Panni és Fanni

Panni és Fanni

Panni tíz után pár perccel érkezett az állatkert elé. A nagy csoport emberből, akik már az elefántos főkapu előtt ácsorogtak, csak Sanyit ismerte, aki egy bő nadrágos, borzas haját virágos hajráffal leszorító lány kezét fogta. Habár még sosem találkoztak, de Panni a Facebook-képekről tudta, hogy ő Réka, Sanyi barátnője és a Meleg Szívvel Hideg Világunkban civil szervezet önkéntese egy személyben. Oda is csapódott hozzájuk, és előbb Sanyit, aztán az idegen lányt is puszival köszöntötte.

- Ti még nem találkoztatok, ugye? Réka, ő Panni, egy volt sulitársam. Őt is érdekli az önkéntes munka.

A hippilány kicsit kényszeredetten mosolygott Pannira.

- Köszi, hogy eljöttél! Igazából az mindig tök jó, ha többen jönnek, mint kevesebben…

Panni kérdőn nézett Sanyira, de a fiú valamiért kerülte a tekintetét.

- Most úgy néz ki - bökte ki végül -, hogy kevesebb gyerek jön, mint ahányra számítottunk. Szóval lehet, hogy…

Panni végignézett a csoportnyi várakozón. Többségük annyi idős volt, mint ők, leszámítva két kora harmincas anyukát, akik kenguruban kisbabákat hordoztak, egy ötvenes házaspárt és egy hatvan körüli nőt. Fel-alá járkáltak, így Panni nem tudta őket összeszámolni, de legalább húszan lehettek.

- Lehet, hogy nem is kell majd ennyi ember? - mondta ki Sanyi gondolatát. A fiú biccentett.

Réka telefonja megcsörrent, és a lány a nagyon fontos emberek szándékosan hangos hallójával vette fel. Amíg odébbsétált, Panni kettesben maradt Sanyival. Kicsit kínos volt a csend Réka harsány telefonálásának és ütemes cipőkopogásának háttérzajával.

- Réka azt mondta, hívjak meg annyi embert, ahányat csak lehet - magyarázkodott a srác, és még mindig nem szívesen nézett Panni szemébe. - Hónapokig szervezte az eMeSzHáVé, hogy az Állatkert felajánlja ezeket az ingyenjegyeket. Ötven jegyet kaptunk, és…

- Semmi baj, Sanyi - nyugtatta Panni. - Ha nem lesz rám szükség, maximum hazamegyek. Ne csinálj ebből problémát.

- De ha potyára keltél fel korán…

- Túlélem - mosolygott a lány. - Különben is tök közel lakom.

Réka visszatért, és kissé feldúltan nyomta ki a telefonját.

- Még csak most indulnak el! Egy csomó családra hiába vártak, lekésték a vonatot vagy fel se szálltak. Mondtam Márknak, hogy ne húzza fel magát, és simán jöjjön el azokkal, akik képesek voltak pontosan odamenni. Még legalább fél óra, basszus.

- Honnan jönnek? - kérdezte Panni.

- Mindenféle falvakból, Borsod meg Nógrád. Egy haverunk várja őket a vonatállomáson, ott szállnak át a pesti gyorsra, aztán a haver áthozza őket ide a Keletiből. De csak tizenöten vannak.

- A gyerekek? - húzta fel a szemöldökét Sanyi.

- Nem. - Réka nem tudott elfojtani egy bosszús fintort. - Gyerekek és szülők.

- De hát az önkéntesek… - Panni most már végképp nem értett semmit. - Nem azért vagyunk itt, hogy a gyerekeknek legyen felnőtt kísérőjük az Állatkertben?

- Hát eredetileg ez volt a terv.

Megint nem szóltak semmit, hosszú és unalmas percek teltek várakozással. Panni nem hozott sem sapkát, sem vizet, és a forróság egyre elviselhetetlenebbül égette a fejbőrét. Sanyi és Réka egy félliteres ásványvizen osztoztak, udvariasságból meg is kínálták Pannit, de ő visszautasította.

- Köszi, nem vagyok szomjas - hazudta, habár az igazi ok az volt, hogy nem szívesen ivott mások után. Sanyi párszor letörölte az izzadságcseppeket az orra alól, Réka pedig bosszúsan igazgatta a hajráf alatt megcsatakosodott hippisörényét.

