Hogyan lettek hárman?

Sziasztok!

Hosszabb szünet után újabb örömteli bejegyzéssel jelentkezem :) Az öröm apropóját ezúttal a karácsony adja, azazhogy az a tény, hogy még november végén jelentkeztem a Bloggerkarácsonyra, amelyet két hősies, vállalkozó kedvű leányzó, (ábécésorrendben) Giger és Lyla szervezett. Sokak rémálma a karácsonyi húzás, amikor a vakszerencse kisorsol neked egy embert, akit mondjuk alig ismersz, aztán találj ki neki valamit, és vedd is meg a boltban a legnagyobb karácsony előtti rohanás-tumultus közepette... Na, hát ez nem ilyen volt :) Egyrészt előre lehetett tudni, hogy mindenki valami kreatív, saját készítésű műalkotás-ajándékot fog kapni, tehát az ajándékozó az idejét, energiáját, ihletét szánja rád <3 (már aki komolyan veszi az ígéretet, hogy tényleg dolgozik a meglepetésén, nemcsak összecsapja). Másrészt pedig a szervezők mindenkinek a preferenciáit figyelembe vették, hogy mindenki a számára legtökéletesebb "lelki társnak" készítsen ajándékot.

Ebből a szempontból nekem nagy szerencsém volt, mert pont az egyik szervezőt, Gigert sorsolták nekem, akitől tudtam, hogy szereti az Outlander stílusát (XVIII. századi történelmi-időutazós sorozat, az első részt én is olvastam, szerettem is), sőt, még a Harry Potterből is körülbelül ugyanazok a kedvenc szereplőink. Így végül azt írtam az ajándékom mellé (ez amúgy nagy coming out lesz itt a Fellegváron, mert erről a regénytervről még soha semmilyen konkrét említést nem tettem):

"Már 2014 óta itt él a fejemben egy pimasz kis alkimista meg a díszes társasága, akikről talán majd egyszer sikerül hosszú regényt írnom. Kicsit olyanok ők nekem, mint Rowlingnak a Tekergők, az előtörténetük nem lenne a róluk szóló regény része, pedig az is érdekes – hát most megírtam ebből egy önálló novellát. Az első befejezett történetem róluk, azazhogy arról, hogyan lettek hárman. (Lásd a fantáziadús címet! :D) Nem konkrétan karácsonyi történet, de télen játszódik, és próbáltam kicsit az Outlander stílusát is belecsempészni. Véletlenül pont abban a korban játszódik ez is. Pedig a kis alkimistám előbb született, minthogy elolvastam volna az Outlandert… :)"

December 24-én az én ajándékom is megérkezett, egy Büntetendő csillagok című novella. Petra írta, én teljesen elolvadtam tőle *.* Itt is nagyon köszönöm! <3

Alább pedig olvasható az én írásom, Giger ajándéka, a Hogyan lettek hárman?. Minden kedves Olvasómnak boldog karácsonyt kívánok, a Bloggerkarácsony szervezőinek és lebonyolítóinak pedig még egyszer köszönöm az élményt!

****

Hogyan lettek hárman?

A kicsi lyukban annyi ember zsúfolódott össze, hogy a csukott ablaktáblák közében megült a kilehelt pára. Odabent mintha már minden levegőt elszívtak volna. A lány, akit a fogadós és a vendégek is Madlenkának hívtak, habár utálta ezt a nevet éppannyira, mint magát a helyet, nem értette, miért ül be ide valaki önszántából. Fullasztó meleg van, büdös, sőt, kosz is, mert nem tudja olyan gyorsan takarítani a kilöttyent söröket, elcsöppent hússzószokat, szennyes krigliket és tányérokat, ahogyan kellene. Sok pofont kapott már ezért a fogadóstól, amióta idekerült.

De hát neki örülnie kellene, amiért ebben a mai világban kap kosztot és kvártélyt, és egy ilyen hideg téli napon, amikor odakint emberek fagynak halálra, meleg helyen lehet. Hah! Meleg helyen! Inkább húzódna be egy templomkapuba, hallaná bentről a papok zsolozsmáját, és lefagyott kezébe néhanapján talán kapna egy-egy falatot, tallért, mielőtt meg nem hal. De tudta, úgysem fogja megtenni. Azok után, amiken keresztülment itt a fogadóban, nincs olyan templom, amely befogadná. Csuklana, öklendezne tőle Isten háza, mint egynéhány vendég itt, aki már túl sokat ivott.

Összeszedett néhány kiürült flaskát, és visszalavírozott vele a söntéshez. Idegesítette, hogy megint ragad a keze, felkapott egy rongyot, törölgetni kezdte, és pillantása mogorván végigfutott a vendégek sorain. Fürtökben lógtak az asztaloknál, mint a szülőföldjén, falun a tőkékről a szőlők. Honvágy mart belé, ahogy elképzelte a hóval, jéggel borított dombokat, pedig otthon sem volt jobb az élet, csak másképp rossz.

