Ramóna

Ramóna

 

Tisztelt Böhm Úr!

 

Rafael Ramóna vagyok, 16 éves. Már négy éve hatalmas rajongója vagyok az Ön nagyszerű fantasy-sorozatának, Az angyalok alkonyának. Az eddig megjelent könyveket már legalább tízszer olvastam, és az internetes rajongói klubba is beléptem. Sajnos az író-olvasó találkozóira még soha nem jutottam el, mert tízéves koromban egy ritka betegséget diagnosztizáltak nálam, és a kezelések nagyon megnehezítették az életemet. Az iskolából is ki kellett maradnom, jó ideje az otthonomat sem hagytam el.

Tegnapelőtt azt mondta a kezelőorvosom a szüleimnek, hogy már nincs sok időm hátra, és ők hiába próbálják ezt titkolni előlem, én mégis kitaláltam abból a gyászos hallgatásból, amellyel azóta körülvesznek engem. Úgyhogy elgondolkoztam, mi lehetne az utolsó kívánságom, amely nélkül soha nem nyugodhatnék békében, és arra jutottam, hogy muszáj megismernem Az angyalok alkonya utolsó kötetének cselekményét, amelyet, ha jól tudom, Ön még csak most ír.

Tisztában vagyok azzal, hogy ez egy rendkívül bizalmas dolog, ezért eszembe sem jutna olyat kérni, hogy írja meg e-mailben, de ha esetleg meg tudna látogatni az otthonomban, és négyszemközt elárulná, hogyan végződik ez a csodálatos történet, amely nekem annyi erőt adott eddig is, elmondhatatlanul hálás lennék. Senki nem hallja majd, amit nekem mond, és én soha senkinek nem fogom elárulni, amíg még élek.

Ha teljesítené ezt a kívánságomat, Böhm Úr, én lennék a legeslegboldogabb ember a világon! Előre is nagyon köszönöm a válaszát, és remélem, hamarosan (már amennyire az én állapotomban még lehetséges) vendégül láthatom Önt!

 

Üdvözlettel,

Rafael Ramóna

 

UI. A csatolt fájlban találja a címemet és a térképet.

 

*

 

Gábor rendkívül ízléstelennek találta a házat, amely az agglomerációt az utóbbi tíz évben benépesítő újgazdag családi otthonok ékes példája volt. Miközben várta, hogy valaki kaput nyisson, azon tűnődött, mi késztethet arra bárkit is, hogy rózsaszínre fesse a háza falát, és utána lazacszínű kőburkolattal fedje be a teraszt. Még az is feltűnt neki a foghíjas kerítés mögött, hogy a kertben egy sziklakertbe oltott szökőkút csobog. Végre-valahára megjelent egy ételfoltos pólós, lenőtt hajú asszony.

– Jó napot kívánok, Böhm úr! Annyira nagyszerű, hogy eljött! Ramóna már nagyon várja Önt! Én az édesanyja vagyok.

Gábor kényszeredetten mosolygott, és hagyta magát végigvezetni a kerten. Közelebbről már az is feltűnt neki, hogy a szökőkutat zöldre festett kőbéka- és hófehér kőangyalkafejek díszítik. Ramóna anyja folyamatos fecsegéssel próbálta palástolni a zavarát, de Gábor nem a szavakra figyelt, hanem arra, hogy micsoda sötét karikák húzódnak a nő szeme alatt, hogy folyamatosan gyűrögeti a már amúgy is leharcolt póló alját, és hogy milyen tompa a tekintete. Amíg elérték a házat, harsányan örvendezett a kislánya örömén és egyúttal röstelkedett a saját elhanyagoltsága miatt (“Tudja, Böhm úr, sajnos már két hete nem is mehettem ki az utcára, mert Ramikám rosszul volt, és az unokahúgom vásárolt be a családnak…”).