Egy önkéntesjelölt lány lépett hozzájuk, bocsi, ő már nem tud ennyit várni, azt hitte, így fél tizenegy után azért már történik is valami, bocsi, de neki igazából dolga lenne máshol is, majd egy-egy levegőbe nyomott puszival búcsúzott Rékától.

- Ő legalább szólt - vélte Sanyi. - Amióta itt állunk, legalább hárman hazamentek úgy, hogy el sem köszöntek.

- Én azért megvárnám a gyerekeket - mondta Panni, és magában hozzátette: ha kellek itt, ha nem.

- Köszi - mosolygott rá Réka. - Te amúgy mit tanulsz?

- Szociológia-szocmunka szakon vagyok. Jövőre fogok végezni.

- Szocmunka! Ez tök jó! Sok önkéntesünk szocmunkás. Az eMeSzHáVé elnöke is az. És vettél már részt valamiben? Projekt, nyári munka, ilyesmi?

- Nem - felelte Panni. - Ez az első alkalom, hogy jelentkeztem önkéntesnek. - És valószínűleg az utolsó is, gondolta mogorván. Sanyira pillantott, aki vadul pötyögött valamit a telefonján; a kijelzőn az óra 10:43-at mutatott.

****

Két héttel korábban

- Ez egy fantasztikus lehetőség! - magyarázta a pesti nő, miközben fel-alá járkált az ütött-kopott művelődési ház nagytermében. Vadul kapkodta a kezét, Fanni szinte beleszédült, ahogy a tekintetével követni próbálta. - A Fővárosi Állat- és Növénykert jóvoltából mindannyian nyertetek egy-egy jegyet, és az alapítványunk, az eMeSzHáVé, a vonatjegyeitek költségeit is átvállalja. Közadakozásból, egyszázalékokból. A lényeg az, hogy ingyen jöhettek az Állatkertbe, csak írassátok alá ezt a papírt anyuval vagy apuval otthon. Az utazás előtt még egyszer lejövünk majd, és a kollégám, Márk majd informálja a családotokat az utazás részleteiről. Nagyon jó lesz, majd meglátjátok! És még egyszer gratulálok, gyerekek!

Mindannyian egyesével mentek oda a nőhöz, aki kezet rázott velük, miközben a többi gyerek kötelességtudóan tapsolt. Egy oklevelet és egy sűrűn telegépelt papírlapot kaptak, az utóbbit nyilvánvalóan azért, hogy átadják otthon a szülőknek. Ronaldó, aki Fanni mellett ült, még a lábával is dobolt a művelődési ház ócska műanyag székének lábán, és hozzá huhogott, mint aki focimeccset néz a tévében. Amikor maga került sorra, széles vigyorral rángatta meg a pesti nő kezét, aztán egyszerre hajtotta össze a két papírt, és zsebre vágta őket. Fanni egy osztályba járt a fiúval, jól tudta hát, mi mindent rejt még az a fiúnadrág: sok kavicsot, gemkapcsot meg galacsint.

- A faterom már volt Pesten! - Alighogy visszaért a helyére, Ronaldó már hencegett is a többi srácnak. - Átutazóba, két éve!

- Az enyém el se fogja hinni - mondta egy másik fiú, és úgy nézegette a saját lapját, mintha valami szentség volna. - Mekkora királyság ez már!

- Fiúk, kérlek, várjatok még pár percig türelemmel, amíg mindenki megkapja az oklevelét! - harsant fel a háttérben a pesti nő hangja. Habár barátságosan beszélt hozzájuk, Fanninak valahogy egyből az a vattacukor jutott eszébe, amit a falunapokon esznek a gazdagabb gyerekek. A vattacukor nagyon szép, de ráragad az ember nyálas ujjára, és Fanni ezért nem is szerette. Anyu amúgy sem vett belőle soha.

- Dinnyés Fanni? - olvasta fel a nevet a pesti nő, és hátrarázta nagy haját. - Melyikőtök a Dinnyés Fanni?

Ő felállt, kibotorkált a széksorok melletti szűk folyosócskán. Amikor kezet fogott az idegen nővel, erős rágógumiillat csapta meg az orrát - ez sem ízlett volna neki jobban, mint a vattacukor -, és egy pillanatra látta, hogy pirosra lakkozott körmökön apró, átlátszó-színes kövecskék villannak. Nagyon megtetszettek neki, de még mielőtt jobban megnézhette volna, a nő a kezébe nyomta a két lapot, és a vállánál fogva megfordította, visszaterelte a többiek közé, mert a listáján még akadt pár gyereknév.

