Életünk szerelme

A 2018-as bloggerkarácsonyon Mercit húztam, akihez a romantikus történetek és a krimik állnak közel. Bár a krimi nem az én világom, azért próbáltam egy kis rejtélyt csempészni ebbe az írásba, amely azért alapvetően mégiscsak a korszakokon átívelő nagy érzelmekről szól... :)

Életünk szerelme

Tisztelt Hallgató!

Köszönjük érdeklődését. A kutatási támogatással kapcsolatban az alábbi információkkal szolgálhatunk:

A keretösszeg felső határa üzleti évenként Ł800, amely szabadon felhasználható bármilyen, az Ön kutatásához elengedhetetlen tevékenység (pl. utazási költségek, konferencia regisztrációs díja, stb.) finanszírozására. Felhívjuk figyelmét, hogy a keretösszeget segédeszközök (pl. hangrögzítő, könyvek, stb.) vásárlására is fordíthatja, ám ebben az esetben a doktori cím megszerzését követően a tárgyakat a kutatóintézet illetve a könyvtár rendelkezésére kell bocsátania.

Kiváló tisztelettel,

Jean Martyn, tanulmányi osztály

Elly rosszkedvűen meredt az e-mailre. Hirtelen már nem is érezte olyan gazdagnak magát, mint tegnap, amikor az orientációs napon megtudta, hogy a doktori iskola hallgatói extra támogatást igényelhetnek az egyetemtől. Pedig mekkora tervei voltak még alig huszonnégy órával ezelőtt! Már ki is nézte az IKEA honlapján, hogy milyen könyvszekrényt kell majd beszereznie, ha végre-valahára tényleg minden olyan szakkönyvet megvehet magának, amely egy kicsit is érdekesnek tűnik. Micsoda dolog ez, hogy az ember nem tarthatja meg azt az irodalmat, amely az ő kutatásának az alapja?! Nagyot sóhajtott, aztán új ablakot nyitott a böngészőn, és begépelte a könyvtár webcímét. Vajon hány olyan könyv kerül majd a kezembe, futott át e fején, amelyet valaki éjszakákon át olvasott, telejegyzetelt, a párnája alá dugta az államvizsga előtt, hogy szerencsét hozzon – és aztán se szó, se beszéd, itt kellett hagynia?

Ott villogott előtte a keresősáv, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, hirtelen elbizonytalanodott. Új egyetem, új könyvtár, új kereső. Azt is csak tegnap tudta meg, hogy hívják az itteni adatbázist, és hogyan kell használni. Olyan bumfordinak érezte, hogy általános keresőszavakat írjon be ezen a szinten, de nem tehetett mást, csak így lehet kiismerni egy új rendszert. Elkezdte beírogatni, ami eszébe jut, véletlenszerűen kattintgatott a folyóiratcikkek és könyvek címeire.

középkori szerzetesrendek

középkori szekták

eretnekség

misztikus rendek

középkor + misztikus

középkor + eretnek + misztikus

eretnek rendek

Valahogy olyan kilátástalannak tűnt az egész. Lehet, hogy ostobaság volt belekezdeni is. Mit tudna ő még hozzátenni ehhez a feneketlen óceánhoz, amit emberi tudásnak, kultúrának, történelemnek hívnak? Hogyan válhatna elismert doktorává egy olyan témának, amelyről már annyian írtak, egy olyan társaságot a középpontba állítva, akikről viszont nem maradt fenn szinte semmi? Még ebben a városban sem, ahol a hagyomány szerint tevékenykedtek. Idefelé jövet, a könyvtártól nem messze látta is a régi kolostor épületét, amelyet jobb híján műemlékké nyilvánítottak, és egy tábla emlékezett meg mellette mindazokról, akiket a vallási intolerancia idején meggyilkoltak itt.

Mi van, ha konkrétan semmilyen forrás nem maradt fenn? Miből fog akkor dolgozni?

Pedig hogy örült, amikor megkapta az ösztöndíjat. Na mindegy.

