A játékmackó bánata

A játékmackó bánata

Bence a harmadik születésnapjára kapott engem. Rögtön tudtam, amint megláttam, hogy mi ketten örökkön-örökké legjobb barátok leszünk.

Rengeteget játszottunk együtt, Bence hihetetlen kalandokba kevert engem. Volt, hogy eltévedtem az őserdőben, és megküzdöttem egy vérszomjas porcelántigrissel. Máskor meg hajótörést szenvedtem, és cápák elől kellett menekülnöm egy rozoga mentőcsónakban. Sőt, Bence még egy időgépet is épített nekem egy üres cipősdobozból, és jó párszor visszautaztatott a történelem előtti időbe, ahol egy csapat növényevő dinoszaurusszal szövetkeztem a gonosz húsevő rémuralma ellen. Hű, micsoda idők voltak ezek! Nekem volt a legizgalmasabb életem a világon.

Éjjelente összebújva aludtunk. Bence, ez a napközben állandóan rohangáló és ugráló kisfiú, estére mindig megnyugodott és elcsendesedett. A szőrömbe fúrta az orrát, és elalvás előtt elmesélte nekem, mi történt az oviban. Hogy a verekedős Misi soha nem hagyja békén, és hogy az utálatos lányok mindig csúfolják, az óvó néni meg elhajtja, mert egy fiúnak meg kell tanulnia megvédeni magát. Sokszor még a töltelék is nedves lett a hasamban, annyit sírt nekem szegény. Minden titkát rám bízta, és állítom, jobban ismertem még a saját szüleinél is.

Persze eljárt felettem az idő, ami ilyen mozgalmas élettel nem is csoda. Egyszer még a fél szemem is elveszett, de szerencsére Bence anyukája megtalálta takarítás közben, és visszaragasztotta a helyére. Egykor selymes szőröm összegubancolódott, a testem elformátlanodott. Bence mintha észre sem vette volna mindezt, ugyanúgy szeretgetett, ölelt, mint új koromban, én pedig olyan, de olyan hálás voltam neki ezért…

Aztán megváltoztak a dolgok. Bence iskolás lett, átrendezték a szobáját. Új íróasztalt kapott és nagyobb ágyat. A falról lekerültek a mesefigurák képei, átadták a helyet focicsapatoknak, autóknak meg zenekaroknak. A régi játékokat Bence dobozba pakolta, és az apukája levitte őket a pincébe. Néha eltűnődtem, mi lehet velük, vajon nem ijesztő-e odalent a föld alatt? Én mindenképpen jobban jártam náluk: Bence a polcon talált nekem helyet. Éjszakánként vágyakozva néztem az ágyat és az alvó fiút, visszagondoltam a közös éjszakáinkra, és talán sóhajtottam is volna, ha a szájam nem csak egy hímzett fekete vonal lenne.

Lassacskán megértettem, hogy már nincs akkora szüksége rám, mint régen. Leckét írt, focit nézett, játszott a számítógépen, a telefonján pittyegve üzengettek neki a barátai. Rájöttem, hogy valójában örülnöm kell, amiért végre mindent megkapott, amire vágyott. Hiszen sokan szerették, jól tanult, a szülei büszkék voltak rá, polcotthonom zsúfolásig megtelt focitrófeákkal, könyvekkel és oklevelekkel.

Azt hittem, ez már mindig így lesz. Mígnem egy napon megérkezett Ági.

Először csak az előszobából hallottam egy ismeretlen hangot. Kicsit remegett, amikor bemutatkozott Bence anyjának, mintha ez valami nagyon fontos pillanat lenne. Azt hittem, vendég, akit majd a nappaliban ültetnek le, és én soha nem láthatom meg az arcát. Mekkorát tévedtem! Kisvártatva ugyanis nyílt az ajtó, és Bence betessékelte maga előtt Ágit. Egyetlen pillantásból is megállapíthattam, hogy mindketten rettenetes zavarban vannak. A lány arca tűzpiros volt, Bence pedig – jaj, de sokszor láttam már ezt a mozdulatot! – néha elfintorította az orrát.

– Hát izé, ez a szobám.

– Tök jó.

– Köszi.

