Csordapásztorok

Tavaly ezt a novellát ajándékoztam a családom tagjainak és azoknak a barátoknak, ismerősöknek, akikről feltételeztem, hogy szeretnek ilyesmit olvasni. Idén pedig a Fellegvár olvasóinak kívánok ezzel a kis karácsonyi történettel csodálatos, felejthetetlen ünnepeket! Köszönöm, hogy érdeklődtök, hogy követitek a blogot, hogy olvassátok és véleményezitek ezeket az írásokat! :*

Csordapásztorok

Dr. Pásztor Lukács, a nyugalmazott körzeti orvos pontosan 22 órakor nyomta meg a kis zöld gombot. A szobában csak a karácsonyfaizzó világított, a faliképek, a tükör és a lakkozott szekrényajtó négy-öt másodpercenként más színben játszottak: piros, kék, sárga, megint piros, kék, sárga…
– Szia, Apu! – hallotta meg hirtelen a kissé recsegő hangot, és azonnal megdobbant a szíve. – Gyújts lámpát, nem látlak!
Lukács meghúzta a kis asztali lámpából csüngő zsinórt, és egy pislogás múlva meglátta a saját szemcsés képű, a valóságnál jóval aránytalanabb és kerekebb arcát a kis téglalapban. Újabb szempillantás, és megjelent a nagyobb kép is. A fiatal nőt jobb minőségben vetítette elé a kamera, mint önmagát: a mozgása nem volt darabos, sárga helyett fehér fény vette körül, és maga az arc is éppen úgy festett, amilyennek Lukács ismerte. Nagyot nyelt.
– Szia, Katikám, szia! – Igyekezett elnyomni a hangja remegését. – Hogy telik az ünnep nálatok?
– Teljesen kész vagyok! Marie meg Joshua már reggel hétkor az ágyunkon ugráltak, hogy itt járt a Santa Claus, látták a nappaliban az ajándékokat. Máskor bezzeg mindig csak a nyafogás megy, amikor keltem őket, mert menni kell a nurserybe… Éppen most bontogatják az ajándékokat. Várjál, odaviszem a gépet.
Kati eltűnt, megremegett a kép, és Lukács virtuális utazásra indult a hálószobából a nappaliba vezető hosszú úton. Úgy ismerte a lánya házának minden helyiségét, az összes asztalt, tapétát, kanapét és szobanövényt, mintha naponta látogatná. Tulajdonképpen tényleg látogatom is, tűnődött, miközben Kati keze tűnt fel a képernyőn és benyomott egy üvegezett ajtót, hiszen nem mindenkinek engedné meg, hogy lássa a szétdobált papírhegyeket, a visítozva ugráló gyerekeket és a borostás férjet, aki ingben és alsónadrágban térdel valami kisvonatkészlet előtt.
– See who's coming here! – hallotta Lukács Kati hangját, mire a gyerekek otthagyták a játékokat és a kamera elé rohantak. Mindkettejükön pizsama volt, Marie hajában egy ajándékcsomagról származó szalag díszelgett, Joshua arca pedig maszatosnak tűnt, már amennyire Lukács meg tudta ítélni az izgő-mozgó képből. Nem értett egy szót sem, részben, mert a gyerekek egymást kiabálták túl, részben, mert a magyarul elkezdett mondatok is angolul értek véget. Stevey, a veje bárgyún vigyorogva köszönt neki és szörnyű akcentussal belemondta a kamerába, hogy „boldog karácsonyt, nagypapa”. Lukács kényszeredetten visszamosolygott rá.
– Ma este átjönnek a barátaink, tudod, Suzanne-ék, akik itt laknak a szomszédban, és csapunk egy kis partit. – Kati egészen közel hajolt a beépített mikrofonhoz, hogy túlharsoghassa a gyerekeit. – Marie meg Joshua tuti jól ellesznek a vendégsrácokkal meg az új cuccokkal. Láttad a vonatot? Azt hittem, kipurcanok, mire találok egy ilyen igazi rendes favonatkészletet, amilyen nekem is volt anno, mert Stevey-vel utáljuk az ilyen műanyag szarokat. Szerencsére van az a háromemeletes játékbolt ott a…
– Kati! – pirított rá Lukács. – Ezt ne a kicsik előtt beszéljük meg! Hova lesz így a karácsonyi csoda?