Felállt az asztal mellől, és szórakozottan sétálni indult az óriási könyvszekrény-monstrumok között. Olyan sok volt belőlük, hogy néhányhoz csak a többit odébbtoló gombnyomással lehetett hozzáférni. Futurisztikus megoldás, furcsa volt ezt pont itt látni, ahol a könyvek épphogy a múltat őrzik. Itt egy sima szakkönyvtár akkora, mint a régi egyetemén az egész könyvtár. A mesterképzős szakdolgozat még sima ügy volt: ami forráshoz hozzáfért, azt felhasználta, amihez nem, annak a kihagyását megindokolta, és könnyedén kész is lett a nagy mű. Diákköri díjat is nyert vele. De most mit csináljon? Ez sokkal nagyobb falat, magasabban van a léc, és meg kell ugrani…

Eljutott a terem végébe, ahol egy végeérhetetlen sorban mintha csupa antikvár könyv állt volna a polcokon. Érezte a porszagot, a régiség, érintetlenség ismerős illatát, és ettől kicsit magabiztosabb lett. Megnyomta a gombot, odébbtolta az utolsó előtti falat, és belépett az utolsó elé. Mik ezek? Régi történelemkönyvek vagy korabeli vegyes források? Félhomályban nézegette a gerinceket, az utolsó előtti fal eltakarta előle a lámpa fényét, tulajdonképpen a saját árnyéka borult a könyvekre. Végre meglátott egy érdekeset. Szent szimbólumok, írta Marianne G. Ossiach. Levette a polcról, belelapozott. Annyira nem is volt régi, a hatvanas évek elején adták ki, de rossz minőségű papíron, ami már ennyi idő alatt is megsárgult. Sok elmosódott illusztráció, inkább képes albumba, mint tudományos könyvbe illő szövegtörzs. Ha ez a nő valami nagy szaktudós lenne, gondolta Elly, akkor már találkoztam volna vele a szakdolgozatom kapcsán. Végigpörgette a lapokat, aztán visszatette a könyvet.

Ebben a pillanatban valami puffant. Elly nagyot ugrott ijedtében. Azt hitte, egyedül van a részlegben, nem vette észre, hogy időközben bejött valaki más is.

De nem, nem ember adta ki a zajt. Nem messze tőle egy könyv leesett a polcról. Bizonyára meglazult a sor, amikor kivette ezt az Ossiachot. Odasétált, felemelte a könyvet, hogy visszategye… és most rémült meg csak igazán. Soha nem hitt a természetfelettiben, de valahogy olyan nehezen hitte el, hogy a puszta véletlen ejtett elé egy olyan könyvet, amely hajszálpontosan a disszertációja témájáról szól. Hillsdoni Odilo és a titokzatos tizenkettek, állt a címlapon, szerző nélkül. Gyorsan körbekapta a fejét, nem valami kandi kamerás show zajlik-e éppen. Lehet, hogy minden diákot megtréfálnak az idősebbek, aki most kezd? Valaki ott áll a fal mögött, és direkt kitolta ezt a könyvet, amikor ő idelépett?

Ne hülyéskedj már, hallgattatta el az elméjét. Nyilván mások is foglalkoztak már Odilóval és ezzel a renddel. Nem is lenne jó jel, ha még soha nem foglalkoztak volna vele. Legalább már van egy konkrét forrás, és rajta keresztül lesz még több is. Fellapozta a könyv végét, de nem talált irodalomjegyzéket. Hát persze, ez valami nagyon régi, tizenkilencedik századi kötet volt, bőrkötéses címlappal és valami majdhogynem olvashatatlan betűtípussal. Lassan visszaállt a szívverése a nyugalmas állapotba, és a régi könyvvel a hóna alatt kisétált a könyvszekrény-falak közül, vissza az asztalához.

Ezúttal elölről ütötte fel a könyvet. Szerzőt itt sem látott, csak a bal felső sarokba firkált valaki tollal egy olvashatatlan nevet. A cédula alapján soha senki nem vette még ki ezt a könyvet. Még egyet lapozott. Ahogy a régi könyveknél általában, itt is több oldalra rúgott a tartalomjegyzék, minden fejezetcím után tíz-húsz kulcsszó foglalta össze az adott fejezet tartalmát.

Átlapozta ezeket, és rögtön az első fejezethez ugrott. Maga a szöveg tényleg nehezen olvasható volt, de nem is ez ragadta meg igazán a figyelmét. Ugyanaz a kézírás, amellyel az első lapra a nevet írták, gyakorlatilag összefirkálta az egész margót. Elly továbblapozott; minden egyes oldalon szerepeltek ilyen jegyzetek, néha kék tintával, néha feketével, egy ízben pirossal is, de mindig tollal. Az illetőnek látszólag feltett szándéka volt végigkommentálni – ha nem éppen újraírni – az egész szövegtörzset. Néhány helyen felkiáltójelek, máshol kérdőjelek, nyilak, és rengeteg, de rengeteg szöveg. Elly visszalapozott az elejére.

