Metamorfózis

Metamorfózis


Szeretettel ajánlom ötletadómnak, Mártonnak :)


Szerencsés volt az esti vadászat. Először, mint mindig, a vezérhím és a nőstényei részesültek a jutalomból, aztán jöttek a rangsorban második és harmadik farkasok, majd mindenki más. Taranis és az anyja hátrébb húzódtak a körből. Mindig ők maradtak utolsónak, még a kisétkű kicsik és öregek is előbb kerültek sorra, és szerencsétlenebb napokon nem is jutott nekik semmi, csak pár leszopogatott csont.
Taranis nem tudta gyűlölni az anyját azért, amiért az ő egykori ballépése miatt mindkettejüket kirekesztette és lenézte a falka. Végül is mit követett el az anyja, amit a többiek ne tettek volna meg hasonló helyzetben? Azok a nőstények, akik feddhetetlenül és vakon követik az erős hímeket, ugyanúgy megtették volna azt, ebben Taranis egészen biztos volt. Ráadásul az anyja, akkor még éppen csak felserdült farkaslány, nem is tudta, hogy nem helyes, amit tesz. Követte a természet hívását, kihordta és megszülte a fiát, az egyetlen fiát. Eleinte kinevették, amiért csak egyet szült, kérdezgették, ki volt az a nyomorult hím, akinek csak ennyire volt képes a magja. Amikor rájöttek, miféle is ez a kölyök, a gúnyt félelem váltotta fel, amelyet, hiába próbálták undorral leplezni, Taranis anyja azonnal észrevett.
- Félnek tőled, fiam - mondogatta gyakran. - Ezt mindig tartsd szem előtt, amikor bántanak. Csak azért teszik, mert félnek.
Pedig Taranis soha nem kereste a bajt. Ha kellett, félrehúzódott a többi hím elől, és csendben tűrte, hogy megmorogják és a nyálukat fröcsköljék rá a vicsoruk mögül. A nőstényeknél véletlenül sem próbálkozott. A vadászatokon a háttérben vett részt, és ha esetleg ő kapott el valamit, a közösség kimondatlan szabálya alapján mindenki úgy tett, mintha az is a vezér ügyességén múlt volna. Nem lázadt fel a sorsa ellen, sőt, maga is egyetértett a falkával abban, hogy egy efféle fura figura, mint ő, örülhet, hogy rögtön a születése után nem marcangolták szét.
Ez az este jól alakult még kettejük számára is. A nagyobbacska darabot, amely megmaradt nekik a húsból, Taranis az anyja elé lökdöste.
- Te is egyél, fiam - mondta a nőstény.
Taranis nemet intett a szemével.
- Ma nem.
Az anyja ennyiből is megértette. Némán falatozta a hússzeleteket, és a fia sem szólt semmit, amíg a falka többi tagja el nem széledt a közelből. Ekkor azonban kirobbant belőle a kérdés:
- Miért nem jött többé vissza az apám?
- Soha nem tudtam meg - felelte a nőstény, abba sem hagyva az evést. - Akkor egyszer láttam, aztán örökre elment.
- És tényleg nem mondta el neked, hogy ő miféle?
Ezt a beszélgetést már jó párszor lejátszották már egymás között. Az anyja most is ugyanazt ismételte, mint valami betanult szöveget:
- Amíg te nem jöttél, fiam, és nem jött el veled együtt az első átkozott éj, nem tudtam. Ádázul csalt tőrbe az apád, én mondom neked. Ha csak egy kicsit okosabb vagyok és felfigyelek a jelekre… Vagy ha megmondta volna, mielőtt rám mászott… Akkor…
- Akkor nem születtem volna meg - fejezte be a mondatot Taranis.
A nőstény szótlanul rágott tovább.
- Most megyek - mondta aztán Taranis. - Majd visszatérek, amint elmúlt ez az átkozott éj.