Betolakodóként kezel, gondolta Gábor, hiába minden erőltetett vidámság. Persze megértette az anyát. Végtére is neki, Ramóna kedvenc írójának, tényleg semmi köze a családi tragédiához. Egy félórácskát tölt itt, elszórakoztatja a lánykát, talán meg is hosszabbítja egy-két nappal az életét és vele a szenvedéseit. Talán ostobaság volt idejönnie, és talán az asszony is tudja, hogy ő tudja. A házba érve felkavarodott a gyomra a csípős hipószagtól.

– Sajnos az egyik kezelés mellékhatása, hogy Ramika gyomra nem tudja magában tartani az ételt – magyarázkodott az anya. – Ne haragudjon, ha esetleg rövidebbre kell fogniuk a beszélgetést, mint tervezte. Gondolom, nehezen talált ide, és persze bármeddig szívesen látjuk, de ha...

– Figyeljen ide, Rafaelné! – Gábor, hogy mondandójának kellő nyomatékot adjon, megállt a csicsás előszobában. – Amíg én a lányával társalgok, senki más nem tartózkodhat a szobában, de a legjobb lenne, ha a házban sem. Megtennék, hogy kimennek a kertbe erre a röpke félórácskára?

Látszott, hogy az anyuka köpni-nyelni nem tud.

– De Böhm úr, a lányomnak folyamatos felügyeletre van szüksége! Az unokahúgom ápolónő, most is bent van vele, legalább ő hadd maradjon. Ramónán kívül egyikünk sem olvasta a könyveit, azt se tudjuk, melyik szereplő kicsoda, és az unokahúgom teljesen megbízható, és...

– Nem, asszonyom. Ebben a tárgyban nem ismerek alkut, hiszen az életem munkájáról van szó. Az egyetlen megbízható ember csak az lehet, aki... – Majdnem azt mondta, hogy “aki a beszélgetés után a sírba viszi a titkot”, de szerencsére időben észbe kapott. – Aki, izé, hogyismondjam, nem veszi fel hangrögzítős telefonnal, amit beszélek. Úgyhogy az összes telefont is vigyék ki magukkal a kertbe, érthető?

Rafaelnén látszott, hogy vissza akar vágni, de valahogy erőt vett magán, és minden ellenkezését egyetlenegy élesen kifújt levegőbe fojtotta.

– Hát jól van, Böhm úr, remélem, nem lesz ebből gond. Erre tessék.

A barackszínű lányszobában valaha egy baldachinos hercegnős ágy állhatott, legalábbis inkább az volt idevaló, nem ez a kórházi, állítható magasságú alkotmány. Benne Gábor a világ legvisszariasztóbb teremtményét pillantottta meg afféle félig ülő, félig fekvő pózban. Az arc és a bordák csontjai kegyetlenül meredtek elő a papírvékonynak tűnő bőr mögül, és mintha minden mozdulattal közelebb kerültek volna ahhoz, hogy át is lyukasszák azt, mint valami hártyát. Az infúziós állvány szinte szélesebbnek tűnt, mint az a bénán csüngő kar, amelybe folyamatosan csöpögtette a gyógyító mérget. Ramóna tekintete legalább olyan tompa volt, mint az anyjáé. Már most úgy festett, mint egy hulla.

Mellette egy jól fejlett, kicsit duci, kora huszonéves lány dörzsölte a kezét valami fertőtlenítőszerrel. Dús, sötét haja lófarokban omlott a vállára. Gábor máskor azt állapította volna meg, hogy igen csinos, de most inkább megriasztotta a szerencsés egészségnek ez a borzalmas ellenpontja egy élőhalott mellett, akinek csak néhány centiméternyi, seszínű sörtehaj mered a fejéből, és akiről a betegség minden nőies gömbölydedséget lerágott.

– Ramika, megérkezett az író úr! – konferálta be őt az anyuka fülig érő műmosollyal. – Szandika, neked most ki kell jönnöd innen. Mi nem hallhatjuk az író urat.