– Jaj, Apu, hát a felét sem értik! – nevetett fel Kati, aztán elkomorult az arca. – Bocs, úgy értem, úgysem rám figyelnek most. Még legalább ötszáz játék áll bontatlanul, látod?
A kamera a műfenyő felé fordult, ahol Stevey és Marie mintás papírtengerben térdeltek, és Joshua jóvoltából – akit a csomagolóanyag láthatóan jobban érdekelt, mint maguk az ajándékok – szalageső hullott a fejükre. Kati kacagott rajtuk. Marie éppen kibontott egy meséskönyvet, és eksztatikus arccal rohant a kamerához: „Grandpa, nézd ezt, nézd ezt!” A külvilágot eltakarta a könyv vidám címlapja, de Lukács csak egy újabb csalódott szúrást érzett a gyomrában. Angol cím, író, szöveg. Ő csak egyszer próbált egy magyar népmesegyűjteményt küldeni postán, amikor Marie kimondta az első szavát, Joshua pedig még csak ultrahangkép volt a hűtőszekrény ajtaján. A csomag elkeveredett útközben, vagy Kati szerint „felbontotta és ellopta valami seggfej”. Azóta nem próbálkozott.
– Na bocs, Apu, de lassan mennem kell, még sütni kéne egy kis sütit estére. Tudod, hogy hiányzik nekem a mákos bejgli, az az igazi, ahogyan szegény Anyu sütötte? Itt sehol sem lehet mákot kapni, tiszta hülyék ezek az ausztrálok, azt hiszik, hogy attól bedrogozódik a gyerek. Legalábbis Stevey ezt mondja. Szeretnél vele is beszélgetni egy kicsit? Hogy gyakorold az angolt?
– Most inkább nem, szívem. Töltsétek inkább egymással az időt így karácsony Szentestéjén. Szentreggelén. Mindegy.
– Jaj, lesz még időnk egymásra is bőven – kacsintott rá Kati. – Ha elmúlik ez a karácsonyi dili, nyaralni megyünk. Bizony!
– Csak nem? – Lukács visszafojtotta a lélegzetét, a szíve hevesen vert. – Mikor?
– Két hét múlva. Stevey talált egy tök jó helyet a nyugati parton, ahol még ő se volt, négycsillagos szálloda a tengernél, a gyerekeknek egész nap programok, ilyen animáció, tudod, mi meg addig pihenhetünk végre. Szegény Stevey a belét is kidolgozza a cégnél. Persze nem panaszkodom, tudom, hogy otthon a kukából turkálnak az ilyen építészek, mint ő…
Lukács csalódottan fújta ki a levegőt. Pedig egy pillanatra már el is hitte…! Mielőtt Kati bármit is észrevehetett volna, visszahúzta a száját abba a mosolyformába.
– Akkor szia, Apu, majd még beszélünk. Say goodbye to Grandpa! – A gyerekek és Stevey vadul integettek. – Szép ünnepet még egyszer, puszilunk, szia!
– Legyetek jók, Marie, Joshua! – Lukács visszaintegetett a fájós csuklóízületével. – Grandpa loves you all!