Az ajtó melletti kisasztalhoz, ahová a huzat miatt általában nem szívesen ültek így tél idején, új vendégek érkeztek. Madlenka tekintete lustán átsiklott rajtuk is, de aztán visszaugrott. Két fiatal férfi volt, nem idevalósinak tűntek. Rongyos, egymáshoz egyáltalán nem illő ruhákba burkolóztak, mintha úgy szedegették volna össze őket darabonként mások kihajított készleteiből. A legelegánsabb darab talán egy tollas vadászsapka volt, amelyet az egyik férfi éppen akkor tett a fejéről az asztalra, amikor ő odanézett. Alóla legalább derékig érő, sötét hajzuhatag bomlott elő. A férfi kényelmesen kinyújtóztatta a lábait, tornáztatta az ujjait, és bizalmas mosolyt vetett a társára. Madlenka letette a rongyot, és az asztalok között nyomakodva elindult az új vendégek felé.

– Hozzak valamit? – kérdezte tettetett közönnyel. Remélte, hogy másoknak nem tűnik fel, ami számára pedig olyan nyilvánvaló volt, hogy a vörösség szét is ömlött tőle az arcán: magától soha nem ment még oda senkihez, csak ha hívták, kelletlenül, átkozva magában a türelmetlen mindenüket. Szerencsére a környező asztaloknál ülők egymással foglalkoztak, őrá csak akkor figyeltek volna fel, ha éppen valamelyiknek kiürült volna a kupája.

Nem a kalapos válaszolt, hanem a másik. Zavarba ejtő ember volt, Madlenka elsőre meg sem mondhatta, hogy miért, amitől viszont csak még jobban megilletődött a társaságában. Talán mert nem tudta azonnal behatárolni, hogy hány éves? Válla alá omló haja piszkosszőke volt, a gyér megvilágításban őszesnek is tűnhetett volna, de az arc fiatalos, szinte gyermeki. A társával ellentétben az ő felső ajkán nem derengett kis bajusz, és bár férfiruhát viselt, mind a mozdulataiban, mind a hangjában volt valami… lányos? Nem, azt azért nem, egyértelműen férfival állt szemben, de akkor milyen? Inkább éteri. Madlenka maga sem értette, miért éppen ez a szó ugrott be neki, egyébként sosem használta, meg is lepődött magán, hogy egyáltalán ismeri.

– Nem tudnánk fizetni, nincs pénzünk.

– Akkor nem ülhetnek itt – közölte Madlenka.

Valami megvillant a sötét hajú fickó kezében. Egy furulya volt, de Madlenka el sem tudta képzelni, hogyan kerülhetett elő. Nem látott a férfi ruháján olyan zsebet vagy varrást, amelyből észrevétlenül előhúzhatta volna.

– Hadd melegedjünk meg itt egy kicsit! – mondta, és mosolyt villantott a lányra.

– Tőlem maradhatnak – vont vállat Madlenka –, de ha a fogadós kidobja magukat, rám ugyan ne orroljanak meg.

A férfi az ujjai között pörgette a furulyát, és még szélesebben mosolygott. A másik csak biccentett egyet, mintha semmi különöset nem találna abban, hogy a barátja ilyen hamar meggyőzött valakit. Madlenka nem értette, miért dobog a torkában a szíve. Gyorsan ott is hagyta a két idegent, visszaslisszolt a söntéspult mögé, csörömpölt az edényekkel, fényesítette a csontnyelű villákat, kicsit összeszedte magát. Mitől voltak rá ezek ilyen hatással?!

A fogadós csak néha nézett be az este folyamán, egyébként rábízta a munkát Madlenkára meg a többi éhenkórászára. Most is bedugta egy pillanatra a fejét, körbenézett, látta, hogy minden rendben, aztán el is tűnt. Madlenka úgy sejtette, hogy a cimboráival kártyázik a felső emeleten a maga szobájában, amely egymaga volt akkora, mint az alsó emeleten az öt vendégszoba. A fogadósnak szerencsére nem tűntek fel a furcsa idegenek, az meg pláne nem, hogy milyen hatással vannak a lányra. Madlenka hozta-vitte a söröskorsókat, összekevert két vendéget, elbotlott valakinek a lábában, kilöttyintett egy kis habot, valaki a lassúságát panaszolta – de hát ilyen hibákat máskor is vétett, mert utálta a munkát, esze ágában sem volt megerőltetni magát a sok részeges tulok miatt. Csak ő érezte, hogy most a szokásosnál is szétszórtabb, és hogy ennek a két idegen az oka, akik felé, ha csak tehette, odapislogott.

A szőkés hajú időközben kiterített egy papírtekercset az asztalra, és azzal a tollal körmölt rá, ami az imént még a társa kalapjából meredt ki. Tud írni! Madlenka gyomrába kis irigység szúrt. A másik rongyocskát szúrt egy hosszú pálcára, és komótosan takarította a furulyáját. Nem nagyon szóltak egymáshoz, vagy ha igen, az is rövid és meghitt volt, mintha már szavak nélkül is értenék egymást. A lány próbált valami ürügyet keresni, hogy megint odamehessen hozzájuk, de nem jutott eszébe semmi.

Odakint éppen valamelyik negyedet ütötte a Szent István nagyharangja, amikor kinyílt a fogadó ajtaja. Madlenka először a becsapó hideg huzatot vette észre, ami csak nem akart elmúlni, és már ebből megsejtette, hogy ki lehet az érkező. Megpördült, szembefordult vele, és felkavarodott a gyomrában a hányinger. A többi vendéget elviselte valahogy, de ezt az egyet kimondhatatlanul gyűlölte.