“Átkozott éj”. Ők ketten csak így nevezték ezeket a bizonyos éjszakákat. A többiek ennyit sem beszéltek arról, ami minden hónapban egyszer megtörtént Taranisszal. Most, ahogy látták elmenni, páran rávicsorogtak, valaki egy faágat lökött a lába elé, hogy elbotoljon benne, de nem kötöttek belé. Azért annyi eszük nekik is volt, hogy ilyenkor ne tartsák fel.
Az átkozott éjeknek ugyanis megvolt a maguk rendes lefolyása. Amikor piroslott az ég alja, Taranis útnak indult, és a naplementét már az erdőn kívüli bércről nézte végig. Ez hivatalosan az ő falkája felségterülete volt, tehát más farkasoktól nem kellett tartania, az övéi pedig szándékosan elkerülték ezt a helyet. Átkozott éj előtti estén Taranis nem evett semmit, mert valószínűleg úgyis csak kihányta volna. Ezen az estén, várakozás közben eltűnődött, hogy vajon csak ezért undorodik-e ilyenkor a nyers hústól, vagy ez már az éj előszele-e. A bérc alatt, a völgyben kis, négyzet alakú valamik álltak - ő csak otthonoknak nevezte őket, bár nem tudta, kik lakhatják -, és ahogy ment le a Nap, kis, pislákoló fények gyúltak az ablakaikban. Taranis szerette ezeket nézni.
Mást úgysem tehetett várakozás közben. A fényecskék együttérzően hunyorogtak felé, mintha értenék, micsoda fájdalmakat kell nemsokára átélnie. A kerek Hold lassan vándorolt fel az égen, és Taranis összeszorította a fogát. Az émelygésből érezte, hogy mindjárt kezdődik.
Felüvöltött, amikor az első fájdalomhullám nyilallt a szíve környékébe. Ez egy különösen erős rohamnak ígérkezett, remegett bele az egész teste; a nyelve feldagadt és szinte eltorlaszolta az utat a levegő elől. Zihált, vonyított, vonaglott a földön, és milliónyi kés szúrását érezte a húsában. A legrosszabb mégis az a rész volt, amikor olvadni kezdtek a csontjai. Szinte szétfolyt a földön, mint egy áldozat kiontott bele, és ilyenkor csak a saját ordításából sejtette, hogy valamilyen formában azért még mindig létezik. Aztán enyhült a fájás, de a reszketés ilyenkor, talán éppen ezért, felerősödött. Amikor kölyök volt, néha fel sem tudott állni a másik alakjában, annyira kimerítette és tönkretette az átalakulás. Felnőttként azért már maradt némi ereje, rendesen ki tudta mozgatni a szúrást a tagjaiból.
Miféle szörnyeteg lett belőle ilyenkor? Nem tudta a nevét. A teste rettenetesen deformált volt, csak a két hátsó lábán állhatott meg, a mellsők bénán csüngtek le az oldalán. Eltűnt a szőre, undorítóan csupasznak érezte magát, csak a fején maradt meg egy kevés, az is túlságosan puha. Vonyítás, ugatás és morgás helyett csak ostoba kis hangokat adott ki, mint egy haldokló, vén, fogatlan farkas. Na igen, és azok a fogak… Azok az apró, semmire sem való kis kavicskák a szájában…
Na jó, azért az túlzás, hogy semmire sem való. Taranis vigyorgott, amikor eszébe ötlött egy három vagy négy hónappal előtti felfedezése. Hogy elüsse az időt, mostanában sétálgatott a bércen, próbálgatta a két nyomorult fatörzslábat, és egyszer egy kiszögellésben felfedezett egy bokrot. Piros bogyócskák nőttek rajta. Leharapott belőlük egy ágnyit, csak úgy kíváncsiságból, és élete legcsodálatosabb íze csúszott le velük a torkán. Sokkal, de sokkal finomabb volt, mint a nyers hús, de úgy általában semmihez sem hasonlított. Talán egy icipicit a vérre. Még aznap este teletömte magát az egész bokornyi terméssel, és ahogy az ágak felsértették a száját, mégiscsak el kellett ismernie, hogy ez az izé mégsem olyan, mint a vér. Viszont olyasmi történt, ami még soha: az átkozott éj értelmet nyert a számára! Azóta már céllal járta a környéket, újabb bokrokat keresett és fosztott ki.