Hillsdoni Odilo korai éveiről nem sokat tudunk, még születési éve sem tisztázott, szólt a nyomtatott szöveg. Mellette tollal: ez marhaság, biztos, hogy 1291-ben született! Elly döbbenten pislogott. Apjának nevét sehol sem találjuk a korabeli kataszterekben… – majd mellette: mert törvénytelen gyerek volt. Törzsszöveg: …habár egyes források alapján fennáll a feltételezés, hogy rokoni kapcsolat állt fenn közte és a Hillsdon melletti Earlsville kistelepülés plébánosa között; esetleg nagyapja vagy nagybátyja lehetett. Kézzel írt szöveg: ő volt az apja. Törzsszöveg: A hagyomány által Odilo édesanyjának tartott Alyss az 1200-as évek végén költözhetett át Hillsdonba, miután a helyi közösség boszorkánysággal vádolta. Kommentár: seggfejek.

Elly letette a könyvet. Annyira hihetetlennek tűnt ez az egész, hogy belecsípett a saját karjába, hátha csak álmodik. Honnan szedi az információit ez a firkáló? És egyáltalán ki ez? Visszalapozott a névhez, de az tényleg olvashatatlan volt. Igaz, a többi jegyzetét is alig-alig bírta kibetűzni, mintha az illető mindent nagyon dühösen, idegesen firkált volna. Mindemellett még a törzsszöveggel is nehezen haladt, de azért feltett szándéka volt, hogy továbbolvassa a könyvet.

Micsoda obskúrus forrás ez!

Időközben rá is sötétedett odakint, a könyvtár lámpái automatikusan felgyulladtak körülötte. Már fájt a szeme az erőlködéstől, annyira nehéz volt néha értelmezni, ami a lapokon szerepel. A jegyzetelő néha tollal át is húzott olyasmit, ami nagyon nem tetszett neki a törzsszövegben, például egy hosszas eszmefuttatást arról, hogy eretneknek számít-e a könyv írója által „modernnek” nevezett felfogás szerint Odilo. Elly nagy kínnal próbálta kibetűzni a sorok közé beszúrt kézírásos jegyzeteket is, amelyek néha az eredeti szöveget is olvashatatlanabbá tették.

Úgy a huszonkettedik oldal után jött egy kemény tábla valami illusztrációval. Elly még meg is könnyebbült egy kicsit, hogy végre megszakítja valami a szöveget. Egy szimbólum szerepelt rajta, hatágú csillag, közepén András-kereszttel. Hát persze, a hillsdoni szekta titkos jelképe… Elly sokszor látta már más könyvekben is. Szórakozottan végighúzta az ujját a csillag körvonalain.

Maga sem értette, mi történik. Hirtelen mintha… megfogalmazni sem tudta magában, de mintha… igen, mintha megvilágosodott volna. Minden kétely, minden homályos folt eltűnt, és mélységes, magabiztos nyugalom szállta meg. Mintha a történelem nem valami sötét dzsungel lenne, amelyen bozótvágóval kell átvágnia magát az embernek, és még akkor is elkerülhetetlenül eltéved, hanem egy szép erdei ösvény, amin csak úgy végig kell sétálnia. Még egyszer megsimogatta a szimbólumot, és ebben a furcsa, új, de felettébb kellemes tudatállapotban egyáltalán nem lepte meg, hogy az érintése nyomán egy eddig nem látható firka jelenik meg a lapon. Először nagyon homályosan, de minél tovább fogdosta a szimbólumot, annál láthatóbban, csupa nagybetűvel:

ADD NEKI A VÉREDET IS.

Igen, ezt kiabálták Odilo követői, amikor máglyára vetették őket. „Nekiadjuk a vérünket is!” Nem emlékezett, hogy ezt melyik forrásban olvashatta, de teljesen, megingathatatlanul biztos volt benne. Aztán azt is meglátta, ami az előbb még elkerülte a figyelmét, hogy a szimbólum közepén kicsit elmosódott az a pont, ahol a kereszt két szára összeér. Mintha valakinek a vére száradt volna oda annak idején… vagyis hát nem is mintha, hanem nyilvánvalóan egy apró vérfolt volt az.