Ennyi. Az én mindig beszédes, magabiztos Bencém csak állt ott kukán, és úgy tűnt, ennek az Áginak sem lehet sok mondanivalója. Rögtön elkönyveltem, hogy elég butácska lány lehet, habár azt el kellett ismernem, hogy igen csinos is emellett. Alacsonyabb volt Bencénél, aprócska kezű-lábú és kicsit előreesett vállú, mint aki túl sokszor cipelt már a hátán valami nehéz táskát. Kék keretes szemüveget viselt, a haja világosbarna volt, egy pánttal fogta hátra.

Szóval ilyen lány volt Ági. És persze tévedtem, amikor butának hittem, mert végül mégis ő lett az, aki kibillentette kettejüket ebből a kínos hallgatásból. Járkálni kezdett a szobában, megnézte a focistákat a plakátokon, kérdezgette, hogy hívják ezt meg ezt a játékost. Aztán a polchoz ért, elolvasta a könyvek címeit, csacsogott egy kicsit róluk: ezt olvasta, jó volt, ezt a másikat el szeretné olvasni, juj, hát ezt a félelmeteset meg biztosan soha nem fogja. És ahogy nézegette a könyvgerinceket, egyszer csak elért hozzám.

– Jaj, de cuki! – kiáltott fel.

– Aha. A régi macim.

– És itt tartod a polcon? – Ági már le is kapott engem, és magához ölelt. – Olyan jó puha! Én biztosan vele aludnék, ha az enyém lenne.

Bence közelebb lépett, mintha engem akarna megnézni. Igaz ugyan, hogy jó ideje épphogy csak átsiklott rajtam a tekintete, de hát mégis jól ismert engem régről… Meg is simogatott, és közben a keze egy pillanatra hozzáért Ági ujjai hegyéhez, a másik tenyerét meg, mintha oda sem figyelne a saját mozdulatára, a lány vállára tette. Ahogy így álltunk hárman, és Ági engem tartott a karjában, Bence meg Ágit, rájöttem, hogy immár mindkettejüket szeretem.

Így kezdődött minden. Ági egyre gyakrabban jött hozzánk délutánonként. Bence ölében ült, nézte, ahogy számítógépezik. Ilyenkor alig vártam, hogy a fiú egy pillanatra leállítsa a játékot, megforduljon, és megcsókolja Ágit. Úgy néztek egymásra, ahogyan én néznék mindkettejükre, ha a gombszemem nem lenne hideg és rezzenéstelen. Néha a földre kuporodtak, bábukat állítottak fel egy táblán, valami bonyolult szabályzat szerint játszottak és nagyokat nevettek. A levegőben ott rezgett a boldogság. De a kedvenc perceim azok voltak, amikor az ágyon ültek mindketten, és suttogva beszélgettek. Hogy miért? Mert ilyenkor Ági mindig engem ölelt, és ha elpirult vagy elszomorodott, a bundámba rejtette az arcát. Olyan titkokat osztottak meg egymással – és velem –, amelyeket biztosan nem tudhatott senki más.

Egy-egy ilyen beszélgetés végén sokáig csókolóztak, Bence végigsimított Ági derekán, a lány meg az ő hátán. Nem tudom, miért, de ilyenkor megváltozott a levegő. Ez is valami boldogságféle volt, de másmilyen. Egyszer Bence ledöntötte az ágyra Ágit, fekve csókolóztak tovább, én meg a padlón puffantam, mert egyikük sem rám figyelt. Aztán a lány eltolta a fiút, felpattant, megigazgatta a ruháját, és zavartan motyogta:

– Izé, mennem kell. Sok a lecke holnapra. Majd este írok a Messengeren, oké? Jaj, leesett a maci.

Felkapott, visszatett az ágyra, aztán elviharzott. Bence pedig aznap már nem rakott vissza a polcra, ott maradtam mellette egész éjszaka. Majd újabb és újabb éjjeleken át. Tudtam jól, hogy ezt Áginak köszönhetem.

Eljött a karácsony, és olyan boldognak láttam Bencét, mint még soha. Egy szívecskés kulcstartót kapott Ágitól. És hogy a lány mit kapott tőle? Ezt csak három hónappal később tudtam meg. Akkor töltötte ugyanis először Ági Bencével az éjszakát.

Nagy táskával állított be, benne fürdőszobai holmik, pizsama, váltás ruha. Az arcába hullott a haja, miközben pakolászott. Végül előhúzta Őt, akitől elállt volna a lélegzetem, ha lenne olyan tüdőm, mint az embereknek. Egy lánymackó volt, piros masnival a nyaka körül, olyan bársonyos bundával, amilyen nekem még újkoromban sem volt, és hímzett szívecskével a mellkasán.

