megjelenik egy kis ránc. Hirtelen megijedt, hogy ezzel a vallomással mindent elronthat. Talán Balázsnak legalább annyira fontos kérdés, hogy milyenek a leendő nagyszülők, mint az, hogy ő, Dóra, milyen ember.

- De aztán persze kénytelen voltam elmondani. Vagyis, izé, eldöntöttük Borival, hogy most már tényleg elmondjuk. Annyira nem is reagáltak rosszul… Mármint persze, meglepődtek, de anyu hamar túllépett a dolgon. Apu meg azt mondta, hogy ő igazából csak azt sajnálja, hogy ha lesznek is unokái, azok biztos nem házasságba fognak születni. Mondom én, hogy konzervatív…

- Ez azt jelenti, hogy apukád annak örülne, ha hozzámennél ahhoz, aki biológiailag a gyerek apja lesz?
Dóra elvörösödött.

- Jaj, Balázs, annyira mindegy, hogy apu mit akar. A saját életemet én élem, nem ő.

- Csak azért kérdezem - folytatta a férfi -, mert nekem igazából nem lenne ellene kifogásom.

Hiba volt éppen ekkor beleinnia a narancslébe; Dóra félrenyelte a kortyot, és így kénytelen volt köhögéssel és prüszköléssel elrontania élete egyik legmagasztosabb pillanatát. Minden kislány arról álmodozik, hogy egy kedves, helyes, jó kiállású lovag egyszer majd megkéri a kezét. És tessék, itt van. Megtörtént, még vele is, aki pedig régóta ráébredt, hogy az ő szerelmét és vágyakozását soha nem kelthetné fel egy férfi, akármilyen rendes ember is…

- Te most komolyan megkérted a kezemet?!
- Hát fogalmazzunk úgy, hogy felvetettem egy lehetőséget, ha végül eljutnánk odáig, hogy legyen reális értelme. - Balázs krákogott. - Nem mintha az én szüleimnek ne lenne tökmindegy, ők kezdettől fogva látták, hogy mi a helyzet velem, meg amúgy sem fontosak nekik az ilyen tradíciók. De Dóra… Olyan országban élünk, ahol ennek sajnos igenis jelentősége van. Én jogilag is szeretném bizonyítani, hogy nemcsak a leendő gyermek iránt, hanem irántad, az anyja iránt is felelős vagyok, anyagilag meg erkölcsileg, meg… Érted, ugye?

- És Robi mit szólt ehhez?

- Ő is belátta, hogy ha Magyarországon akarunk maradni, akkor nem túl valószínű, hogy valaha is egymással házasodhassunk össze. A gyermekemet persze ő is a sajátjaként fogja szeretni, de azt is elfogadta, hogy ha én vagyok az apja, akkor ő a jogrendszer alapján senkije nem lesz. Ezért volt mindkettőnknek nagyon fontos, hogy legyen egy anyuka is. Vagy akár kettő. - Egy kis mosoly suhant át az arcán. - Hogy ha velem történne valami, ne legyen probléma azzal, hogy milyen sors vár a gyerekemre.

- Ez logikus.

Dóra gyorsan végiggondolta, mit mondana Bori erre az eszmefuttatásra. A barátnője sokkal impulzívabb személyiség volt, mint ez a kiegyensúlyozott, stabil családi és anyagi hátterű, logikus gondolkodású üzletkötő. Lehet, hogy nem örülne, ha ő azzal állítana haza ma este, hogy Balázs el akarja venni. Igaz, hogy csak papíron, jogilag, nem konkrétan tőle, de akkor is… Hiszen azt is nehezen fogadta el, hogy éveken keresztül, amikor az Dóra szülei látogatóba jöttek az albérletükbe, akkor hűvös távolságtartást kellett magára erőltetnie. Nem bújhattak össze bármikor, nem csókolózhattak tévénézés közben a kanapén, sőt, el kellett játszaniuk, hogy az egyikük mindig azon a kanapén alszik. Sejtette, hogy nem lesz könnyű ez a dolog Borival. De hát a gyermekre ő is vágyik. És ha már ennyit kiálltak egymás mellett, egymásért, akkor talán elfogadja majd ezt is. Főleg, hogy Balázs nem összeköltözésről beszél, vagy arról, hogy játsszanak el a világ előtt egy hetero párt, hanem csak a szülőséget érintő dolgokról.