A kóstolgatás amúgy is izgalmasnak ígérkezett. Milyen ízű a falevél? Hát a moha? A virágok? Mindent a szájába vett, amit csak ezekkel a pici fogakkal lehetett megrágni, a nagy farkasfogakkal nem. Egyszer madártojást talált, ezt farkasként szerette, ebben az alakjában viszont alig érzett valami ízt, és visszataszította a nyálkásság. A legjobban még mindig a bogyók ízlettek neki.
Ezen az éjen egészen le kellett húzódnia a hegyoldalban, mert a fentebbi bokrokat már mind megkopasztotta. Évekig nem merte elhagyni a bércet, és az első egy-két útjáról is mindig hamar visszatért. Akármennyire is megvetette őt a falka, azért mégiscsak a közelükben kellett maradnia; alighogy visszanyerte az eredeti alakját, sietett is hozzájuk az erdőn keresztül az első hajnalpírral. De mostanában olyan kalandvágy éledezett benne, amilyet korábban nem ismert. Érdekelni kezdte a hegy alatti világ azokkal a kis fényekkel. Egyre biztosabban mozgott a ronda nagy botlábak ellenére is, és rájött, hogy a mellsőkkel remekül lehet kapaszkodni. Olyan ügyességgel kúszott lefelé a hegyen, ahogyan az erdőmélyi kismajmok közlekednek a fán.
Kicsit úgy is érezte magát, mint egy majom, bár sokkal nagyobb volt, és hiányzott a farka. De amikor megtapogatta a pofáját, az is majomszerűnek érződött. Lapos orr, széles csíkszáj, leffegő majomfülek. Tulajdonképpen, gondolta magában, ilyenkor egy nagy majomféleség leszek. Majomfarkas. Vagy farkasmajom.
Leért a hegy aljába, és innen figyelte azokat a távoli, mozgolódó fényeket. Messze voltak ugyan, de farkaslábakkal pár perc alatt lefutott volna egy ilyen távot. Így is nekiindult, bár bosszantotta a saját lassúsága; azon tűnődött, érdemes-e egyáltalán körülnéznie ott, vagy rögtön forduljon is vissza és siessen a bércre, ahol a hajnal visszahozza majd a rendes farkastestét. Végül a kíváncsisága győzött. Az első ilyen otthonocska mellett kisebb, kivilágítatlan építmények álltak. Az anyaguk sem tapintásra, sem látványra nem emlékeztetett fatörzsre, mégis mintha faillata lett volna. Más szagok is kavarogtak a levegőben, persze csak tompán, üzenettelenül, mert ebben az alakban nem működött a farkasorra. Állatszagok, madártollak.
Taranis belesett egy kis épületbe. Madarak, nyulak rejtőztek odabent, zörgött alattuk valami száraz növény. Ezekben a kis kuckókban állatok laktak! De hiszen állat nem építhette ide ezt a sok mindent…
Odament a nagy otthonhoz, és belesett a négyszög alakú, átlátszó résen. A fény, amely valami fehér botocskának a tetejéről áradt szét, egyetlen teret világított meg. Valamin, ami leginkább sziklaszirtecskének tűnt, furcsa lények aludtak összebújva. A nagy részüket elrejtették a szeme elől, de a szirt végén kikandikált egy hátsó láb, és feljebb egy mellsőt is észrevett. A szőrös fejük kilógott a rejtekük alól, de a nyakuk teteje már csupasz volt…
Taranis megmerevedett.