Buggyanásszerű hanggal szakadt meg a vonal. Vajon jól mondtam?, tűnődött Lukács, aztán vállat vont, lecsapta a laptop képernyőjét és a konyhába támolygott. A fene se tudja, mikor van S az ige végén. Grandpa loves you all, de I love you all, vagy we love you all is lehetne, ha nem egyedül ülne a kamera előtt nap mint nap…
Elő kéne venni egy kicsit a nyelvkönyveket. Kati nemrég a tandemoktatás lelkes híve lett, mert olvasott valami tudományosnak tűnő cikket róla. Valódi meggyőződéssel állította, hogy Apu majd Stevey-től, Stevey pedig Aputól tanulja majd meg a Nehéz Idegen Nyelvet, minek nyelviskolára meg oktatóanyagokra költeni. Lukács borzasztó kínosnak érezte a kamerás beszélgetéseket a vejével, mert egy szót sem értett a vakkantásszerű angol szavakból, és gyanította, hogy Stevey ugyanígy nem bírja követni őt. „Rossz a hangminőség, kis szívem, azért nem értjük egymást”, magyarázkodott Katinak, aki vagy elhitte ezt, vagy nem.
Töltött magának egy kis szilvapálinkát. Már csak két és háromnegyed óra van hátra az Úr emberré válásának dicső ünnepéből. Holnap nem lesz nyitva semmi. Egy hajtásra kiitta a kis pohár tartalmát, és végre egyszer valami más szúrta a torkát, nem az, ami szokta. Hol lehet Kati régi vonata? Talán a pincében. Vagy elajándékozta egy rokonnak? Mindegy, itt már úgysem játszana vele senki. Marie és Joshua vadonatúj favonatkészletet kaptak a háromemeletes játékboltból valahol a földgolyó másik felén, az Isten háta mögött, a halál faszán.
Belekuncogott az üres pálinkáspohárba.
Mit csináljak most?, kérdezte magától, miután visszatért a nappaliba. Ilyenkor a tévében is biztos csak hülyeségek mennek, elvégre ki néz Szenteste tévét? Tegyen fel valami zenét? Áh, a legjobb lenne egyszerűen aludni menni. Ez is csak olyan este, mint bármelyik másik.
Ekkor szólalt meg a csengő. Lukács majdnem elájult ijedtében. Ki ez az állat, aki karácsony Szentestéjén csönget be hozzá?!
Az ajtó előtt özvegy Ács Leventéné állt, a szomszédasszony, valami kegyetlenül ronda, kirojtosodott belű, szőrös kabátban, amelyet Lukács emlékezete szerint már harminc éve, az ideköltözésükkor is hordott. A kezében egy alufóliával letakart porcelánedényt tartott.
– Jó estét, Ácsné.
– Jó estét, doktor úr. Ne haragudjon a zavarásért, de úgy láttam az ablakból, hogy ön is egyedül tölti a Szentestét. Gondoltam, hozok egy kis harapnivalót. Hókifli, én sütöttem.
Lukács majdnem képen nevette szegény asszonyt. Ácsnét a ház lakói csak „az aranyszívű Magdus” vagy „az ajándékozós Magdus” néven emlegették: bár kisnyugdíjas volt, és sokszor egy meleg ebédre sem maradt pénze, láthatóan az egész élete azzal telt, hogy másokról gondoskodjon. Madáretetőt akasztott a gangra, kirakta a maradékot a pinceajtóhoz a kóbor macskáknak, és számon tartotta a ház összes lakójának névnapját, sőt, egyeseknek a születésnapját is. Neki nem is kellett karácsonyeste ahhoz, hogy Ajándékozós Magdus legyen. Elég volt a legapróbb ürügy, és Lukácsnak máris meg kellett állnia a lépcsőházban, hogy Magdus a kezébe nyomjon valami tárgyat vagy ennivalót. „Egy kirakatban láttam, és a doktor úr jutott róla eszembe, gondoltam, megveszem.” Vagy: „A doktor úr olyan kedves volt a múltkor, amikor rosszul voltam az ételfertőzéstől, és még csak pénzt se fogadott el a vizsgálatért! Hát hoztam egy kis gyümölcskocsonyát, remélem, szereti…” Vagy éppen: „Doktor úr, akkora lett a szobanövényem, hogy már összedől alatta a virágállvány, nem kéri esetleg? Nincs vele sok gond, csak heti egyszer kell locsolni!”
– Köszönöm, Ácsné. Tessék, jöjjön csak be.
– Jaj, tényleg nem szeretném zavarni a doktor urat…
– Miben zavarna, Ácsné?
