(F)elszámolás

(F)elszámolás
alias
egy naplóbejegyzés arról, hogy miért nem való nekem a naplóírás :)

2001 decembere és 2006 januárja között kisebb-nagyobb kihagyásokkal írtam naplót. Összesen hat füzet gyűlt össze az évek során, de érdekes módon ezekből csak egyetlen telt be. A többinek úgy lett vége, hogy idővel egyre kevesebbet írtam beléjük, mintha elveszett volna a lelkesedésem - de amint új füzetet nyitottam, rögtön vissza is tért, hogy egy ideig megint sokszor és hosszan írjak. Volt, amelyet olvastak mások is (az engedélyemmel vagy anélkül), de a nagy részüket nem mutattam meg senkinek.
Miért írtam ezeket? Eleinte azért, mert mindent meg akartam őrizni, és valamiért azt hittem, hogy ehhez a lehető legérdektelenebb dolgokat is le kell jegyeznem. Mikor hova mentünk, mit csináltunk, néha órákra és percekre (!) lebontva. Máskor viszont olyan izgalmasabb eseményekről is, mint év közben egy új osztálytárs érkezése, egyetlen mondatot böktem oda, csak hogy ez is le legyen írva.
Később az éppen aktuális szenvedélyeim köré épültek a naplók, például egyszerre voltam hatalmas rajongója a tévében futó Big Brothernek és VII. Kleopátra egyiptomi királynőnek :D, aztán jött Elvis Presley, az USA és a rock´n´roll. Ez részben egybeesett a magányos, világfájdalmas tinédzserkorszakkal, amikor mindent és mindenkit utáltam, sehol nem találtam a helyemet, és arra jutottam, hogy régen (vagyis pár évvel azelőtt) minden jobb volt. Ezeket a harmadik naplóban fejtegettem hosszasan.
Ezután következett egy semleges napló, amelyet az iskolába is bevittem, ezért leginkább az ottani eseményekről szólt és a többiek is olvashatták. A következő pedig ennek a szöges ellentéte lett: egy reménytelen szerelem és csalódás (az akkori barátokban és persze egy link alakban :P) kínos és szupertitkos története csöpögött le az oldalakról. Az utolsó napló pedig már csak néhány oldal, amelyben főleg az akkori személyiségemet és a helyemet a közösségben - a vége felé járó nyolcadik osztályunkban - elemezgetem.
Ma a hatból kettőt (a világutálósat és a szerelmeset) ünnepélyesen megsemmisítettem. Kivágtam a teleírt lapokat a füzetekből, és apró darabokra tépkedtem őket, aztán levittem a papírhulladékos gyűjtőbe. Azért tettem meg éppen most, mert Budapesten töltöttem ezt a hétvégét, és festés és lomtalanítás miatt amúgy is egy csomó mindent át kellett nézni, odébbtenni, bedobozolni vagy éppen kidobni. De valójában nagyon régóta kínzott a gondolat, hogy ezek a naplók még mindig léteznek (nem konkrétan ez a kettő, hanem az utolsó kivételével az összes, de most éppen ezeket találtam meg). A negyedikben még le is írtam, hogy utólag visszaolvasva mennyire gáz az első :), és már 2005 körül gondolkodtam azon, hogy ha a többit nem is, de a harmadikat mindenképpen cenzúráznom kellene, nehogy valakinek a kezébe akadjon, akiről írtam benne, és utólag megsértődjön rajta.
Az igazi félelmem viszont nem is ez volt, hanem az, hogy egyszer majd lesznek saját gyerekeim, és nem akarom, hogy megtalálják ezeket az írott forrásokat az anyjukról. Nem tudtam igazán megmagyarázni, hogy miért, hiszen semmi extra nem volt ezekben a naplókban. Mindannyiunknak vannak utólag megmosolyogtató szenvedélyei, buta eszmefuttatásai (bár amikor az Előző életek, jövendő életek könyvet olvastam és azon tűnődtem a harmadik naplóban, hogy vajon lehetek-e Elvis Presley reinkarnációja, az már talán akkor is túlzás volt :D). Mindannyian keresztülmegyünk elveszettebb, gyökértelenebb korszakokon, amikor olyan baromságokba kapaszkodunk, mint a fenti ötletem, vagy abba, hogy összezárt idegen emberek nyomorúságát bámuljuk a tévében. Vannak konfliktusaink a családdal, a barátokkal és a tanárokkal. Vannak nagy álmaink, szerelmeink, amelyek soha nem teljesülnek be. Miért akartam én mindezt szétvagdosni egy konyhai ollóval? Miért nem éreztem semmit, se gyászt, se fájdalmat, én, az állandóan múltba révedő és minden apróságot őrizgető, amint konfettivé szaggattam ezeket a lapokat?