– Nézd csak, Mackó! – szólított meg Ági. – Ő az új barátnőd.

– Miért nem rögtön a felesége? – vigyorgott rá Bence.

– Tőlem az is lehet. – Ági egymás mellé állított minket az ágyon. – Mackó úr, Mackóné asszonyság, ezennel házastársakká nyilvánítalak benneteket! Csókoljátok meg egymást! – És összenyomta az orrunkat.

Így házasodtam meg. Mondhatom, furcsán éreztem magam, amiért előbb csókoltam meg a feleségemet, minthogy beszéltem volna vele. Mindegy, végtére is egy egész éjszakám volt megismerni őt. Kiderült, hogy Bence vette egy játékboltban, és rögtön be is csomagolta piros papírba. A Macilány sokáig nem látott-hallott semmit, azt sem tudta, hová viszik, kik adogatják egymásnak, hová rakják le, mígnem Ági végre kibontotta egy színes fénnyel körbefont karácsonyfa alatt.

Ági mindenhová magával hordozta őt, és napközben, amikor senki sem volt rajtam kívül a szobában, nagyon hiányzott a társasága. De amikor Ági megérkezett Bencéhez, már éreztem is a boldog remegést a bensőmben, mert tudtam, hogy a feleségemet is magával hozta. Amíg a két ember egymással beszélgetett, sutyorgott, nevetett és csókolózott, addig én a Macilánnyal töltöttem az időt. Olyan természetesnek tűnt, hogy ennek így kell lennie, mi, négyen együtt, örökkön-örökké…

Volt egy furcsa este, amikor Bence úgy kerülgette Ágit, mint azon a felejthetetlen első napon. Kérdeztem a Macilányt, ő is érzi-e, hogy valami olyan különös? Hát persze, felelte a feleségem. Ági egész nap szórakozott volt, összerezzent, ha szóltak hozzá, és őt is majdnem otthon felejtette, amikor a holmijait pakolta. Kíváncsian figyeltük a két embert, de nem nyugtalanul. Aztán amikor ágyba kerültünk mindannyian, Bence lerakott engem a padlóra. Nem leestem, lerakott.

Mi ez?, kérdeztem a magam hangtalan módján a feleségemtől. De mielőtt válaszolhatott volna, Ági őt is mellém fektette a padlóra. Ilyet még sose láttam, fordult hozzám csodálkozva a Macilány. Vajon ezentúl minden éjjel itt alszunk majd? Bence és Ági közben mozgolódni kezdtek az ágyban, és olyan dolgokat suttogtak, amelyeket Macilány és én már végképp nem értettünk:

– Fáj? Abbahagyjam?

– Ne, ne, csináld…

Máshogy lélegeztek, mint egyébként. Feleségemmel összebújtunk a padlón, és némán figyeltük, ami odafent az ágyon zajlik. Valahogy mindketten megsejtettük, hogy ez valami olyasmi, amiről nem kell és nem is lehet beszélni. Végül ők is elcsendesedtek, és fokozatosan lelassult a lélegzésük. Egy-egy mondatot suttogtak, hosszú szüneteket tartva kérdések és válaszok között.

– Neked jó volt?

– Kicsit fájt. De igen, igen, jó volt.

– Nem mentél el, ugye?

Te, törte meg a csendet a feleségem, ez a Bence máskor nem kérdez ilyen butaságokat. Hát hová ment volna Ági, ha egész idő alatt mindannyian itt voltunk a szobában? Én csak a vállamat vonogattam volna, ha lenne olyanom. Az emberek néha furcsákat beszélnek, véltem, de Bence semmiképpen sem ostoba. Sőt, a legokosabb fiú a világon.

A következő hónapokban még jó sokszor megesett, hogy a Macilánnyal a földön kellett töltenünk az éjszakát. Egészen hozzászoktunk a dologhoz, bár soha nem jöttünk rá, hogy pontosan mi történik ilyenkor. Elrepült velünk egy gyönyörű nyár, aztán odakint lehullottak a levelek, és gyakran süvített a szél a két üvegablak között a résen. Ági már olyan sokszor aludt Bencénél, hogy sem a pizsamát, sem Macilányt nem pakolta el többet. Minden percemet a feleségemmel tölthettem, és olyan, de olyan hálás voltam ezért…

Aztán eljött az a decemberi nap.