– Szólítson, kérem, Magdusnak, doktor úr! Mindenki így hív a házban.
– Akkor ezt a doktor urazást is hagyjuk. Legyek én is csak Lukács, és tegeződjünk inkább.
– Nagyon köszönöm, doktor úr… vagyis, jaj, izé, Lukács.
A konyhában Lukács fellibbentette a fóliát egy rakás fehér porral borított, krémszínű kukackáról. Soha nem volt igazán édesszájú, de az első bátortalan kóstoló után rájött, Magdus hókiflijének lehetetlen ellenállni. Egymás után bekapott még három másikat, és félig tele szájjal dicsérte: „Hűha, ez nagyon finom!”, mire Magdus szerényen mosolygott.
– Örülök, hogy ízlik. Két adagot csináltam, egyet már levittem a Blahára a szegényeknek, mert mutatta a tévé, hogy milyen hosszú sorban állnak az ingyenes ételért. Hadd falatozzanak ők is karácsonyi süteményt, hát mikor jut nekik ilyesmi?
Lukács diszkréten felprüszkölt egy kis porcukrot. Magdus maga is beállhatott volna abba a sorba, ehelyett inkább vadidegenekre pazarolja ezt a sok drága alapanyagot. Vajon miért csinálja ezt? Habár harminc éve éltek két szemközti ablak mögött, Lukács alig ismerte az asszonyt. Csak annyit tudott, hogy a férje erőszakos, iszákos ember volt, a többi lakó szerint verte is Magdust, aztán egy napon összeesett a lépcsőházban és meghalt. Zengett a ház Magdus szívet tépő zokogásától, amikor a halottaskocsi elvitte Ács Levi bácsi testét. Lukács még azt is tudta, hogy van egy harmincvalahány éves fiuk is, aki kamaszkorában a környék réme volt; valami suhancbanda vezére, akik festékszóróztak, lopkodtak a kisboltból és összeszemetelték az utcát. Sok éve nem látta a fiút – biztos végleg elkallódott valahol. Azért elég szomorúnak találta, hogy Magdus ennyire elhagyatottan éldegél egyedül abban a túl tágas lakásban.
– Hát én mivel kínálhatnálak, Magdus? Most jut eszembe, van egy pohár desszertborom a spájzban. Koccintunk egyet az ünnep tiszteletére?
A nappaliba érve gyorsan lepakolt a dohányzóasztalról, hogy legyen hová tenni a hókiflit, a két karcsú poharat meg az üveg bort. Magdus álmélkodva nézett körül:
– Jaj, de szép szoba ez, Lukács! Olyan modern. És ez a karácsonyfa! – Közelebb lépett, tétován megérintette az angyalhajat. – Én nem állítok fát, minek az, ha úgyis egyedül vagyok, de ez gyönyörű! Lehet, hogy jövőre én is meggondolom magam.
Összecsendültek a poharak, és az orvos, miután kiitta a maga borát, hirtelen önmagát is meglepte az őszinte, ösztönös vallomással:
– Tudod, azért állítok évről évre karácsonyfát, mert így mégsem érzem magam annyira magányosnak. Amíg élt a feleségem, és a lányom sem költözött el messzire, minden évben ugyanott állt a fa, ugyanígy, ugyanezekkel a díszekkel. Ha ránézek, olyan, mintha nem változott volna semmi.
– Jól emlékszem szegény Katalinra, meg a kis Katuskára is – bólogatott a nő. – Hát igen, nem lehet könnyű. A Ráczné a másodikról mondta, hogy most Angliában él. Vagy Amerikában?
– Nem, nem ott, hanem Kelet-Ausztráliában. Borzasztó messze, annyira, hogy ott most nyár van és ragyog a délelőtti nap.
– Nahát! Ott még csak délelőtt van?