- Még beszélek erről Borival - mondta ki végül.
- Persze, nem is gondoltam, hogy ezt most rögtön döntsük el. Túl nagy felelősség ez az egész. Mondjuk az egész szülőség is az lesz.

- Hát igen.

- Hogyan döntöttétek el, hogy te leszel az, aki… Érted… Szóval aki szül? Meg kellett beszélnetek, vagy…

- Nem, nem - rázta a fejét Dóra. - Ez valahogy teljesen evidens volt közöttünk.

Balázs sóhajtott.

- Nálunk… Hát, nem is tudom, hogy mondjam. Robi, ha rosszabb passzban van, néha felhozza azt, hogy nem hat-e majd ki a gyerekkel való kapcsolatára az, hogy nem ő a vér szerinti apja, hanem én. Kije lesz akkor a gyereknek, Robinak szólíttassa-e magát, vagy apának? És a mi kapcsolatunk hogyan változik majd meg ettől? Milliónyi dolgot kell végiggondolnunk.

- De az eredményt úgyis csak akkor látjuk majd, ha már meglesz a gyerek. - Ha már Balázs ilyen őszinte volt, gondolta Dóra, akkor semmi akadálya, hogy ő is felhozzon egy kínos témát. - Én igazából attól félek, hogy mi lesz, ha eleinte nem lesz elég nektek a kisbabával töltött idő? Ha nem tudjátok majd elfogadni, hogy én, az anyja, illetve mi ketten mint anyák, sokkal közelebb leszünk majd hozzá, mint ti? Nem lesztek-e féltékenyek? Vagy ellenkezőleg, nem tűntök-e el az életünkből csak úgy, mondván, hogy a kötődés…

- Ezt a lehetőséget máris elfelejtheted. Sem Robi, sem én nem vagyunk azok a típusok, akik elmenekülnek a felelősség elől. Még ha nehéz is lesz néha helytállni ebben az új szerepben, akkor sem táncolunk vissza. - Váratlanul elvigyorodott. - Úgyhogy bocsi, csajok, de ilyen könnyen nem szabadultok meg tőlünk!

Megkönnyebbülten összenevettek. A nyugtalanító kérdések, mint ronda kis ködfelhők, lassan elpárologtak közülük.

- A következő talira mind a négyen eljöhetnénk, nem? - vetette fel a férfi. - Akkor mindenki megismer mindenkit, és további felmerülő kérdéseket is megbeszélhetünk.

Dóra izgatottan fészkelődni kezdett a székén.

- Akkor te is úgy gondolod, hogy legyen következő találkozó?
- Eddig elég jó fejnek tűnsz - ismerte el Balázs. - Szerintem eléggé egymásra hangolódtunk. Ahogy manapság mondani szokták, működik köztünk a kémia.

Erre meg aztán Dórának pláne nevetnie kellett.

- De tényleg - erősködött a férfi. - Valami azt súgja, hogy ha nem is lesz minden egyszerű, de veled, veletek mégiscsak menni fog ez. És tudom, hogy túlzás ilyet kijelenteni fél órányi ismeretség után, de Dóra… Az ösztöneim azt súgják, hogy te szuper anyuka leszel.

A nevetést mintha elvágták volna.

- Tényleg…? - suttogta a lány.

Balázs komolyan bólintott.

Dóra belebámult a narancsleves poharába, hogy valahogy visszatartsa a kitörni készülő könnyeit. Sokszor mondtak már neki kedvességeket, tudta magáról, hogy csinos, hogy jó az ízlése, hogy éles az esze, hogy humoros és szórakoztató társaság, hogy szorgalmas, hogy energikus, hogy briliánsak a szakfordításai és kellemesen csengenek a versei. De ez volt a legszebb bók, amelyet valaha életében kaphatott.

A szíve mélyén leginkább vágyott szavak, amelyekkel egy férfi megajándékozhatta őt.

Amikor Balázs intett a pincérnek, hogy fizetni szeretne, Dórának egy nagy nyeléssel sikerült visszanyomnia a könnyeket. A lelke olyan magasra szárnyalt, mint még soha, és szokatlan, mámorító könnyedséget érzett. Most már igazából mindegy is volt, mit tartogat nekik a jövő. Hiszen a nehezén, úgy látszik, túljutottak…

Vége