– De ha valami történik? – feleselt az unokahúg.

– Semmi baj nem lesz – szólalt meg reszelős hangon Ramóna. – Menjetek ki, Anyu. Így beszéltük meg.

Gábor gyorsan ellenőrizte, hogy szobácska ablakai az utcára néznek. Tehát ha tényleg a kertbe küldi ki őket, akkor nem fognak hallani egy szót sem. Kivéve persze, ha direkt kiosonnak az utcára, és a muskátlis ládákhoz tapasztják a fülüket… Na ne már, hessegette el a gondolatot, ez már tényleg üldözési mánia, hiába nem árt az óvatosság.

– Akkor ha megkérhetném, távozzanak a hátsó kertbe.

A két nő félig bosszús, félig aggodalmas pillantást váltott, aztán elhagyták a szobát. Zavart csend hullott Ramóna és Gábor közé, és az író érezte, neki kellene megtörnie. De hogyan?

– Angyalneved van – nyögte ki aztán kínosan. - Az első kötet eredeti verziójában nagyobb szerepet adtam volna Rafael arkangyalnak, de aztán valahogy túl sok lett a szereplő, és visszavettem belőle. Vagyis az ő szerepének egy részét belevettem Gábriel karakterébe.

Ramóna mosolygott.

– Anyu és Szandika nem merik kimondani azt, hogy hamarosan meghalok. – Krákogott, erőlködött a beszédben, Gábor látta, mennyire szenved. Mégis folytatta. – Azt mondják, “amikor Ramikánk már angyal lesz a Mennyországban”. De ez hülyeség, nem, Böhm úr? Az angyalok DNS-rendszere egészen más, mint a miénk.

– Hát legalábbis az én könyvemben igen.

– Szóval mi lesz a vége? A lázadók nyerik a háborút, vagy a szövetségesek? És mi lesz az emberekkel?

Gábor szíve kalapálni kezdett. Eszébe jutott az évekig tartó zsonglőrködés a szereplők sorsával. Az éjszakába nyúló, elkeseredett vázlatírás, a telefirkált, aztán kihajított füzetek. A pont, amikor már bizsergett az ujja, hogy végigzongorázhasson a billentyűkön, és a képernyőn megláthassa a negyedik kötet első néhány betűjét. Egyszerre rászakadt a regényírás egész izgalmas intimitása, és még egyszer, utoljára megriadt attól, amire, azt hitte, már felkészült. Olyan volt, mintha a szüzességét akarná másodszor is elveszíteni, ezúttal egy magatehetetlen, reszelős hangú, a földi létből folyamatosan fogyatkozó tinédzserrel.

– Senki sem nyeri meg a háborút, értelmetlen áldozat lesz az egész. A végén gyakorlatilag két vesztes fél marad, és az angyalok örökké visszahúzódnak a mennyekbe. Elveszítik a közvetlen kapcsolatot az emberekkel.

– Valami ilyesmire számítottam – bólintott Ramóna. – Szóval Micháel sem tudja megakadályozni? Gábriel sem?

– Ők döntik el végül, hogy ez a helyes út. Helel persze ellenzi. Ő a könyv elején nagyon csúnyán összeveszik Micháellel, és ezért végig külön utakon jár. Az embereket ő kapcsolja be a harcba, mert a többi arkangyal inkább tudatlanságban tartaná őket, ahogy eddig is. Még akkor is marad egy kis feszültség a kétféle hozzáállás között. De aztán Helel is beadja a derekát.

– Fú, ez nagyon izgalmas. – Ramóna még egy aprócska nevetésért is szörnyű árat fizetett; az arcát összerántotta a fájdalom. – Tudtam, hogy Helel nem fogja azt csinálni, amit a többiek mondanak, ez annyira nyilvánvaló már az első könyvtől kezdve. Ő a második kedvenc szereplőm. Azrael az első. Tényleg, vele mi lesz?