Ezek olyanok voltak, mint ő maga!
Nem ő az egyetlen a világon, aki így néz ki!
Egy pillanatra magával ragadta az az őrült gondolat, hogy itt kellene maradnia közöttük, hiszen ide tartozik. Aztán ráébredt, hogy hajnalban visszaváltozik farkassá, és akkor már nem lesz itt helye. Meg is ölhetik. Olyan erővel szúrt a mellkasába a csalódás, mintha ezúttal hamarabb változna vissza. Felvinnyogott ezen a mostani, erőtlen hangján.
Annyira mégsem lehetett erőtlen, mert az egyik alvó kinyitotta a szemét, és egyenesen rábámult Taranisra. Aztán riadtan felpattant és felrázta a mellette fekvőt is. Hangokat adott ki, és döbbenetes módon ezekből éppolyan értelmes mondandó kerekedett, mint farkasként a szagokból, a szemekből és a test állásaiból.
- Ébredj, Cern! Egy idegen jár ott! Talán tolvaj!
Taranis nem értette, mi az a “tolvaj”, és érezte, hogy bölcsebb lenne elfutni, de aztán mégis maradt. Ezek megijedtek tőle, tehát valószínűleg őt tartják veszélyesebbnek önmaguknál, márpedig az ő szándékai nem rosszak. Amikor a nagyobbik, hímnek kinéző majomféle kirontott az otthonból, Taranis hátravetette magát a földön.
- Megadás! - Ezt akarta küldeni szagjellel, de valami varázslatos módon a szája nyílt meg, és ugyanazon a kifinomult hangnyelven üzent, mint azok ketten egymásnak.
A hím megtorpant.
- Megadás? Hát nem bandita vagy, fiú?
A nőstény is utánarohant, és a mellső lábaival hátulról csüngött a hímen.
- Mi az, Cern, leütötted? Vagy miért fetreng a földön? Istenek az Égben, hát ez teljesen ruhátlan!
- Fura gyerek ez - morogta a hím. - Szerintem nem tolvaj.
Odalépett Taranishoz, és a nősténye jajgatásával mit sem törődve felsegítette a földről.
- Na mondd meg, fiam, ki vagy te?
- Nem az a kérdés, hogy ki ez - óbégatott a másik, miközben a szeme elé szorította a mellső mancsait -, hanem hogy hol hagyta a ruháját, és hogy képes az istenek színe előtt így járkálni!
- Hallgass már, Rhia! - torkollta le a hímje. - Szóval ki vagy, te fiú?
- A nevem Taranis.
- Különös név. Én Cernunnos vagyok, ez meg a feleségem, Rhiannon. Mit csinálsz te itt éjnek évadján a falunkban? Na és honnan jöttél?
- És mit akarsz tőlünk? - vágott közbe bizalmatlanul Rhiannon.
Taranis a hegyre mutatott.
- Onnan jöttem. Az erdőből.
- Az erdőből? Mit csinálsz te az erdőben?
- Ott van a falkám.
- A falkád?
- A farkasok.
- Farkasok között élsz? - Rhiannon kikukkantott a mellső mancsai közül. - Akkor azért nincs ruhád! Cern, ha nem akarod rögtön elkergetni, akkor legalább menjünk be, és adjunk rá valamit. Én ezt nem bírom így nézni!
Cernunnos gyengéden az otthon felé irányította Taranist.