Most kezdett csak el igazán dobogni a szíve.

Elővette a táskájából a manikűrkészletét, és anélkül, hogy egyáltalán végiggondolta volna, mi értelme van annak, amit tesz, a kisollóval apró sebet ejtett a tenyere felső részén, közvetlenül a középső ujj alatt. A fájdalom, ami egy pillanatra végigcikázott az idegsejtjein, még jobban feltüzelte. Addig nyomta a tenyerén a bőrt, amíg ki nem emelkedett egy vércsepp. Rányomta a papírra, közvetlenül a kereszt közepébe.

A következő gondolata az volt, hogy biztosan fegyelmit fog kapni, amiért ekkora orkánerejű szelet idézett elő a könyvtárban.

De várjunk csak… hogyan keletkezhet ekkora szél egy épületen belül? És honnan veszi egyáltalán, hogy ő okozta?

Szorosan behunyta a szemét és a fejéhez szorította a haját, mert ebben a borzalmas, zúgó szélviharban talán még az is lerepülhet. Felkészült a legrosszabbra – kivágódó ablakokra, lepotyogó könyvekre, összedőlő falakra. Aztán amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen maradt abba a szél, az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél. Elly óvatosan kinyitotta a szemét. Minden könyv a helyén, minden ablak olyan akkurátusan bezárva, ahogy a könyvtáros vagy a takarítószemélyzet hagyta pár órával ezelőtt. Úgy látszik, csak képzelte az egészet…? Hitetlenkedve rázta a fejét, most már korántsem érezte magát magabiztosnak. Sőt. Aztán felnézett és ijedtében felsikoltott.

Egy férfi állt előtte, valaki, akinek hallania kellett volna a lépteit, ha a lépcsőházból érkezett volna az ajtón át, mint minden diák, oktató, könyvtáros és takarító ezen az egyetemen. Egy férfi, akinek nem lett volna elegendő ez a néhány másodpercnyi viharidő arra, hogy a lépcsőházból elérjen az ő asztaláig.

Egy férfi, aki középkori, piszkosszürke barátcsuhát viselt.

– Üdvözöllek, tanítványom – mondta a férfi. – Köszönöm, hogy napvilága engedtél.

– Tanítványod? – hebegte Elly.

– Még akkor fogadtam meg.

– Hogy mit fogadtál meg? Egyáltalán ki vagy te és mit keresel itt?!

– Nem sokkal azelőtt, hogy első, leghűségesebb tizenkettőm máglyán végezte. – A csuhás duruzsolva beszélt, talán nem is Ellynek címezte a szavait, hanem csak úgy magának. Volt valami hipnotikus, valami nem egészen evilági a hangszínében. – Igen, megfogadtam, hogy egy napon ezen a helyen a tiszta tudás palotája fog állni, és saját kezűleg választom majd ki azokat az elhivatottakat, akik részesülhetnek a tanaimban. Mi a neved?

– Eliana Howell. De mindenki csak Ellynek hív. Te pedig… te tényleg az vagy, akire gondolok?

A férfi elmosolyodott. Középkori emberhez képest egészen szép fogsora volt, kicsit sárgás-foltos, de hiánytalan. A lánynak minden döbbenete ellenére el kellett ismernie, mennyire magával ragadja ez a kicsit csibészes mosoly, meg úgy egyáltalán az egész ember. Nem viselt tonzúrát, mint a barátok általában, és barna haját sem lenyírva, hanem egészen az álláig növesztve viselte. És a szeme! Azok a csodakék, vesébe látó szemek, amelyekről akár azt is elhitte, hogy tényleg láthatják a gondolatát! Szerelem első látásra nem létezik, de vonzalom első látásra igen. Elly érezte, ahogy elönti az arcát a forróság, és a szíve úgy vert, mint az előbb, amikor elvégezte azt a furcsa szertartásféleséget a szimbólummal és a vérrel.

– Te vagy Odilo? – suttogta.

– Én vagyok az, tanítványom.

– De hát mit keresel te itt a XXI. században? Te meghaltál a középkorban!