Az ajtó még mindig nyitva állt, a nagy Norbert szándékosan eresztette rá a hideget a fogadó népére, hogy biztosan mindenki észrevegye az érkezését, na meg hogy mutassa, ő itt bármit megtehet. A két idegen, a furulyás meg a tekercses, méltatlankodva húzta összébb magán a gúnyát, és ösztönösen odébb csúsztak a székeiken, hogy ne érje őket annyira a szél. Madlenka riadtan figyelte, mondanak-e valamit, amivel feldühíthetik a nagy Norbertet. Talán két hónapja lehetett, hogy a nagy Norbert valakit kirángatott a fogadó elé, mindenki szeme láttára megrugdosta, és úgy eltalálta a fejét, hogy a kirurgusnak kellett a helyére rántania az állkapcsát. A többi vendég riadtan húzta be a nyakát, és úgy bújtak összébb, mint a kiscsirkék a tyúk szárnya alatt. Szólni senki sem mert.

A nagy Norbertről senki sem tudta pontosan, honnan származik, foglalkozik-e egyáltalán valamivel, viszont mindenki ismerte már a környéken, és soha senki sem vetemedett volna arra, hogy lehagyja a keresztnév elől a „nagy” jelzőt. Talán csak Madlenka tudta az egész városban, hogy van ennek a Norbertnek olyan része is, ami egyáltalán nem nagy… és azt is, hogy csak merne erről fecsegni, másnap valószínűleg a Duna-csatorna halászai vontatnák ki a vízből a felpuffadt, összevissza csonkított holttestét.

Pedig amikor a nagy Norbert először rendelte be éjszakára magához, még nem tudta, ki ez, így nem is számított rosszabbra, mint bármelyik másik férfivendégtől. Azt, amit a szobák sötétjében kértek tőle, szükséges rossznak tekintette, a munkája részének, amelyért viszont busás borravaló jár, és még a fogadóssal sem kell elszámolnia. Legalább annyi emberség volt az öregben, hogy ezt a pénzt meghagyta neki, vagy talán csak ezzel jutalmazta azt a tényt, hogy Madlenka sok törzsvendéget vonzott ide, amióta idekerült. Sok mindenre hajlandó volt hát, még így is, ha utána egész éjjel ánizsteát iszogatott és köpködött, hogy amióta Bécsbe került, mákszirup nélkül nem bírt már aludni, vagy hogy hetente eljárt egy javasasszonyhoz füvekért meg varázslébe mártott rongyokért. Hát nem számított semmi különösre a nagy Norberttől sem. Túl kell jutni ezen is.

Az alsó emeleti ötödik szobában történt először, és újra, és újra, és újra. Madlenka azóta sem tudott oda csak úgy belépni. Mindig azokat az utcagyerekeket küldte be, akit a fogadós fogott be kisebb munkákra, hogy egy félpénzért rakják rendbe azt a szobát. De ha a nagy Norbert erre járt, akkor nem volt választása, mennie kellett. Hogy összecsuklik a térde, remeg az egész teste, és úgy kell visszanyelnie a hányást a torkába? Hiszen éppen ez volt az, ami a nagy Norbertnek kellett…

– Hé, cicuskám! – kurjantotta el most magát a nagy Norbert, miután két cimborájával a nyomában megérkezett az ajtótól legtávolabb eső asztalhoz, és egyetlen hessegető kézmozdulattal elriasztotta onnan a békésen iszogató társaságot. – Három sört! De gyorsan hozzad!

A kásás hangszíne, minden egyes kiejtett szava, az az undorító, betört körmű keze, mind mementói voltak az ő szenvedéseinek. Madlenka nagyot nyelt, maga sem tudván, hogy könnyek vagy a gyomra nedve tört most fel, de bármi is volt az, el kellett nyomnia. A nagy Norbert nem ismert irgalmat, nem hatotta meg semmi – ha valaki, ő már csak tudta –, a kívánságainak pedig azonnal teljesülnie kellett. Várt még ugyan jó pár vendég, de azonnal a sörcsap felé nyúlt, mint a gép, öntötte ki a korsókba, a harmadiknál kicsit félrecsöppent, letörölte egy ronggyal, attól meg maszatos lett, a franc essen belé, sietnie kellene vele, valamiért biztosan fog még kapni.

De a nagy Norbertnek ma jó napja lehetett.

– Jól van, cicuskám – dörrent rá, amikor kivitte a söröket. Egyik lapáttenyerével kinyúlt és alaposan belemarkolt Madlenka fenekébe. A lány felszisszent, amikor a ritka rusnya, hosszú körmök belévájtak, de volt már annyi rutinja a munkában, hogy mindent megfelelően elhelyezzen, elrendezzen az asztalon. Az egyik cimbora majdhogynem kikapta a kezéből a korsót, a másik röhögött, a nagy Norbert pedig magához rántotta Madlenkát, a vállánál fogva lehúzta, és úgy morgott a fülébe, hogy a két embere meg a környező asztaloknál ülők azért jól hallják:

– Aztán ráadást is adjál ma, kicsike! Ugye jó kislány leszel, na? Na?