Utána lementem a konyhába és elújságoltam anyámnak, hogy éppen most semmisítettem meg két régi naplót, és micsoda szerencse, hogy a leendő gyerekeim ezeket már nem láthatják. Ő erre azt mondta, hogy pedig a régi naplók újraolvasása sokat segíthetne majd abban, hogy megértsem a saját gyerekeimet. Gondolkodás nélkül, magamat is meglepő bizonyossággal vágtam rá, hogy nem, ezek ugyan nem. És amire emlékeznem kell belőlük, arra emlékszem is. Az eseményekre, az emberekre és főleg arra, hogy mikor mit éreztem. Tízévesen azért kezdtem az első naplót, mert azt hittem, így megőrzök majd mindent. De a ma is velem élő emlékeimnek ezek a torz, kimerevített, füzetekbe zárt lenyomatai már régóta idegenek voltak számomra - és hirtelen megértettem, mi zavar ennyire ebben az egészben.
- A stílus - mondtam ki hangosan. - Végig mások stílusát utánoztam. Egyik napló sem volt őszinte.
Igen, ez lehet a megoldás. Néha egész frázisokat emeltem át az éppen aktuális olvasmány-, film- és egyéb élményeimből. Rengeteg naplóregényt és hasonló tiniregényt olvastam, és ezekre építettem azt, ami elvileg az én belső világom kivetülése lett volna. Az órára és percre lebontás például Bridget Jones naplójának hatása, ami ráadásul felnőttirodalom volt, de én nagyon felnőtt akartam lenni ebben az első, butácska kis naplóban. Fogyókúrán gondolkoztam, mint Bridget Jones, vagy mint Sohonyai Edit Macskaköröm című regényének főhősnője (nem baj, hogy egész gyerekkoromban kicsit alulfejlett voltam és kiálltak a bordáim). Ugyanennek a vége felé csúnya és szleng szavakat használtam, ami már a későbbi napló tanúsága szerint is jó nagy hülyeség volt. A harmadik naplóban aztán egy teljesen indokolatlan listát írtam szerelmespárokról - hát persze, mert egy ilyennel zárul Jacqueline Wilson Szerelmes lányok című regénye. Aztán meg arról írtam hasonló listát, hogy mit utálok a legjobban valakiben - ezzel viszont Meg Cabot Egy igazi amerikai lány-a kezdődik. Néhol megjelenik egy kis G. Szabó Judit is, meg Nick Hornby, meg Nagy Katalin, meg Ros Asquith, meg még több Jacqueline Wilson, meg 100xszép és WITCH magazinok, meg Müller Péter, és további, egymáshoz abszolút nem passzoló könyvek, amelyek mögé végig próbáltam rejtőzni. Mert naplót úgy kell írni, ahogy ők írnak, ugyebár.
Érdekes, hogy anyám, aki egyébként nem szereti az írásaimat, erre csak annyit felelt, hogy "hát a mimikrid mindig is jó volt". Sok korai novella- és regénypróbálkozásomat éppen amiatt marasztalta el, mert nem voltak elég eredetiek. Ez valahogy mégsem zavar, mert így utólag a fejlődési folyamatom részének tekintem, hogy sokáig nem volt semmilyen írói hangom (ez a fejlődés természetesen még most is tart, és soha nem is lesz vége). De az, hogy elvileg a saját vallomásaimat vetettem papírra úgy, hogy egy igaz hangja, igaz szava nem volt, hogy még az is hamis, mesterkélt és idegen, ami amúgy megtörtént és amire a mai napig emlékszem... hát ez valahol megbocsáthatatlan.
Nem fogok többet naplót írni, de még csak egy személyes blogot sem (olyanom is volt már, az se jött be). Az írásaim, ahol fiktív szereplőkkel és cselekménnyel dolgozom, valahogy sokkal többet mondanak el arról, hogy ki vagyok én, mintha magamat helyezném a középpontba és úgy játszanék folyamatosan szerepeket. Sőt, most, hogy belegondolok, 2006-ban születtek az első olyan történeteim, amelyeket akár ma is vállalhatónak ítélek - nagyjából ugyanakkor, amikor végleg felhagytam a naplóírással.
De valahol mégis minden megmarad, ami számít: élmények, érzések, érzelmek. Így is, hogy nem görcsölök a lejegyzésük miatt, és nem rettegek többé, hogy mi lesz, ha elvesznek. Pontosabban most már csak azt őrzöm meg, ami számít, és ezáltal az lesz a mindenség, amit megőrzök.
ennek most nincs vége :)

Megjegyzések

  1. Válaszok
    1. Szerencsére :) De ami személyes, az nem feltétlenül őszinte, legalábbis nekem utólag így tűnik. Minden szereplő, helyszín és esemény valós volt, de mégis hamis képpé álltak össze amiatt, ahogyan bemutattam őket, és ezt akkor észre sem vettem. És ha arra nem voltam képes, hogy önmagammal legyek őszinte, akkor még inkább örülök, hogy mások nem olvashatják már ezeket a régi butaságokat. Kínos lenne olyasmit mondani a leendő gyerekeimnek, hogy "amúgy anyátok nem is volt ám anorexiás, csak utánozta az olvasmányélményeit..." :D

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Tíz érdekesség A kőszívű ember fiairól

#10yearschallenge - A királyné és a kokárda (2009)

Hogyan lettek hárman?