– Már délelőtt van. December 25-e. Az unokáim valószínűleg most bontják ki az utolsó ajándékokat, mert arrafelé ez nem Szentestén szokás, hanem holnap reggel. Vagyis náluk ma reggel. A fene se tudja néha követni, hogy mikor telefonálok rájuk éppen. Amikor reggel a kávémmal a kezemben felhívom a lányomat, azt mondja, hogy éppen esti mesét olvas.
Magdus döbbenten pislogott. Lukácsnak feltűnt, hogy alig issza a bort, csak néha-néha mártja bele az ajkát.
– Mit csinál ott kint a Katuska?
– Egy nagy építőipari cégnél dolgozik, amióta csak kikerült oda. Most csak félállásban, amíg a gyerekek kicsik, hogy a délutánokat velük tölthesse. A férje is ugyanott van, csak magasabb beosztásban. Ott is ismerkedtek meg.
– Mekkorák az unokák?
– Marie négyéves, Joshua kettő. Még soha nem láttam őket.
– Óh.
– Minden évben meghívom őket nyáron, vagyis nekik télen, hogy jöjjenek el egy hónapra, de én is tudom, hogy nem lesz ebből semmi. Túl nagy macera felpakolni két kicsi gyerekkel és a világ másik végére menni, ráadásul Stevey csak az irodájából dolgozhat. Ott vannak ilyen speciális építészeti programok a számítógépen. Nem eshet ki ilyen hosszú időre.
– Azok ott ők? – bökött az éjjeliszekrény felé Magdus.
Lukács odavitte hozzá a képet. Műtermi fotó, Stevey és Kati teli szájjal mosolyognak, Marie morcosan néz, a még éppen csak féléves Joshua az öklét szopogatja.
– Nem túl friss kép. Majd kérnem kell tőlük egy másikat.
– Szép gyerekek.
– Azok.
– Bárcsak nekem is lenne unokám. Jocónak még egy rendes kis barátnője sincs, az utolsó, akit ismertem, már másfél éve nincs meg. Pedig olyan rendes fiú, csak nehezen ismerkedik, főleg mostanában.
– Majd mindent jól elrendez az idő – bölcselkedett Lukács. A dohányzóasztalra állította a képet és töltött magának még egy pohár bort. – Kati nagyon boldog odakint a családjával, a nagy házával, a biztos munkájával meg a békés életével. Milyen önzés tőlem, hogy azt kívánom, inkább legyenek most itt velem, hát nem?
Magdus megérintette a karját.
– Nem önzés ez, dokt… izé, Lukács, egyáltalán nem önzés. Vagy ha igen, hát én is önző vagyok. Én is nagyon akarom, hogy Jocó most itt legyen. De hát nem lehet.
– Szabad kérdeznem, miért?
– Mert ő is nagyon messze van. Nem annyira, hogy ott nyár legyen, sőt, ahol most van, olyan vastag jégcsapok lógnak, mint egy férfi karja, és a lába egészen belesüpped a hatméteres hóba. – Nagy levegőt vett, mint aki erőt gyűjt egy szörnyű vallomáshoz. – Jocókám Tirolban van, Ausztriában, egy panzióban takarít, mosogat, meg ilyenek. Már szeptember óta csinálja. Ha vége a téli szezonnak, lejár a munkaszerződése. Szívesen maradna tovább is, azt mondta, majd rábeszéli a panzióst, hogy hadd dolgozza ugyanezt nyáron is. De nyáron kevesebb ott az ember, mert kirándulni nem mennek olyan sokan, mint síelni, és lehet, hogy akkor nem is kell kisegítő személyzet annak az osztráknak. Aggódom, mi lesz Jocókámmal, ha véget ér ott a síelés.
Lukács szeme elkerekedett. Az az udvariatlan kölyök, aki iskolaidőben is a lépcsőházban üldögélt, cigarettázott és szándékosan nem köszönt neki, becsületesen dolgozik? Elszégyellte magát. Hát persze, miből lenne Magdusnak pénze arra, hogy hókiflit vigyen a szegényeknek, ha Jocó nem küldene neki néhanapján? Előbb is gondolhatott volna erre.
– Mikor járt itt utoljára?