- Mit kaptál, bogaram? - kérdezte Fanni anyukája, amikor a kislány hazaállított a két papírral. Éppen főzött, a kezét törölgette a ruhája aljába.

Fanni megállt a szoba közepén, és hangosan felolvasta az oklevelet. Egyébként utált olvasni, lassan és nyökögősen ment, de ezt a lapot hazafelé jövet már elég jól begyakorolta.

- Dinnyés Fanni kettő osztályos tanuló részére, a MöSzöHöVö kedvenc állatom rajzpályázaton elért kiváló részvételéért.

- Bravó, bravó! - Anyukája tapsolt, mire a kislány kétszer is meghajolt, a haja vége súrolta a padlót. - Mit is rajzoltál, Fannikám?

- Kutyát.

- Kutyát! Ügyes vagy! Ma este ünnepelünk, ha apád megjön! Jaj, de örülök, kicsikém, de örülök!

- És képzeld, anyu, nyertünk belépőt a pesti állatkertbe! Nem kell fizetni a jegyért, és a vonatjegyért sem, és majd jön egy bácsi, aki felvisz minket, és majd jönnek Pestről beszélni veletek, és… - Csak ekkor vette észre, hogy mennyire hadar, és valami rossz érzés kúszott fel a hasából a torkába. Talán mert az anyja arcáról egy pillanat alatt eltűnt a ragyogás. - Anyu?

- Pestre akarnak vinni titeket?

- Itt egy levél, nektek írták. - Átadta a lapot, és az anyja ugyanolyan vigyázva, csak a két ujjperce között fogta meg, mint ő maga, amikor megkapta a pesti nőtől. - Le van benne írva minden.

- Tisz-telt szü-lők… - motyogta az anyja. - Ö-röm-mel ér-te-sí-ttyük, hogy gyer-me-ke e-red-mé-nyes sze-repp-lé-se… Hát ezzel megvárjuk apádat, bogárkám. Ezzel bizony meg. Én nem tudom… én nem is tudom...

Óvatosan lefektette a konyhaasztalra a papírt, aztán megint a kezét törölgette, pedig azóta nem is nyúlt a főznivalóhoz.

- Egyedül felvinni titeket Pestre? De hát az nagyon messze van… És ki fog vigyázni rátok? És mi lesz, ha valami baj lesz? Nem tetszik ez nekem, kicsi bogaram…

- De anyuuuu - nézett rá Fanni -, annyira jó lenne! És nem lennék egyedül. Még sokan jönnének! A Ronaldó az osztályból, meg a szomszéd Fecó is nyert egy jegyet, meg a nővére is, a Kitti… És a pestiek vissza is hoznának a vonattal!

- Megvárjuk apádat - mondta ki az asszony a döntő szót. - Majd ő megnézi azt az írást. Majd ő eldönti, mit mondunk a pestieknek. Jaj, jézusmária… Az én kislányom abban a böszme nagy városban, idegenek között, egyedül…?

- Nem leszek egyedül, anya! - csattant fel Fanni. - Egy csomó pesti ott lesz majd velünk, ettől az izéalapítványtól, akik szervezték ezt az izét! Apu igenis meg fogja engedni, hogy elmenjek velük! Én tudom!

Még mindig a kezében szorongatta az oklevelet.

****

- Na végre itt vannak! - sikkantott fel Réka, és két karral integetett egy nagydarab, borostás fickó felé, aki egy kis csapatnyi embert vezetett át a tó felőli oldalról az Állatkert elé. - Már azt hittem, sose érkeznek meg!

Panni szemellenzőt formált a kezéből, úgy mustrálta az embereket. Pont úgy néztek ki, ahogyan a tanulmányai alapján elképzelte a vidéki szegény embert. Egyszerű, kopott, de azért ízléses ruhák, a kislányok karján saját készítésű ékszerek szívószálból és műanyag gyöngyökből. Mind megilletődöttnek látszottak, még a felnőttek is. Csak egy nagyobbacska fiú szaladt előre, az egyik nő utána is kiabált:

- Ronaldó, ne rohanjál el!