– Szenvedni fog, mint mindenki más is. Az egész könyv egy hosszú, elnyújtott szenvedés. – “Mint a te kis maradék életed”, gondolta, de nem mondta ki. Nem illett a beszélgetés ál-könnyed hangvételéhez. – Írni is az, ezért haladok vele ilyen lassan.

– A netes rajongói klubban azt találgatjuk, lesz-e Azraelnek a végén emberi szerelme. – Ramóna szemhéja lejjebb húzódott, és Gábor rájött, hogy ez egészséges korában afféle cinkos-hamiskás nézés lehetett. – Erről tud valamit mondani, Böhm úr?

- Nem lesz – szögezte le a férfi. – Az angyalok nem lehetnek szerelmesek, ott van feketén-fehéren már az első kötetben, ezt már elég sokszor kifejtettem az író-olvasó találkozókon is.

– Jaj, de kár! - csóválta a fejét a lány. – Pedig az olyan szép lenne!

– A könyvem a sötét és a fény összecsapásáról és az elkerülhetetlen elfogadásáról szól, nem valami bolondos, kamaszos szerelemről. De persze az ifjú lányrajongók soha nem adják fel a reményt.

Ramóna elnevette magát. Aztán a kuncogás köhögéssé, majd öklendezéssé torzult. Gábor érezte, ahogy a szívét és a gyomrát szinte lenyomja a pánik. Ki kellene futnia a hátsó kertbe, de a lábát a padlóba gyökereztette a gondolat, hogy mire visszatér az anyával, addigra Ramóna megfullad, és ő mégis részese lesz a legiszonyatosabb családi gyásznak… Mekkora idiótaság volt idejönni…!

Az ajtó kicsapódott, és Szandika rontott be rajta, nyomában az aggódó édesanyával. Egy szempillantás alatt a saját vállára hajtotta Ramóna fejét, és óvatosan, gyengéden rázogatta, talán hogy kijöjjön, aminek ki kell jönnie. Eközben valami gyógyszert is próbált a szájába csöpögtetni, amiről azonnal látszott, hogy veszett ügy. Rafaelné a kezét tördelte és ostobán jajgatott.

Gábor még mindig nem tért magához az előbbi iszonyatból, de emellé hirtelen felszökkent egy másik érzés is: a harag.

– Maguk nem is mentek ki a házból!

– Nem hallottunk semmit abból, amit beszéltek, Böhm úr, higgye el... – magyarázkodott az anya. – De muszáj volt fél füllel figyelnünk arra, hogy Ramika nem lesz-e megint ilyen nagyon rosszul.

– Ha fél füllel erre figyeltek – vágott vissza dühösen Gábor –, akkor arra is figyeltek, amit mi beszéltünk!

– Fogja már be a pofáját! – csattant fel Szandika is. – Ha annyira nem tetszik magának, hogy neadjisten hallottunk három kurva mondatot, mert aggódunk az unokatesóm életéért, akkor menjen haza és írja át a kibaszott könyve végét. Nem fogja fel, hogy itt egy ember életéről van szó, nem egy köteg kurva papírról?!

– Jaj, Szandika, hogy beszélsz az író úrral… – lamentált ijedten az anyuka. Úgy tűnt, hogy mindjárt elájul, és Gábornak derekasan kellett küzdenie, hogy ne sajnálja meg. Akár beteg a gyerek, akár nem, őt itt igen csúnyán félrevezették.

– Ugyan, nehogy már megvédd ezt a seggfejet! – fröcsögött tovább Szandika. – Biztos csak azért jött ide, hogy ebből is reklámot csinálhasson a hülye könyveinek. Őt nem is érdekli Ramóna!

A beteg kis test időközben annyira rázkódott a kíntól, hogy Szandika alig bírta tartani. Mégsem hagyta abba a monológot, és Gábor már nem is tudta, bosszankodjon-e tovább, vagy inkább meneküljön el a kétségbeesés gyilkos haragja elől.