– Nem haltam meg. Titkos tanaimat ezerféle helyen hagytam hátra, és csak egy szakavatott elme hiányzott, aki a sok apró részletből összerakja a kaput, amelyen keresztül visszatérhetek. Vártam, vártam és vártam… évszázadokig vártam, tanítványom! Amíg az emberek a hit kérdései miatt gyilkolták egymást értelmetlenül, senki sem mert igazán utánajárni, ki volt Odilo. De a tanaim, a templomfalakba, a kolostor pincéjébe rejtett tekercsek, a városháza mellé elásott láda, a kápolna falára vésett szimbólumom… azok megmaradtak. És csak hatszáz év után jött el az első kiválasztott, aki felgöngyölítette. Te vagy hát a második.

– Nem értem – motyogta Elly. – Valaki már egyszer feltámasztott ugyanígy?

– Nem kellett feltámasztani, hiszen nem voltam halott.

– De hogy maradhattál meg hatszáz éven keresztül?

– Ez, tanítványom, mindannak a misztériuma, amit majd megtanítok neked, ha valóban követőmmé szegülsz.

Elly körül forgott a világ. Néhány perccel ezelőtt még azt hitte, ő Gatworth professzornak, a történelem tanszék vezetőjének tanítványa, aki Odilo életéből írja majd a disszertációját. Erre most kiderül, hogy ő magának Odilónak a tanítványa? Aki nem is halt meg?! Megrázta a fejét, és akárhogy igyekezett, sehogy sem talált kézzelfogható magyarázatot.

– Nem hiszem el – szögezte le gyorsan. – Te nem lehetsz csak így itt.

– Ha akarod, hát ne hidd el, hiába állok a szemed előtt, hiába érinthetsz meg, ha kinyújtod a kezed…

Az érintés gondolatára Ellynek megint vér szökött az arcába. De nem, nem szabad, hogy ennyire befolyásolja ez a hallucináció.

– De hát ez nem logikus! – küzdött tovább, egészen harsányan kimondva a szavakat, hátha attól szertefoszlik a kép, vagy a hangjára megjelenik egy másik, valóságos könyvtárhasználó emberi lény, aki a segítségére siethet ebben a nyilvánvalóan megbomlott elméjű pillanatban. – Senki sem térhet csak úgy vissza a múltból!

– A logika az emberi elme kisded játékszere, hogy megkönnyítse a tapogatózást abban a sötétségben, amit társadalomnak meg természetnek hívnak. Gyermekek nyomvonalán haladnál inkább, Eliana Howell, vagy az én ősi, emberiség előtti és feletti tudásomén?

Vagy fél percig egyikük sem szólt, Elly fejében zakatoltak a gondolatok, egyik zavarosabb, mint a másik.

– Kezdjük elölről – kérte a férfit. – Rendben, ezek szerint ezzel a könyvvel vissza lehetett téged hozni ebbe a világba. De hogyan került ez a könyv ide? A Hillsdoni Egyetem könyvtárába?

– Marianne – mondta Odilo.

– Kicsoda?

– Marianne. Az első késői tanítványom, az elődöd. Ugyanilyen lelkes leánygyermek volt ő is, óriási tudásvággyal, amikor megérkezett ide. Én már akkor, a magam idejében is hangoztattam, hogy a nőket is oktatni kell… Követőim nagy része nő volt… Hát persze, hogy elégették őket…

Keserűen beszélt. Elly szívesen mondott volna valami vigasztalót, de hát mit lehet erre mondani? Inkább hagyta, hogy Odilo folytassa.

– Marianne hamarosan évfolyamelső lett itt. Az összes tanítója azt hitte, hogy… hogy is nevezte… ja, igen, összehasonlító vallástudományból írja a tanulmányait. Imádták, amiket írt. Újszerű gondolatok, meg forradalmi forráskezelés, ilyeneket mondogattak neki. Újszerű, mi? Mindent én mondtam neki, a magam idejéből, amit ti középkornak neveztek, és a még annál is ősibb múltból. De nagyon szerették a tanítói. Sok pénzt is kapott, hogy minél jobban dolgozhasson.

– Várjunk csak! – A lány felpattant, és izgatottan járkálni kezdett, ahogy egyre érthetőbbé vált számára a dolog. – Szóval az egyetem neki is adott kutatási támogatást. És vett belőle könyveket. És aztán neki is le kellett adnia, ahogy nekem is le kell majd!