- Úgy van. Gyere be hozzánk, te Taranis, ha már felvertél minket így éjjel. Persze, a farkasok éjjel vadásznak…
- Remélem, nem a mi tyúkjainkra! - morgott Rhiannon, és még nagyobb fényt gyújtott a terület egyik végében. Közben Cernunnos a másik sarokban kotorászott, Taranis pedig zavartan nézett körbe. Annyi mindent látott, aminek az erdőben hírét sem hallhatták, és fogalma sem volt a nevükről! A majomhím közben előhalászott valahonnan egy puha szőrös valamit, és átbújtatta Taranis nyakán. Legalább ennek már kimondták a nevét: ruha. Jó meleg volt, bár kicsit csiklandozta a csupasz bőrét. Ruha, ruha, ízlelgette a szót Taranis, ruhát kaptam. Aztán Cernunnos letelepedett egy magasabb sziklaszirt-féleség mellé, és Taranisnak is mutatta, hova üljön, de annak a dolognak nem mondta meg a nevét.
- Hogy kerültél a farkasok közé?
- Mindig is köztük éltem. Hiszen én magam is farkas vagyok.
- Hát nem úgy nézel ki… - jegyezte meg Rhiannon.
- Tényleg az vagyok. Farkas az anyám.
- És az apád?
- Azt nem tudom. Sosem láttam.
- Sejtem már, sejtem… - dünnyögte Cernunnos, majd hátraszólt a válla fölött. - Rhia! Ülj le!
- Még nem elég nagy a tűz! - zsémbelt a nőstény.
- Ülj le, ha mondom! Különben még hanyattesel nekem attól, amit itt beszélünk! - Cernunnos megvárta, amíg Rhiannon tényleg csatlakozik hozzájuk, aztán megint Taranishoz intéze a szavait. - Szóval hogy is vagy te farkas, ha lábad van meg kezed meg embertested? Hogy lehetséges ez?
Láb. Kéz. Ember. Micsoda új fogalmak ezek is...
- Mindig olyan vagyok, mint egy farkas, kivéve az olyan átkozott éjeken, mint ez a mostani. Ilyenkor el kell vonulnom, mert valami történik velem… - Az átalakulásnak az emlékétől is megborzongott -, ...és akkor ilyen leszek, mint most. De csak erre az egy éjszakára.
- Milyen gyakran történik ez?
- Mindig akkor, amikor kerek a Hold.
- Hallod ezt, Rhia? - Cernunnos a nőstényére nézett. - Na mit szólsz?
- Ilyen nincs! - hebegte az, és kimeredt szemekkel bámult Taranisra. - Ilyet még ember nem látott!
- Te nem lehetsz más - mutatott Taranisra szertartásosan Cernunnos -, mint az öreg Belenos fia!
Rhiannon felpattant az ülőhelyéről, és a szája elé kapta a mellsőjét. Taranisnak ellenben a szeme sem rebbent erre a hírre.
- Na, na, fiú! - noszogatta Cernunnos. - Hát nem is akarod tudni, hogy ki volt az apád?
Taranis elgondolkodott. Akarja-e tudni? Ha ezek az emberek, vagy hogy is hívják őket, igazat állítanak, akkor az apja soha nem sejtett közelségbe kerülhet hozzá. Nevet kap, esetleg pofát, testet, szagot is. De akar-e ő bármit is tudni arról a farkasról, aki tőrbe csalta az anyját, és orvul ráerőltetett egy korcs kölyköt, aztán magára hagyta a szégyenével a falkában? Hogyan lehet az, hogy az erdőben soha egy farkas se látta, de az emberek, Rhiannon és Cernunnos ismerik?
- Ki volt az apám? - kérdezett vissza mégis, mert látta a két másikon, hogy feszülten várnak.
- Az utolsó farkasember ezen a környéken - mondta Cernunnos, és jelentőségteljes pillantást váltott Rhiannonnal.
- Farkasember?
- Olyan, aki, ha feljön a telihold, farkassá változik. Régen többen is éltek errefelé, de mi féltünk tőlük, ugye, ezért ha tehettük, elűztük őket. A végén már csak egy maradt, egy nagyon öreg, ártalmatlan bolond, akit meghagytunk, mert ennyivel még el lehetett bírni. Ő volt Belenos. De már nagyon régen nem láttuk.