Ellökte, még egyet rácsapott a fenekére, aztán ügyet sem vetett rá. Madlenka arcát vérbe borította a szégyen. A fogadó vendégköre látott már itt ezt-azt, páran szomorkás, együttérző pillantásokkal kísérték az útját a söntésig, de a lány most fuldoklott a gondolattól, hogy a két idegen is látta, miként alázzák meg. Ráadásul miféle ember ez a nagy Norbert?! Ha tehette, kivisította volna az egészet, hogy hallja az egész világ.

Más férfiak a maguk esetlen, otromba módján simogatták, csókolgatták, és ez már elég volt nekik, hogy hangulatba kerüljenek. Madlenka ismerte a visszajáró vendégek gyenge pontjait, tudta, hogyan lehet felgyorsítani a ráhangolódás idejét, és a férfiak bőségesen jutalmazták is ezért. A nagy Norbertnél viszont valami nem működött. Nála semmilyen csók, semmilyen célirányos simítás nem keltett volna izgalmat, de még az sem, ami az ifjabbaknál még működött, hogy meglássák Madlenka ruhátlan testét a beszűrődő holdfényben. Nem, ennél az emberformájú démonnál csak az keltett hangulatot, ha kínozhatta a nőt, aki odaadja magát neki. Rángatta a haját, ütötte és tépte a húsát, szétfeszítette a lábát, és ő minél hangosabban nyüszített a fájdalomtól, annál jobban felhergelte vele a férfi beteges vágyait. Na, hát ma este is ez lesz. Madlenka szemébe könny szökött.

Úgy szolgálta ki a vendégeket, mint egy gép. Egyre csak a rá váró borzalmak körül forogtak a gondolatai. Szerencsére a nagy Norbert meg a két cimborája is újabb és újabb italokat gurítottak le, töményebbet is, de Madlenka már tudta, hogy ez csak elodázza a dolgokat, nem szünteti meg őket. Néha a két idegen felé sandított, próbálta elképzelni, mi mindent gondolhatnak most róla. Nem úgy tűnt, hogy nagyon felkavarta volna őket a jelenet, vagy akár a nagy Norbert jelenléte; amióta becsukódott az ajtó, a szőkés hajú tovább körmölt, néha fel-felolvasott valamit a furulyásnak, az meg elismerően bólogatott és tovább fényesítgette a hangszerét. Aztán összehajoltak, sutyorogtak, nevetgéltek. Madlenka legszívesebben odaült volna közéjük, elsírta volna a bánatát, és könyörgött volna nekik, hogy ha Istent ismernek, segítsék ki valahogy ebből a szorult helyzetből. De hát mit tehetnének ezek? És főleg miért tennének bármit is őérte? Egy bécsi fogadós vidéki konyhalányáért?

Amikor a szőke egyszer tényleg felé intett, azt hitte, rosszul lát. Hiszen ezek úgysem fogyasztanak semmit… Mit akarnak hát tőle? Felnyalábolt három teli boroskorsót, amit úgyis a kettővel mellettük álló asztalhoz kellett vinnie, és csak aztán ment a két idegenhez. Meg sem kellett fordulnia, hogy tudja, a nagy Norbert követi a pillantásával. Úgy érezte magát ebben a fülledt veremben, mintha a pokol kemencéjében égne. És lehet, hogy tényleg ez vár rá? Örök kárhozat, amiért bűnben élt, pénzsóváran és paráznán? Ennek az életnek az egyenes folytatása a végtelen létben, és a halál sem lenne megváltás?

– Mit akarnak? – kérdezte megjátszott érdektelenséggel.

Azok úgy mosolyogtak rá, mint akik tudnak valamit, amit ő nem.

– Mégis innánk valamit – mondta a szőke. – Fűszeres forralt bort. A legédesebb borból. Szegfűszeggel.

– És lepényt is ennénk – tette hozzá a furulyás. – Egy hagymásat meg egy paréjosat. Jó nagyok legyenek!

– Nem azt mondták, hogy nincs pénzük?

– Csak hozza – intett a szőke.

Biztosan ezek is hitelre akarnak itt falatozni, gondolta Madlenka, mint oly sokan. A fogadós egyszer még tönkremegy bele.

Megsütötte a két lepényt, kitöltötte a bort. A kemence felől ínycsiklandó illatok áradtak szét a fogadó nehéz bűzében, és kicsit minden elviselhetőbbnek tűnt. Talán a derű miatt, ami a két idegenből az első perctől fogva áradt. Csak amiatt aggódott, nehogy a nagy Norbertnek is kedve támadjon lepényt zabálni, ami annyit jelentett volna, hogy a másik vendégeknek sütött szeleteket szolgáltatja ki magának. Panaszkodni sose mert volna senki, mindenki féltette a fogsorát meg a csontjai épségét. Konyharonggyal letakart kosárban vitte ki az ennivalót, nehogy az a rusnya nagy alak vagy a két embere közül bármelyik kísértésbe essen.

– Tessék! – A szőke szélesen vigyorgott, és egy marék aranytallért öntött a lány kosarába. – Ez mind a magáé.