– Tavaly nyáron – közölte Magdus, és fájdalom csillant a szemében. – Aztán kiment Ausztriába szerencsét próbálni. Sok helyen megfordult, sokféle munkát végzett már. És nem akar visszajönni. Hiába mondom, hogy kisfiam, anyád meghal itt egyedül, és te sose tudod majd meg, mert ki értesítene róla, ő megy a maga feje után, mint mindig. Azt mondja, hogy csak ott találhatja meg a boldogságát. Biztos szerelmes valami tiroli kislányba, nem tudom. Mindegy, az ő élete.
Lukács összeharapta a száját. Ez a nő az ő összes eltemetett, korábban soha ki nem mondott bújának élő tükre volt. Alig mert már kérdezni tőle:
– Milyen gyakran beszéltek?
– Hetente egyszer felhív, a szünnapján, hétfő délután.
– Csak hetente egyszer?
– Hívnám én gyakrabban is – mondta Magdus, és valami rejtélyes okból elpirult –, de nem tudom, nem zavarom-e. Te mikor beszélsz a Katuskáddal?
– Mindennap.
– Komolyan? Óh, Istenem… – Magdus hangja elcsuklott. – Ha én is mindennap beszélhetnék a Jocókámmal, jaj, de boldog lennék…
– Miért nem hagysz neki néha üzenetet, hogy hívjon vissza? Öt perc szünete csak van a munkahelyén. Amikor tavaly Hévízre mentem, az ottani panzióban az összes takarító egyfolytában a mobiltelefonon fecsegett, még porszívózás közben is. Nem tudom, hogy hallhatták a vonal másik végét… – Rávigyorgott az asszonyra, de az mintha egy szót sem fogott volna fel. – Szóval szerintem hívd csak gyakrabban, mit veszíthetsz? Legfeljebb nem veszi fel rögtön.
– Nem lehet – motyogta Magdus.
– Hogyhogy nem?
Magdus két kerek orcája már vérvörös volt.
– Azért, mert nem tudom, hogyan kell. – Kisietett az előszobába, és egy régi, fekete-fehér kijelzős telefonnal tért vissza. – Jocóka megmutatta, hogy ha hív, akkor ezt a zöld gombot kell megnyomni, de a többi gombot nem ismerem. Nekünk zsinóros telefonunk sem volt soha.
Lukács a homlokát ráncolta.
– Megtanítsam, hogy kell ezzel telefonálni?
– Minek? Nincs nekem arra pénzem, hogy Ausztriába telefonálgassak. Mást meg nem akarok hívni, csak Jocókámat.
Te idióta, feddte meg magát az orvos, előbb gondolkozz, mielőtt kinyitnád a szádat! Egyszer csak eszébe ötlött valami:
– Add csak ide azt a telefont, Magdus! Megnézek benne valamit.
Jól sejtette, az egész telefonkönyvben csak az az egy JOCO név szerepelt, más nem. Jó két percig nyomkodta a gombokat, és Magdus nem kíváncsiskodott, mit csinál a telefonjával. Láthatóan nem érdekelte a kis elektromos szerkezet, hidegen hagyták a benne rejlő lehetőségek. Nem akart háttérképeket nézegetni, csengőhangokat hallgatni, éhes kígyóval vagy flipperrel játszani, tréfás SMS-körleveleket továbbítani, internetezni. Semmit sem jelentett számára a telefonja – és egyben egy egész világot is, hiszen talán ez maradt az utolsó kapocs közte és a fia között. Csak amikor Lukács az asztalra tette a telefont, kérdezett rá:
– Mit csináltál vele?
– Semmit. Csak ellenőriztem, hogy benne van-e a telefonkönyvben a segélyhívó. Ha esetleg történne valami.
– És benne van?
– Nincs. Beleírjam?
– Minek? Ha valami történik velem, úgysincs, aki segítséget hívjon rajta.
– De hátha mégis!