Akkor hát ezek a farkasemberek ugyanolyan kirekesztettek a maguk világában, mint ő, Taranis a falkában. Ismeretlenül is megérezte a kapcsot önmaga és a Belenos nevű öreg között, akiről ezek azt állítják, hogy az apja.
- Tudod, Taranis - mondta Cernunnos -, mi eddig úgy tudtuk, hogy a farkasemberek csak harapni tudnak. Azért is féltünk tőlük, mert ha belemarnak valakibe, az elkapja tőlük a kórt, és onnantól kezdve maga is átváltozik. Márpedig mi tiszták akartunk maradni. Szörnyen fájhat, amikor az ember farkassá változik.
- Nem jobban, mint amikor a farkas emberré - tette hozzá Taranis keserű mosollyal.
- De a te léted a bizonyíték, fiú - emelte felé az egyik mellsőmancs-ujját Cernunnos -, hogy akkor a farkasemberek máshogyan is képesek szaporítani magukat! Gondolom, Belenos pár éve egy ilyen éjszakán meghágta az anyádat, már az istenek bocsássák meg, hogy ilyen csúnyán mondom, de hát csak ez történhetett… És ebből lettél te! A Belenos kórságának a fordítottja!
Taranis a fejét rázta. Nehezen hitte el, amit hallott.
- Akkor hát az apám olyan volt, mint ti?
- Teljesen olyan. Kivéve azokat az éjjeleket, amikor nagy vinnyogás meg nyüsszögés közepette átváltozott a másik alakjába.
- Zengett tőle a völgy! - tódította Rhiannon.
Mintha hirtelen több fény áradt volna a falakkal körbefogott területre. Taranis belekapaszkodott abba a tárgyba, amelyen ült, és néma vonyítás hagyta el kerekre nyitott száját. Hát ez a nyitja mindennek?! Hát azért kell neki annyit szenvednie, mert az apja akaratán kívül átadta neki ezt a nyavalyát? Az apja, aki ezek szerint ember! Tehát a test, amelyet ő ilyenkor viselni kényszerül, nem valami véletlen elváltozás, hanem az apja eredeti testének a fiatalabb mása! Ahogyan Belenos farkasként, ő emberként szenvedi végig az átkozott éjeket.
De szenved ő most egyáltalán? Az értelem, amely hirtelen átitatta az átalakulásait, jobban felvillanyozta, mintha száz bogyós bokor került volna elébe. Végre megértette, miért történik mindez. Ő nem korcs, nem torzszülött, hanem egy régi betegség sújtja! Persze a falkatagokat ez sem fogja érdekelni. Aki kehes, sánta vagy foghullása van, az dögöljön meg, ne terhelje jelenlétével a falkát, ez volt az általános vélekedés. Ha megtudnák, hogy beteg, végképp magára hagynák. De nem ez volt a lényeg, hanem hogy ő maga tudja, és vele együtt az apja nevét is!
És az apja… Most ütötte csak fejbe a felismerés. Azért nem tért soha vissza az anyjához, mert az ő megfoganása után újra ember lett! Ember, mint Cernunnos és Rhiannon! Talán nem is akarta volna elhagyni őket, de hát mihez kezdett volna ilyen kétlábú mamlaszként egy farkascsapatban? Széttépték volna a többiek. Az anyja meg végig nem értett semmit, csak annyit látott, hogy az idegen farkastól fogant kölykében van valami furcsa, és minden hónapban egyszer átesik ezen a borzasztó változáson…
Szédült a felismeréstől. Cernunnos és Rhiannon meg mintha valami furcsa tisztelettel néztek volna rá.
- Ki gondolta volna... - dünnyögte a nőstény. - Ki gondolta volna, hogy egy ilyen, mint te, egyáltalán létezhet… Hogy farkasok között is terjedhet ez a kór, és ráadásul így… Most aztán mihez kezdesz ezzel, te fiú?