– Úgy bizony. Nagyon nehéz volt elválnunk egymástól, átkozottul nehéz… De Marianne is elfogadta, hogy így helyes. Nem önzőn őrizni akarta a tanaimat, amelyekre évek hosszú munkájával ébredt rá, hanem további tanítványaimhoz eljuttatni. De az utolsó éjszakánk… Jaj, az pokoli volt. Mindketten sírtunk. Még én is, pedig én azt hittem, már mindent láttam az életben, és minden ellen felvérteztem magamat… De egy nőt elhagyni, aki szeret, aki az életét tette rád… az nagyon nehéz. Mégis megtettem. És lám, milyen jól tettük… Mert most itt vagy te.

Hallgattak.

– És mi lett Marianne-nal?

– Nem tudom. Talán férjhez ment, gyermeket szült… talán egy férfi az ő saját korából boldoggá tehette. – Odilo hangja szomorúan csengett. – Nem hiszem, hogy megmaradt a pályáján, hiába nyűgözött le mindenkit. Nekem azt mondta, hogy az én titokzatos tanaim után már nem képes úgy írni, ahogyan az ő korában elvárnák, mindenféle forrásokkal meg érvelésekkel… Viszont a világ elé sem tárhatta, amit tőlem hallott. Nem is hittek volna neki, na meg nem is érdemli meg bárki, hogy Hillsdoni Odilo tanítványa legyen. Úgyhogy… valószínűleg visszavonult.

Elly felkapta a fejét. Valami derengett…

– Várjunk csak! Nem ő írt valamit a szent szimbólumokról?

– De, eleinte még azok érdekelték a legeslegjobban, azokon keresztül jutott el hozzám is.

– Akkor ő az a bizonyos Marianne G. Ossiach?

– Honnan tudod a nevét?

– Most akadt a kezembe egy könyve. Pár perccel azelőtt, hogy a tiédet megtaláltam… azazhogy téged megtaláltalak.

Odilo kinézett az ablakon. Furcsa, valóban nem evilági lény volt. Elly néha úgy érezte, nem is figyel rá, hanem valami mást, megfoghatatlant keres, vagy a szférák hallhatatlan hangjaira fülel. De aztán mindig visszafordult hozzá, és akkor az egész testét-lelkét perzselte a figyelme, a pillantása, az egész évszázadokat megért, bölcs alakja.

Talán én meg tudom győzni majd, hogy ne menjen vissza abba a másik, világok közti világba, gondolta a lány. Talán miattam itt marad majd.

Nehéz út lesz, ebben már most biztos volt. Azokban a kék szemekben valami elképesztő akaraterő villogott. Nyilván nem azért él már hatszázakárhány éve, hogy most elpazarolja az életét ebben a felgyorsult huszonegyedik században. Igen, igen, egyelőre nyilván hallani sem akar róla. De később? Később talán lehetséges lenne…?

Elly lesütötte a szemét. Az első lépés mindenképpen az, hogy Odilo tanítványául kell szegődnie, hűségesen követnie, mindent megtanulnia tőle, amit csak a szelleme elbír.

Nem. Nem is.

Az első lépés nem ez.

*~*

Százharminchat méter. A Google Maps szerint ennyi volt a távolság az Earsville-i vasútállomás és az apró, mézeskalácsszínű épület között. Elly tradicionális, falusi ikerházat talált a jelzett helyen, amilyenből rengeteget találni Angliában. Amikor leszállt a vonatról, csodálkozott is, hogy milyen kicsi ez az Earlsville. Az évszázadok során Hillsdonból város lett, ez a falucska viszont megmaradt annak, ami. Hegyekre látott rá, amelynek oldalában fekete és fehér birkák legelésztek.

Becsöngetett. Először semmi válasz, aztán motoszkálás az ajtó mögött. Talán egy bot kopog, valaki keresgél… aztán egy kulcs csörrent a zárban. Ősz hajú hölgy nyitott ajtót. Válla már kissé meggörbült, de Ellyt megdöbbentette az a hihetetlen méltóság, ami így is áradt a tartásából, elegáns hullámokba szárított frizurájából és a mögötte feltáruló kandallós nappali harmóniájából.

– Jó napot – mondta a hölgy, kicsit hunyorogva csontkeretes szemüvege mögött. – Kit tisztelhetek önben?

Elly előhúzta a háta mögül a Hillsdoni Odilo és a titokzatos tizenkettek ama bizonyos példányát.

– Jó napot, Dr Ossiach. Eliana Howell vagyok, és azt hiszem, volna némi beszélnivalónk egymással.

Soha azelőtt nem hitte volna, hogy ilyen gyomorbizsergetően izgalmas érzés is lehet egy könyvtári köztulajdont ellopni…

Vége