A lány döbbenten bámulta a pénzt. Ennyiből vehetne egy kis kunyhót vidéken, és nem kellene többet dolgoznia. Na igen, de akkor miből tartaná ott el magát? Mindenesetre temérdek pénz volt ez, ennyit még sohasem látott egyben.

– Minek hazudtak maguk? – Nem is bántóan kérdezte ezt, inkább elkeseredetten. Lám csak, beülnek ide a gazdagok álöltözetben, végignézik az ő nyomorát, aztán nagy kegyesen hozzávágnak egy akkora összeget, ami nekik meg sem kottyan, oda se néznek, őneki viszont ez a világ. Csalódottan megfordult, de ekkor a furulyás utánaszólt:

– Hazudtunk volna?

– Azt mondták, nincs pénzük.

– Nincs is. Lepényünk viszont van.

– Meg borunk is.

– Egészségére, kisasszony! – Összeütötték a boroskancsóikat. Madlenka most már biztos lehetett benne, hogy gúnyolódnak. Ki szólítaná őt kisasszonynak a merevrészegeken kívül, akik azt sem tudják már hat pohár után, hogy hol vannak?

– Ne szórakozzanak már velem! Van elég bajom a maguk ostobaságai nélkül is.

A szőke felvonta a szemöldökét.

– Amiatt az izomagyú miatt ilyen lehangolt? Ott hátul?

– Ne nézze ilyen feltűnően! – sziszegte holtra váltan a lány. – Egy iszonyat az az ember, ha jót akarnak maguknak, nem kerülnek az útjába!

A furulyás végigfújt egy kis skálát a hangszerén. Az ujjai úgy futottak végig a lyukakon, hogy Madlenka követni sem bírta. Ő is alaposan megnézte a nagy Norbertet, tudomást sem véve a figyelmeztetésről.

– Mintha szomjasnak tűnne. Nem gondolod, Froni?

A szőke prüszkölve felnevetett.

– De, nekem is úgy tűnik, hogy a mi kedves barátunk ma este különösen sokat fogyaszt.

Ez a megjegyzés meg a furulyásnak tetszett nagyon. Madlenka már semmit sem értett.

– Nem csodálkoznék, ha mindjárt rendelne egy újabb italt! – mondta a szőke, akit ezek szerint Froninak hívtak, és lusta nyújtózkodás kíséretében figyelte a nagy Norbertet. Látszólag egyáltalán nem félt tőle, mi több, valami furcsa, kendőzetlen kíváncsisággal nézett a fogadó réme felé. Mintha egy érdekes kísérletet végezne, és várná, hogy mi lesz az eredménye. Madlenka viszont tudta, hogy igazuk van, a nagy Norbert hamarosan újra magához fogja őt rendelni.

Essünk túl rajta most, döntötte el fásultan. Az idegenek asztalától nem a söntéshez ment vissza, hanem jó nagy kerülőt tett, és szándékosan útba ejtette azt a bizonyos hátsó asztalt is. A nagy Norbert nem figyelt rá, éppen valami hosszas történetet üvöltött arról, hogy miként jutott hozzá nemrég egy rakás pénzhez.

Mi másról is beszélhetne egy ilyen… izomagyú, jutott hirtelen Madlenka eszébe a szó, amit Froni használt. Odasandított a két idegen asztala felé. Froni kezét a szája elé szorítva, rázkódó vállal kacagott, furulyás társa pedig körkörös mozdulatot írt le a levegőben, mintha vadászkutya-csapatot vagy valami hasonlót vezényelne. Madlenka maga sem értette, miért, de hirtelen olyan bátorság szállta meg a nagy Norbert mellett, mintha a férfi egészen apróra zsugorodott volna. Olyan apróra, mint a… mint a borsónyi agya, amit hiába próbál palástolni a sok izmával! A lány csípőre tette a kezét, és mielőtt meggondolhatta volna magát, mézesmázosan megszólította a nagy Norbertet:

– Jól hallom, hogy igencsak meggazdagodott az úr?

– De annyira, kiscica – bődült fel a férfi –, hogy ha akarnék, szebb muffot vehetnék a kezedre, mint ami a lábad között van!

Madlenka feje hátrarándult a sértéstől. Hátrapillantott, és látta, hogy Froni időközben felült az asztalra, és a játékszíni közönség izgalmával leste az eseményeket, a furulyás pedig most már két kézzel jelezte azt a bizonyos mozdulatot: „Tovább, tovább!”

– Nem kell nekem kézmelegítő, uram, hát elég meleg van itt – eresztett ki magából egy kis erőltetett nevetést a lány –, inkább azt remélem, hogy sokat fog még itt enni-inni, ha ilyen bőségesen meg tudja fizetni!

Elment az eszem, cikázott át az agyán, hogy leállok enyelegni a nagy Norberttel? Miért csinálom ezt? De a fickónak láthatóan tetszett a dolog. Soha máskor nem láthatta Madlenkát közvetlennek, kedvesnek, hiszen ő maga tett róla, hogy a puszta nevét is rettegje mindenki itt a fogadóban. Most azonban megcsippentette az arcát – ez bárki mástól ártatlan szépelgés lett volna, a nagy Norbertnek viszont ott ragadtak az ujjnyomai Madlenka bőrén –, majd elnagyolt mozdulattal a tarsolyába nyúlt:

– Hogy én ne tudnék fizetni, he?