– Ugyan már…
Elhallgattak. Mintha angyal szállt volna közénk, gondolta Lukács. Tényleg, angyal! Isten angyali jövének melléjük, nagy félelemmel telék meg ő szívük…
– Feltegyek egy kis karácsonyi zenét?
– Jó ötlet.
Az orvos éppen a CD-i között matatott – már megint elkavarodott valahová a karácsonyi lemez –, amikor a telefon pittyent egyet. Lukács szinte rohant az asztalhoz, még Magdus előtt kapta fel: 1 ÚJ ÜZENET. Jobb felső menügomb. „10 perc mulva mehet.koszonom,nagyon kedves.udv.aj” – ennyi volt az SMS, de Lukács kis híján megcsókolta a kijelzőt miatta.
– A számítógépet sem tudod használni, ugye, Magdus?
– Azt meg aztán végképp nem.
– Gyere, mutatok valamit.
Felcsapta a laptop képernyőjét. Kati, az egyetlen partnere, már nem volt elérhető Skype-on. A keresésre kattintott. Ács József… jézusmária, mennyi van belőlük! Erre valahogy nem számított, pedig nyilvánvaló volt, hogy Magdus fián kívül van még egy pár határon innen és túl is.
– Hogy hívják a helyet, ahol Jocó dolgozik?
– Mandarfen.
Nincs találat.
– Előtte hol lakott?
– Grazban.
Grazban lakó Ács Józsefből megint többet adott ki a program. Lukács a telefonhoz kapott. Már éppen bepötyögte, hogy „Kedves József, kérem, írja meg a Skype-nevét!”, amikor jól ismert buggyanós hangot hallott. Egy joco_aus_ungarn nevű felhasználó fel kívánta venni őt a partnerlistájára. Lukácsnak kiszáradt a szája az izgalomtól.
– Most figyelj, Magdus! – suttogta, és megnyomta a zöld gombot, ezen a Szentestén már másodszor.
A Skype kicsengett, majd kattant egyet és zúgni kezdett. Felvették! Lukács bekapcsolta a kamerát, és ezzel egy időben a képernyőn is megjelent egy girhes, orr-, fül- és szemöldökkarikás, rövidre nyírt hajú fiú képe, akinek a fél nyakát tetoválás borította. Sose hittem volna, gondolta magában az orvos, hogy valaha is egy ilyen ember kerül majd a nappalimba!
– Szia, Anyu – köszönt bátortalanul Jocó.
Magdusból kitört a zokogás.
– Jó estét kívánok, Ács úr! – szólalt meg gyorsan Lukács, hogy átlendítse anyát és fiát ezen a kínos pillanaton. – Gondoltam, szerzek egy kedves kis meglepetést az édesanyjának. Ne sírj, Magduska! Nem nagy dolog ez, webkamerának hívják, én is ezzel nézegetem az unokáimat.
– Azt mondtad – hüppögte Magdus –, hogy még sosem láttad őket!
– Élőben nem is, de ezen a kamerán mindennap találkozom velük egy kicsit. Ahogy most te Jocóval. Beszéljetek hát!
– Boldog ünnepeket, Anyu! Hogy vagy?
– Csodásan, kicsi fiam… mert láthatlak téged…! És te hogy vagy?
– Rohadt fáradtan. – A fiú elvigyorodott. – Most is dolgozok. Lent az étteremben van a mi minden vendégünk, meg mások is. Mert karácsonyozni nagyon sokan jönnek ide. Mosogatok meg felszolgálok, de a Fredl bácsi, a panziós, nagyon jó arc. Kérdeztem, beszélhetek-e anyámmal egy kicsit így, ám hájlgen Ábend, és rögtön mondta, hogy naná, röviden nem gáz. Ők itt nagyon vallásosak, Fredl bácsi most indult el az éjféli misére. Fontos nekik a karácsony.
– Milyen csinos vagy, kisfiam! Jól áll ez az ünneplő ing.
Lukácsnak addig fel sem tűnt, hogy milyen elegáns ingnyak dereng fel a kamerakép alján, annyira elvonta a figyelmét a tetoválás.