– Holnap biztos kijön majd az újságban, hogy milyen jó arc volt, hogy teljesítette egy beteg utolsó kívánságát. Hát bazmeg. Idejön, és úgy csinál, mint valami király, ugráltat minket, és veszélyezteti annak az életét, aki miatt elvileg idejött. Hülye barom! Inkább tényleg húzzon innen, mielőtt hozzávágok valamit...!

– Akkor a viszont-nem-látásra – mondta Gábor, és otthagyta a szobát a hisztérikus, az ijedt és a haldokló nővel együtt.

Méghogy eladnám az újságnak, puffogott magában még akkor is, amikor az autója percről percre messzebb repítette a szörnyű szituációtól. Azt kellene még csak. Ez magánakció volt, igazi emberbaráti szeretetből, amelyet a kiadónak sem mondott volna el soha. Inkább az áll majd a holnapi újságokban, hogy KITÁLAL AZ ÁPOLÓNŐ: NEM LESZ SZERELMI SZÁL AZ ANGYAL-TETRALÓGIA UTOLSÓ KÖTETÉBEN! Vagy éppen: A NAGY LELEPLEZÉS: ÍGY VÉGZŐDIK MAJD A TÖRTÉNELEM ELŐTTI KOZMIKUS HÁBORÚ TÖRTÉNETE. Vagy valami hasonló borzalom.

Rátaposott a gázpedálra, és elindította az ablaktörlőt, pedig csak pár csepp eső hullott a szélvédőre.

 

*

 

Az egész bevásárlóközpont karácsonyi fénybe borult. Szandra gyűlölte látni a vidám, kipirult arcú embereket, akik ajándékokat vásárolnak a szeretteiknek. Ettől csak még jobban nőtt az az üresség, amely belülről falta fel a lelkét.

Ramóna éppen négy hónapja halt meg. Kegyes volt hozzájuk a sors, mert este történt meg, amikor az apja is otthon volt, és így mindannyian elbúcsúzhattak tőle. Szandra emlékezett az utolsó hideg vizes rongyra, amellyel megtörölte Ramóna homlokát, miközben a két gyermektelenné váló szülő az ágy lábánál zokogott. Emlékezett, hogy ő hívta fel a halottszállítókat, aztán a saját anyukáját, habár őt is úgy fojtogatta a sírás, hogy alig bírt beszélni. Emlékezett, hogy alig egy órája vitték el Ramóna holttestét, neki máris azon kellett gondolkodnia, hogy visszaveszik-e még a kórházba, ahonnan három éve eljött, hogy minden idejét az unokatestvérének szentelhesse. Az egész reménytelen éjszakára emlékezett, amely utána borult a nagynénjéékre, na meg őrá, akinek hirtelen értelmetlenné vált az egész addigi küzdelme.

Azóta is értelmetlennek tűnt minden. A karácsony főleg. Milyen kedves meglepetést adhatna például a Rafael házaspárnak, akiktől a legdrágább kincsüket ragadta el a sors…? De azért csak nézelődött, mint eddig is minden évben, hátha az évről évre ismétlődő rutin visszahoz egy keveset a saját életkedvéből. Igaz, eddig inkább csak rosszabb lett.

Egy könyvesboltnál különösen rátámadt a tehetetlen gyűlölet. Hatalmas, szalagos reklámtábla hirdette, hogy végre megjelenik az angyalos sorozat várva várt utolsó kötete. Az a szemét író! Hiába áradozott róla annyit Ramóna, hogy milyen csodálatosak a könyvei, ha emberileg egy nulla. Igaz, éppen Ramóna volt az, aki megbocsátott neki. Az anyja meg azt mondta utólag, hogy egészen máshogyan kellett volna megszervezni ezt a találkozást, és tényleg nem volt teljesen korrekt tőlük, hogy hazudtak Böhmnek. Maga Szandra továbbra is kitartott a dühe jogossága mellett: “Be kellene zúzatni az összes hülye könyvét annak a baromállatnak!” Rami apja meg, aki aznap is sokáig melózott, este végighallgatta mindhárom változatot és arra jutott, hogy ha a lánya élvezte a sajnos túl rövidre vágott beszélgetést, és neki szimpatikus volt ez a Böhm, akkor valójában minden rendben van.