A következő néhány másodpercben Madlenka úgy érezte, valóban színielőadást néz. A nagy Norbert arcán először csak az izmok dermedtek meg, aztán a szája görbült hatalmas O-vá, és italtól kivörösödött képéről azonnal elszállt az összes vér.

– Hol a pénzem? – motyogta, keze lázasan turkált a tarsolyban, aztán egyre dühösebben matatott, és a haragtól kétszeresen tért vissza a fejére a vörösség. Most már üvöltött: – HOL A PÉNZEM!

A körülötte ülők rémülten húzták be a nyakukat, akadt két-három ifjú, aki fel is állt a székéről és a falhoz hátrált. Ezt rosszul tették, mert egyből magára vonták a dühöngő fickó gyanúját.

– HOL A PÉNZEM! TE VITTED EL? VAGY TE? – Szúrópróbaszerűen megrángatta egyik vagy másik ember grabancát, mintha azt várta volna, hogy valamelyikből ki tudja rázni az elveszett aranyakat. Cimborái fenyegetően húzták fel a ruhaujjukat, és gyilkos tekintettel néztek körül.

– HALÁLLAL LAKOLJON A TOLVAJ! – bődült fel a nagy Norbert, és egyre nagyobb körben zaklatta a vendégeket. Senki mozdulni sem mert. Madlenka csak állt, és összeszoruló gyomorral figyelte, mi lesz itt.

Pár vendég felpattant, és készségesen segítettek a kutakodásban. Minden asztal alá bemásztak, hogy megkeressék a nagy ember pénzét, ami, ahogy néhányan nyugtatni próbálták, „talán csak kiesett valahol”. Egy tömzsi emberke diadalmas rikkantással fel is kapott egy erszényt egy asztal alól, amelyet három másik választott el a nagy Norbertékétől. Egy pillanatra elszállt a feszültség, az emberek vigyorogni, koccintgatni kezdtek. Ám ekkor észrevették, hogy az erszény üres. A megtaláló elvörösödött, Madlenka tisztán látta, hogy remeg a keze: biztosan átkozta most magát, hogy meggondolatlanul magára hívta ezeknek a rettenetes alakoknak a figyelmét. A kézben az erszény mocskos volt és még egy horpadásféleség is látszott rajta, olyan formájú, mint az ő cipősarka…

Madlenka hátraemelte a lábfejét, és jól megnézte a sarkát. Aztán megint az erszényt. Aztán maga sem tudta, miért, az asztalon ülő Fronit. A két idegen szemmel láthatóan remekül szórakozott, de Madlenkán kívül senki sem figyelt rájuk, hiszen messze ültek az eseményektől.

Igen, nagyon messze ültek…

Hirtelen minden nagyon felgyorsult. A nagy Norbert egyik cimborája a kis megtalálót vette elő („Mit igyekeztél te olyan nagyon megtalálni, hö? Talán te vagy a tolvaj?!”), maga a fővezér viszont azt ragadta torkon, akinek az asztala alól előkerült az erszény.

– HOVA DUGTAD A PÉNZEMET! – Rázta a férfit, mint egy zsákot. – BESZÉLJ, TE NYOMORULT!

De most emberére akadt: az, akivel kikezdett, szintén nagydarab fickó volt. Kevésbé vállas, mint a nagy Norbert, de magasabb, és talán nem kevésbé erős. Hosszú Hansnak nevezték, péklegény volt, és mindenki tudta róla, hogy alapvetően békeszerető ember. Most is próbált gátat vetni az erőszaknak.

– Hagyja már ezt! Miért lenne nálam az a pénz? Csak mert a tolvaj az asztalom alá dobta az erszényt?

Na, erre meg a környező asztalok vendégei kezdhettek reszketni. A két cimborán látszott, hogy fél kézzel végig tudnák verni a fél vendégkört. A távolabbi asztalok közül egynémely kiürült, a vendégek vagy az ajtón slisszoltak ki, vagy a teremben bújtak el valahová, nehogy rájuk terelődjön a figyelem. Madlenka homlokráncolva figyelte a helyeket, ahonnan fizetés nélkül távoztak egyesek. Bizony, a nagy Norbert randalírozását a fogadósnak máris sok fillérje bánta. Froni és a barátja viszont még mindig ott ültek. Madlenka tett pár óvatos lépést feléjük, aztán rájött, úgysem figyel most rá senki.

– HOGYNE LENNE NÁLAD! ADD ELŐ! ADD ELŐ!

– Nincs nálam! Nincs nálam, nem érted? Ne rángass már, te nyavalyás!

Hosszú Hans visszkézből nagy pofont vágott a nagy Norbert arcára. Az felordított, és még eszelősebben rázta. A cimborák egyike megpróbálta hátracsavarni Hosszú Hans karját, de eddigre már mások is bekapcsolódtak. Hans népszerű ember volt, és hirtelen hárman-négyen is összefogtak a védelmében, akik egyedül soha nem mertek volna kiállni a nagy Norbert ellen. Lefejtették a monstrum kezét Hosszú Hansról, de az kiszabadította magát és artikulálatlan üvöltéssel rontott közéjük. Valaki egy széket emelt fel, hogy azzal csapjon le az ellenfelére, de Madlenka a kavarodásban már nem is látta, ki ellen indulnak meg vele.