Ági a szokott időben jelent meg Bencénél, minden úgy zajlott, ahogyan máskor. Beszélgettek, ahogy szoktak, és nekem csak akkor tűnt fel, hogy valami nincs rendben, amikor megéreztem Macilány megrökönyödött, sőt, rettegő pillantását a mozdulatlan arca mögött. Csak ekkor figyeltem fel arra, hogy tulajdonképpen mit is beszél Ági.

Nagyon sajnálja, de nem megy tovább. Már nem érzi azt, amit az elején, elmúlt a szerelem. És örökké emlékezni fog Bencére, aki az első fiú volt az életében, de tovább kell lépnie, máshol kell keresnie a boldogságot, a bizsergést. Reméli, Bence nem utálja meg, és egyszer még megbocsát neki. Aztán összepakolta a pizsamát meg pár régebben otthagyott holmiját, és elment.

De Macilányt nem vitte magával.

Mi mackók különös lények vagyunk. Senki sem tanít meg bennünket olvasni vagy billentyűket nyomkodni, mégis, néha magunktól is kitaláljuk, mit olvasnak és üzengetnek egymásnak az emberek. Én magam sem tudom, mi ennek a magyarázata – talán csak annyit figyeljük őket egész nap, mozdulataikat, rezdüléseiket, gondolataik láthatatlan felhőjét körülöttük, hogy bizonyos részletekre magunktól is rájövünk.

Tudom, hogy Bence néhány nappal később írt egy üzenetet Áginak, hogy a maci nála maradt, elvigye-e, vagy Ági el tud-e érte jönni.

Tudom, hogy Ági azt válaszolta erre, hogy az a maci nem kell már.

Tudom, hogy Bence erre sértődött üzenetet küldött, miszerint a maci ajándék volt, és nem érti, miért dobja el Ági azt, amit ő szívből adott neki, még ha szakítottak is azóta. És most nagyot csalódott Ágiban, nem ilyennek ismerte meg, és szerinte nagyon rossz irányba változott mostanában.

Tudom, hogy erre Ági is dühösen írt vissza. Bence szálljon le róla, és ne találjon ki hülye ürügyeket arra, hogy felkereshesse őt. Főleg ne reménykedjen. Köztük vége mindennek, őt már egy másik srác érdekli, és Bence is jobban jár, ha gyorsan keres egy új csajt, és nem írogat többet Áginak.

Talán azért tudom ilyen pontosan, hogy miket üzentek egymásnak, mert Bence azóta minden éjjel sír. Ugyanúgy, mint akkor régen, óvodás korában, de most már nem ölel magához és nem mesél nekem semmit. Macilányt és engem is bevágott az ágy alá az egyik ágyneműs doboz aljára, úgyhogy azóta mindketten sötétben élünk. De nincs az a vastag dobozfal, amin ne hallatszana át éjjelente Bence zokogása és a nyüszítése.

Macilány is nagyon szenved, nálam sokkalta jobban. Hiszen ő Ágihoz tartozott, és nélküle az egész élete értelmetlenné vált. Azt mondogatja, hogy ha Bence a polcra tett volna mindkettőnket, ő akkor is egy ugyanilyen fekete lyukban érezné magát. Próbálom felvidítani, amennyire tőlem telik. Olyanokat mondok, hogy Ági nem is érdemelte meg őt, ha csak így ellökte magától, és hogy nekem nagyon hiányozna, ha egyszer csak eltűnt volna innen. Ne félj, vigasztalom újra és újra. Bence egy napon majd újra elővesz minket ebből a dobozból, és új életet kezdhetünk. De a feleségem nem hisz nekem, és az az igazság, hogy én sem hiszek igazán magamnak.

Úgyhogy elképzelem, hogy az őserdőben járok. Vagy a tengeren. Vagy gondolatban újra bekapcsolom a régi, elveszett időgépemet, és visszarepülök ahhoz a naphoz, amikor Ági és Bence utoljára voltak együtt boldogok. Aztán ahhoz, amikor megismertem a feleségemet. Aztán ahhoz, amikor Ági először járt Bencénél. Aztán egy olyanhoz, amikor Bence még kisfiú volt, belém kapaszkodott, az én szőrömbe zokogott, és én magamba szívtam az összes bánatát.

Bárcsak most is megtehetném.

Vége