Nem mintha bármi is rendben lett volna, gondolta Szandra, de most már mindegy.

Nem is értette, miféle erő vonzza be mégis a boltba, hogy megnézze magának ezt a könyvet. Talán csak színtiszta mazochizmus, vagy annak a posztumusz elismerése, hogy ez a seggfej Böhm azért mégiscsak rengeteg boldogságot csempészett Rami rövidke életébe. Leemelte a legfelső könyvet a piramisforma halomból. Fekete alapon vörös, absztrakt mintázatú borító. Az orrához emelte, beszippantotta a kellemes újkönyvillatot, majd találomra kinyitotta egy oldalon.

 

Azrael megfogta a lány kezét, és a fejedelemségek tanácsa elé vezette. Ő nagyot nyelt, mert érezte a háta mögött az összes arkangyal helytelenítő pillantását, de most már nem tehetett mást.

– Ő az – mondta Azrael, és elengedte a kezét. – A kulcs, amely győzelemre vezethet minket.

– Másmilyen, mint mi – mondta Uriel, és felhúzta az orrát.

A lány a szeme sarkából látta, hogy Azrael meginog, de aztán kimondta, amit a többiek amúgy is tisztán éreztek:

– Igen, más. Valaha ember volt. Minden hatalmamat bevetettem, hogy olyanná varázsoljam, mint mi magunk. Nemcsak azért, mert közvetítőre van szükségünk a világok között, hanem mert én...

– Nem mondod, hogy elcsábított az emberhús... – morogta Gábriel.

A lány ekkor már nem bírta tovább szó nélkül, hiába rettentette vissza az angyalok fenyegető sokasága.

– A halálomból váltott meg így, ő, a halál angyala, végtelen hatalmánál fogva. Amíg erőm teljében lévő ember voltam, és a sűrű anyagban éltem, nem volt közünk egymáshoz.

– De most van – felelte jéghidegen az egyik fejedelemség.

– Hogy hívnak? – kérdezte Micháel.

A lány már nem emlékezett a nevére, így tanácstalanul és ostobán álldogált. De Azrael helyette is megválaszolta a kérdést.

– A másik világban, ahol az idő, a tér és a lét mást jelent, Ramónának hívták.

 

Szandra ijedten csapta be a könyvet.

Eszébe jutott az a végzetes délután, amikor Böhm náluk járt. Ő ráordított, hogy ha nem tetszik valami, akkor menjen haza és találjon ki új véget a történetének, mint amit Raminak mesélt pár perccel azelőtt.

Lehetséges lenne…?

Visszatette a könyvet a helyére, és szinte menekült a boltból, a bevásárlóközpontból, az egész világból. Persze, ha nem csak képzelgett az előbb, akkor… Vissza kellene jönnie egy tisztább pillanatában, rendesen végiglapozni a könyvet, sőt, akár meg is venni a nagynéniéknek karácsonyra, mint valamit, ami a lányukra emlékeztet, vagy éppen… Beleborzongott egy gondolatba, amely még csak szavakká sem formálódhatott a fejében, mert túlságosan gyönyörű és kínzó volt hozzá. Igen, holnap visszajön. Vagy holnapután.

Vagy valamikor, amikor már nem forog így körülötte ez a fényekkel felcicomázott, ünneplőbe öltöztetett világ egy köteg papír miatt.

 

Vége








Ez az írásom is megjelent a Minerva Capitoliuma folyóiratban, a decemberi számban. Az újságot itt kérheted el, egyszerre igényes és ingyenes :)