Ha néhanapján tömegverekedés tört ki, azt a fogadós odafent mindig azonnal meghallotta, de általában várt néhány percet, hátha elül magától is. Csak akkor cammogott le rendet tenni és kidobni a bajkeverőket, ha már túl régóta tartott a zaj. Madlenka úgy sejtette, hogy ebben az esetben ő sem mer majd igazán közbelépni: hagyni kell, hogy üssék egymást, amíg vér nem folyik vagy valaki meg nem hal. Döbbenten pillantott a két idegen felé.

– Maguk voltak, igaz? – formálta a szájával a szavakat.

A furulyás ártatlanul tárta szét a kezét, a hangszerét időközben megint eltüntette valahová. Froni megfogta a kalapot, kibokszolta, visszapöccentette bele a tolldíszt, majd csak ennyit mondott:

– Aludni lelkünket ne hagyd, csupán a bűn aludjon el; s a hit hűsítse a szüzek álmának forró gőzeit.[1] Úgy vélem, távozhatunk, Mellitus barátom.

Hát így hívják a furulyást. A két idegen komótosan elindult az ajtó felé, mint akik nem is hallják a verekedés csörömpölését, az ordibálást és a jajszavakat. Madlenka döbbenten nézett utánuk.

Froni az ajtóból még visszafordult egy pillanatra:

– Várj, Mellitus! Fizettünk mi egyáltalán?

Rákacsintott Madlenkára, majd hagyta, hogy Mellitus ál-rosszalló fejcsóválással kivontassa a fogadóból.

A lány csak állt és bámult; mögötte egyre halkultak a zajok, mintha a verekedők kifulladtak volna. Sóvárgó fájdalom szúrt a gyomrába. Nem hagyhatja ezeket csak úgy elmenni! Felkapta az egyik vendég férfikabátját, és kirohant a sötét, havas utcaképbe.

Froninak és Mellitusnak már az utca végéről látszott a háta. Madlenka utánuk szaladt.

– Várjanak!

Azok megfordultak.

– Maguk voltak, igaz? – lihegte. – Maguk ürítették ki a nagy Norbert erszényét. Akkor vették ki, amikor bejött az ajtón, abban a pár percben… és… – Madlenka zavartan pislogott. – De ez hogyan lehetséges?

– Látja? – Mellitus megint feltartotta a két tenyerét. – Hogyan lehettünk volna mi?

Froni összegörnyedve nevetett, a lehelete kis felhőként lebegett az arca előtt. Olyan csinos volt így, hótól és vidámságtól kipirult arccal. Madlenka gyomra most is összerándult, de valahogy máshogy.

– De tényleg – erősködött. – És aztán ledobták az erszényt, én ráléptem, és a cipőmmel valahogy elvonszoltam Hosszú Hans asztalához. Ne tagadják, hogy így volt.

– Hát tagadunk mi itt bármit is? – ütközött meg Mellitus. – Hiszen nem is mondtunk semmit.

Tovább akartak menni, de Madlenka megragadta Mellitus karját.

– Hadd menjek magukkal!

Froni arcán rosszallás futott át.

– Velünk nem jöhet senki.

– Jó szolgálatot tehetnék! Higgyék el, kérem!

Mellitus fájdalmas fintort vágott.

– Megbánná, kisasszony, higgye el. A mi életünk nem asszonyszemélynek való. Vándorok vagyunk, nincs semmink. Sokszor kerülünk veszélybe, menekülünk, nyomorgunk, éhezünk. Ez kell magának? Ugye, hogy nem? Menjen szépen vissza, és felejtsen el minket.

– Ezt nem tehetik velem! – sikoltott fel Madlenka. – Gyűlölöm a fogadót! Gyűlölöm ezt az életet! Nem bírom ki itt tovább!

De azok ketten már mentek is. Madlenka könnyei megállíthatatlanul törtek elő. Dühösen zokogott, csapkodott a levegőbe, habár tudta, sem Fronit, sem Mellitust nem hatja meg ezzel. Nőszemélyes nyavalygás. Ezek férfiak, férfival akarják megosztani az útjukat, a kenyerüket. A nő meg verve jó, meg fogadóban robotolva, meg erőszakolva. Micsoda emberek ezek is?! Madlenka megvetően kiköpött.

– Vagyok én mégannyira férfi, mint maguk! – kiáltott utánuk dühösen, habár nem tudta, hallhatják-e még.

Ekkor belevillant valami. A férfikabátot összehúzta magán, és olyan sebesen loholt vissza, ahogy csak tudott. Nem a vendégek közé tért be újra – most már biztosan nem verekszik senki, és őt csak elővennék, a nagy Norbert a pénze miatt töltené ki rajta a dühét, a fogadós meg felpofozná, amiért hagyta, hogy mindenki így berúgjon és meg sem próbálta amúgy asszonyosan megfékezni az erőszakot… Nem, ő a hátsó bejárathoz ment. Innen nyílt a raktár, a lejáró a borospincébe, meg a fogadós kis mosodája, ahol lepedők lógtak és áztak. Meg a fogadós egyik garnitúra munkaruhája.

