Karakterek
Ez a kis írás a JCDecaux novellapályázat apropóján született, pontosabban az azt követő beszélgetés ihlette az egyik írós csoportban. Sok-sok öniróniával (számoljátok meg a karaktereit, aztán képzeljetek el, amint töröm a fejem, hogy mit húzzak még belőle :D ), és annál is több szeretettel a csoportbeli beszélgetőtársaim meg a többi háromezerakárhány felé. A nyertes húsz novella szerzőinek pedig innen is gratulálok! :)
Karakterek
Egy nemzetközi reklámcég újra
meghirdette az előző évben nagy sikerrel lezajlott novellapályázatát. A húsz
legjobbnak ítélt alkotást különböző hirdetőtáblákon állítják majd ki az
országban, ígérte ezúttal is a kiírás. Ennek megfelelően szalonképes tartalmat
és maximum négyezer karakternyi szöveget vártak, egyéb megkötés nem volt.
Az eltelt egy évben az is
hallhatott a pályázatról, olvashatta a győztes írásokat, akit elsőre még nem
érdekelt a dolog. Így röppent be a határidőre háromezernyolcszáz novella a cég postafiókjába.
Eléggé szorongtak a szűk helyen, kicsit tolakodtak, a realistábbak
eleresztettek egy-egy beléjük írt káromkodást, a széplelkűbbek megbotránkoztak,
hogy ma már tényleg minden irodalmi műbe bazmegolást tesznek egyesek, mintha
ettől jobb lenne a szöveg, aztán elcsitultak az indulatok. A határidő lejárta
felé már egészen bensőséges barátságok szövődtek a novellák között.
Megismerték egymást, kinek mi a
témája, a stílusa. Persze nagyrészt a szerzőiket tárgyalták ki, ez volt a fő-fő
témájuk. Olyan sustorgás ment éjszakánként abban a postafiókban, hogy a
zsűritagok bizony fel is ébredtek volna rá, ha nem kapcsolták volna ki
éjszakára a gépet. Minden novella titokban azt hitte, hogy az ő alkotója a
legjobb író a világon, de nagyvonalúan elnézte a többieknek, hogy ők is
ugyanazt hiszik.
Pedig ez itt benne hagyott egy
szóismétlést, gondolta egy írás, akinek a háta mögött ketten gonoszul
mutogattak a vesszőhibájára. Ne csúfolódjatok, gyerekek, szólt rájuk egy öreg
családtörténet, tévedni emberi dolog. Persze, hogy maga beszél, amikor két gépelési
hiba is maradt magában, szájaltak vissza a tinitörténetek.
Az én írómnak ki kellett
egészítenie engem, mert nem voltam négyezer karakter, mesélte az egyik novella.
Komolyan?, kérdezett vissza egy másik. Bezzeg az enyém egy igazi szófosó, úgy meg
kellett nyirbálnia, hogy nem is érzem magam teljesnek! Na, ne beszélj ilyen
csúnyán, intette le egy harmadik, még a végén nem jutsz be a szalonképesség
miatt. Bánom is én, vetette oda a megrövidített írás, úgyse válogatnak be, a
szerzőm is tudja, hogy nem tud röviden jól írni, csak úgy tét nélkül
jelentkezett… Kognitív disszonancia, súgott össze két lélektani történet.
Persze amikor eljött a döntés
ideje, hirtelen háromezerhétszáznyolcvan novella döbbent rá, hogy bizony csak
húszan nyerhetnek. Azért ennyire nem vagyunk rosszak, szomorkodtak azok, akik
biztosak voltak a bekerülésben, lévén a világ legjobb szerzőinek művei
lennének. Ugyan már, vigasztalták őket mások, hiszen nem szégyen
háromezernyolcszázból nem benne lenni a húszban! Biztos csalással nyert az a
húsz, mérgelődött egy világösszeesküvéses minithriller, de egyöntetűen
lehurrogta, aki csak hallotta. Ez ilyen, gyerekek, a focivébén is ki kell
valakinek esnie, mondta egy sportnovella. Lassacskán oszladozott a nagy tömeg,
ki így, ki úgy dolgozta fel a csalódást.
Látjátok, mondtam én, hogy nem
fogok bekerülni, ismételgette konokul a megnyirbált novella. Mi a fene ez, hogy
keretbe akarnak engem illeszteni? Négyezer karakter, én? És téglalap alakú
hirdetőtábla? Miért nem kör, az sokkal jobban illik a szerzőmhöz! Vagy
trapézalapú hasáb! Na, megint kezdi a hülyéje, súgtak össze a többiek, és
elhúzódtak a novella mellől, de azért valami jól-rosszul leplezett
kíváncsisággal figyelték is, hogy mit csinál. Az elrugaszkodott, összeszedte
minden maradék kifejezőerejét, és mintha egy hasábalakú trapézról vetné el
magát, kiugrott a postafiókból. Odakint persze karakterjeire hullott, és egy
kis jeges fuvallat süvített át vele a szobán. A többiek döbbenten bámultak. Te,
ez nem is rossz ötlet, mondta egy másik, és ő is kiugrott. A virágok kinyíltak a
nyomában egy kiskertben. Még egy kiugrás – egy pillanatra fémes vérszag csapta
meg az orrokat. Még egy kiugrás – pillangószárnyakról pergett le a hímpor. Még
egy kiugrás, és egy magányos, megkövesedett szívet sok év után újra megkapargatott
a szerelem…
Így árasztotta el Budapest és a
megyeszékhelyek utcáit egymillió ötszáztizenkétezer karakter.
Vége [ezt ki szoktam írni, de ti ne vegyétek most figyelembe, mert már nincs benne a négyezerben ;)]
Megjegyzések
Megjegyzés küldése