– Hát muszáj valahogy kinéznünk, ennyi vendéggel. Fredl bácsi mindennap így járkál, nekünk a takarításhoz hálisten nem kell, de az étteremhez igen.
– De olyan sovány vagy!
– Ne kezdd, Anyu! Eszek rendesen. És már nem is költök cigire, komolyan. Csak akkor cigizek, ha kapok valakitől. Ez a karácsonyi ajándékod! Spórolok pénzt, és küldök haza. Jó?
– Inkább te gyere haza, kisfiam!
– Jaj, Anyu, tudod, hogy nem lehet!
– Nagyon szeretlek, drága kicsi Jocókám. Nagyon-nagyon szeretlek. Végre egyszer igazán szép a karácsony!
Magdus megsimogatta a képernyőt. Lukács felszisszent a háttérben, és Jocó is a fejét ingatta:
– Anyu, ne fogdosd a Pásztor doktor úr gépét. Nem tesz jót neki.
– Bocsánat, kicsi fiam, bocsánat, Lukács… – A képernyőn egy zsíros ujjnyom maradt, de Lukács valamiért mégsem bánta. – De olyan most nekem, mintha itt ülnél mellettem, Jocókám, és bármikor megsimogathatnám az arcodat… Édes kis fiacskám…
– Mennem kell vissza – visszakozott a fiú. – Majd még beszélünk, jó? Hívlak telefonon, ha tudok.
– Várj egy kicsit, Jocó! – szólt rá Lukács. – Milyen gyakran ülsz a számítógépnél?
– Minden este. Ez az egyetlen dolog, amit szeretek. Ha leszívja az agyam a munka, játszok egyet.
– Mostantól kezdve minden este szeretettel látom itt anyukádat. Ha éppen mindketten ráértek, beszélgethettek egy kicsit. Rendben?
Erre Magdus olyan hangos, fuldokló sírásban tört ki, hogy alig bírt elköszönni Jocótól. Miután a vonal megszakadt, döbbenten bámult Lukácsra:
– Te nem doktor úr vagy, Lukács! Te egy arkangyal vagy! Egy szent vagy! Idevarázsoltad nekem az igazi karácsonyi csodát! Nem is tudtam, hogy létezhet ilyen! Varázsló vagy, Lukács!
– Ugyan már! Ez csak egy vén gyógyító apró kedvessége, cserébe azért a tál finom hókifliért.
– Jaj, mi az a hókifli ehhez képest? Egy délutánomba került! Ez viszont… ez… ez…
– Sok hasonlóság van bennünk, Magdus – közölte Lukács, és a tenyerébe fogta az asszony kezét. – Milyen abszurd, hogy erre harminc év után, véletlenül jöttem rá. Korábban kellett volna.
– Ne aggódj, van még időnk – mosolygott rá Magdus. – Te mondtad, hogy az idő mindent megold.
– Ilyet mondtam volna? Én?
– Igen. És milyen igaz! Most először nem félek többé a jövőtől, a végtől, a sivárságtól. Sőt, várom, hogy teljen az idő, hogy eljöjjön a holnap, amikor újra láthatom Jocókámat, aztán a holnapután, aztán az azután és aztán az azután. Nem, nem félek többé, igazán nem félek többé…! Látod, mit tettél, Lukács? Minden napomat karácsonnyá varázsoltad. Nem tudom, hogyan köszönhetném meg.
– Sehogy. Néha hozz egy adag sütit, más nem kell.
Magdus a könnyein át mosolygott rá.
– Rendben, Lukács.
– Boldog karácsonyt, Magdus.
– Neked is boldog karácsonyt, Lukács. – Az asszony a karácsonyfa felé fordult, a táncoló fényeket szemlélte, és álmatag mosollyal dudorászott az orra alá: – Örömet mondok… nagy örömet néktek… mert ma született…




2014. december 14.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Tíz érdekesség A kőszívű ember fiairól

#10yearschallenge - A királyné és a kokárda (2009)

Hogyan lettek hárman?