Réka a fogát szívta, amint a fiú vígan lefékezett a közelükben, és Panni fülébe suttogta:

- Jaj, ez tudom, melyik gyerek. Hiperaktív, tanulási nehézségekkel küzd. Igazából tök jó, hogy az anyjáék is eljöttek, egyedül tuti nem bírná ki senki…

Közben odaért az egész társaság. Nyolc gyerek és hét felnőtt - ötven jegyre.

- Hány önkéntesünk van? - kiabálta túl a hangzavart Réka.

- Sok - morogta Sanyi.

- Hat, nyolc, tizenkettő, tizennégy… Nóri akkor elment… tizenhét, tizennyolc… pont húszan vagyunk! - Hülyén vihogott. - Hát izé, több az önkéntes, mint ahányan jöttek.

- Most akkor én kellek vagy nem? - kérdezte Panni.

Hiába, Réka nem figyelt rá. Névsort olvasott, kis pipákat és ikszeket húzogatott be, aztán elfutott a közeli árnyékba, ahol egy hűtőtáskából vizet és ennivalót osztott a köré gyűlő vidékieknek. Panninak úgy tetszett, hogy az önkéntesek egy része, akik jobban ismerték Rékát, már egy-egy szemösszevillanással meg is beszéltek, ki is osztottak minden feladatot. Csak ő és Sanyi maradtak végig a háttérben.

- Akkor most menjek haza? - kérdezte végül a lány.

- Hát én bemegyek a csajommal…

Nem ez volt a kérdés, mérgelődött magában Panni, és csak állt tovább, hátha mégis kap valami instrukciót. Az ötvenes nő közben almát osztott a táskájából, és hangosan jópofáskodott a gyerekekkel meg Rékával. A vállalkozó szellemű Ronaldót az anyja éppen a kőelefántról rángatta lefelé. Az egyik harmincas nőnek felébredt a kisbabája, és teli torokból üvölteni kezdett. Teljes lett a káosz.

- Na, meg is vagyunk - tért vissza Réka kissé ziláltan, de győzedelmes mosollyal a barátja mellé. - Beosztottuk a családokat négy csoportba, mindegyikkel mennek majd ketten. Sanyi, szerintem mi a Lantosékkal menjünk, ők azok, látod? A két kislánnyal...

- Akkor én… - kezdte Panni. Réka úgy nézett rá, mintha el is felejtkezett volna arról, hogy ő is létezik.

- Figyu, tényleg sajnálom, hogy nem jött több ember, és neked nem jutott feladat. Nem akarsz bemenni az egyik megmaradt jeggyel? Különben kárba veszne... Tessék, itt is van. És tényleg nagyon köszi, hogy eljöttél!

Panni a mutató- és a hüvelykujja közé fogta a papírcsíkot. Nem volt kedve ránézni sem. Sanyi megint a telefonját nyomkodta mellette, amíg barátnője meg nem rángatta a karját.

- Na menjünk. - Felemelt karral, a többi jegyet lengetve kiabált: - Gyerekek! Indulunk befelé! Mindenki figyelje a saját csoportját, ne keveredjetek el!

Sanyi még visszafordult egy pillanatra, és bűnbánó vigyorral köszönt el Pannitól. A lány hosszú percekig meg sem bírt mozdulni, csak bámulta a csapat hűlt helyét. Hát tényleg kurva nagy élmény lesz pestiként járkálni a pesti Állatkertben, gondolta, ahol már annyiszor jártam, tökegyedül, egy ingyenjeggyel, amit eredetileg a szegényeknek szántak. Zseniális szervezés, komolyan. Megvonta a vállát és mégiscsak elindult a főbejárat felé.

Az elefántos kapu túloldalán szórakozottan elvett egy térképet a halomból, és közben elgondolkodott, ki lehet az a gyerek, akinek most az ő kezébe kellene kapaszkodnia és csillogó, várakozásteljes szemekkel figyelnie, milyen állatok kerülnek majd eléjük. Kislányt képzelt el, Borsodból, egyutcás faluból, aki ugyanolyan szívószálékszereket hord, mint a többiek és szereti a színes ceruzákat; aki jól tanul és szépen rajzol, főleg pálcikalábú kutyusokat és madárkákat. Aki nem akart eljönni vagy akit nem engedtek el, aki még a családja kíséretében sem szállhatott fel a vonatra, nem hozták át ide a Keletiből, és nem láthatja a koalákat, a simogatható kecskéket meg a sziklán ülő majmok nagy, vörös seggét.

Vége