– Majd megmutatom én maguknak, ki itt a férfi! – motyogta csak úgy magának, amíg a szoknyát lerángatta magáról, a csatos bőrnadrágot meg fel, a harisnyája fölé. Gyorsan kellett öltöznie, hogy végleg el ne szalassza az idegeneket, nem bajlódhatott az elrendezéssel. Persze, nagy volt a nadrág is, meg az imént elemelt kabát is, nehezen futott benne, de azért csak sikerült valahogy. Áldotta magában a hóesést, mert így követhette Froni és Mellitus lábnyomait. Látta, hogy Mellitusnak kétszer akkora lábfeje van, mint Froninak, de egyiküké sem volt akkora lapátlábnyom, mint amit ő hagyott maga után. Az a bizonyos cipősarok úgy lenyomta a havat, hogy alóla kikandikált a barna föld.

Amikor újra mögéjük került, már az is tudatosult benne, hogy hármuk közül ő a legnagyobb. És a legszélesebb vállú is. Ezek ugyan ne packázzanak vele!

Nem vették észre, vagy legalábbis nem mutatták. Szép komótosan gyalogoltak a hóesésben. Madlenka kicsit kifulladt, ahogy megállt mögöttük, és hirtelen nem tudta, mit is mondjon.

– Mi volt az, amit mondott? – tört ki belőle hirtelen.

Froni és Mellitus döbbenten megfordultak.

– Micsoda…?

– Az a mondás ott a fogadóban – lihegte a lány. – A bűnről, meg… meg még nem tudom, miről. Szüzekről. Az mi volt?

– Aurelius Ambrosius Esti imája – felelte Froni, majd a lány értetlenkedő arcát látva hozzátette: – Más néven Szent Ambrus. Valahogy te jutottál róla eszembe. Levetve síkos gondokat rólad álmodjon mély szívünk, s föl ne riasszon az irígy szellem csele: a rémület.

Valami csiklandozta belülről a lányt. Úgy érezte, órákig el tudná hallgatni, ahogy Froni versel. Ha Isten megadja, talán hallhatja még máskor is… Nagy levegőt vett.

– Veletek megyek – jelentette be. – És ha nem akartok lányt a nyakatokra, akkor majd leszek férfi. Látjátok, férfinadrágom van, férfikabátom. Majd szerzek útközben férfiinget, férficipőt.

Beszéd közben kibontotta a hajfonatát is. Mellitus elismerően figyelte, ahogy az övénél csak kicsit rövidebb és ritkásabb aranybarna haj szétterül a lány, vagyis most már félig-meddig fiú, vállán.

– És szakállat mikor növesztesz? – csipkelődött vele.

Madlenka grimaszt vágott felé.

– Mintha ti olyan szőrösek lennétek…

Froni most már kedvtelve nézegette Madlenkát. Úgy látszott, imponált neki, hogy a lány nem adta fel az első elutasítás után.

– Nagy út vár még ránk. Ezt a telet még itt töltjük, de valamelyik nyáron majd visszamegyünk a szülőföldemre. Van még ott némi elintéznivalóm a helyiekkel. Vagy ki tudja? Bejárjuk a világot. Eljutunk a legtávolabbi sarkaiba is. Velünk tartasz hát?

Madlenka szíve teljes szenvedélyével vágta rá:

– Akár a halál torkába is!

A két férfi összevigyorgott.

– Hát akkor Isten hozott. – Froni lekapta a fejéről a kalapot, és kicsit komikusan meghajolt. – Én Sophronius vagyok, az írástudó, ő meg Mellitus, a zenecsináló. Hát téged hogy hívnak?

Madlenka a szájába harapott, nem tudta hirtelen, mit mondjon erre, de aztán gyorsan jött az ötlet.

– Mi volt a neve a verses embernek, akit mondtál… Froni? – Nem tudta, megsértődik-e a férfi, amiért nem Sophroniust mondott, de úgy látszott, mindegy neki.

– Aurelius Ambrosius.

– Ez a nevem. Ambrosius.

– Örvendek a szerencsének, Ambrosius – hajolt meg Mellitus is, a zenecsináló, és elővette a furulyáját.

Alig huszonnégy órával korábban Madlenka, a fogadós engedelmes konyhalánya bebújt egy izzadságszagú, borissza férfi mellé az ágyba. Most pedig Ambrosiusra, a verselő szent nevét viselő csavargóra őrjítően izgalmas, vérforraló éjszaka várt. Megtanulta, milyen tánclépésben vándorolni és kánonban énekelni Fronival, akinek nincs is olyan rossz hangja, kívül a városfal mentén, ahol minden héten kirabolnak, megkéselnek, agyonütnek valakit. Őhozzájuk bezzeg egy ujjal sem értek. Lábnyomaikat szép lassan elfedte a nagypelyhű, bolondosan kavargó hó.

Hát így lettek hárman.

---

[1] Babits Mihály fordítása.