Taranis kipillantott az ablakon. Bár nem látta a Holdat, sejtette, hogy közeledik a völgybeli fákhoz, talán már meg is érintette a tetejüket. Nem változhat vissza az emberek előtt! Ahhoz túlságosan fájdalmas és ijesztő az egész, hogy bárki a szemtanúja legyen. Felpattant ültéből, és az ajtó felé sündörgött.
- Visszamegyek a falkámhoz.
- Itt is maradhatnál! - ajánlotta Cernunnos. - Holnap kötelet vetünk a nyakadba, és elviszünk a falu vajákosához, ő talán tud valami gyógymódot a te bajodra. Rendes farkasembernél semmi sem mulaszthatja el, persze, de te más vagy…
- Vissza kell mennem. Az anyám…
- Hát farkas akarsz maradni egész életedre? Nem érne meg egy próbát, hogy...
- Hagyjad, Cern, hadd menjen! Gondolj csak bele, micsoda felfedezést tett ez a fiú. Még vissza kell térnie az eddigi, megszokott világába, hogy tisztábban láthasson. - Rhiannon szemén látszott, hogy tényleg megérti őt. - De tudd, Taranis, mi itt leszünk. Akár a következő teliholdkor is. Ki tudja, talán tényleg segíthetünk rajtad valahogy.
Taranis nem tudta, mit feleljen. Egyáltalán mit mondanak az emberek, ha otthagyják egymást? A farkasoknál ez nem számított, most viszont furcsamód megérezte, hogy innen még hiányzik valami. Ekkor Cernunnos is felállt, odalépett hozzá és így szólt:
- Akkor hát az istenek kísérjenek utadon, Taranis.
- Az istenek kísérjenek utatokon - visszhangozta ő, és otthagyta az otthont.
A visszautat futva tette meg azon a két esetlen fatönklábon, mégis úgy tetszett, hogy száguld a széllel. Újra és újra végiggondolta, ízlelgette a felfedezését, felidézte az emberek arcát, hangját. Mit fog vajon szólni az anyja, ha minderről beszámol? És mit hoz majd a jövő? Otthagyja a falkát, akikhez soha nem is tartozott igazán, kezdjen új, magányos életet valahol, közel az emberekhez, és tekintse magát közülük valónak? De akkor az anyja egyedül marad kitaszított, és Taranis nélkül ki tudja, túlélhet-e… Vagy menjenek el csak ők ketten? Miféle falka lenne az olyan, kérdezi majd az anyja, és ő nem tudna erre mit válaszolni, hiszen az ő szívébe is az pumpálja a vért, hogy egy csapat tagja, ahol közös minden siker, kudarc, zsákmány és felelősség…
Elérte a hegyoldalt. Innen lentről meglepően meredeknek látta, egy pillanatra vissza is riadt attól, hogy neki ezt még mind meg kell másznia. Belekapaszkodott egy kiálló sziklaperembe, de emberkeze - emberkeze! - megcsúszott rajta, és ő visszaesett. Újra megpróbálta. Ezúttal még szerencsétlenebbül járt, elvesztette az egyensúlyát, és a talpa helyett a hátára érkezett. Dühösen sziszegett, amikor meglátta magán a csúnya horzsolásokat, és dörzsölgette a fájó pontot a csípője környékén. Nem lenne jó ötlet itt visszaváltozni, farkasként biztosan még nehezebb lenne ez az út. Megpróbálta megnyalni a vállán azt a részt, ahonnan szivárgott a vér, de emberként persze nem ért el odáig a nyelve. Inkább a tenyerét nyálazta össze, és azzal nyúlt oda. Ez nem is rossz ötlet, gondolta, így talán nem fog annyira csúszni…
Ekkor villant a szemébe valami.
Taranis hátrahőkölt, és jól be is verte a fejét meg a nyaka hátulját a sziklába. Megint látta a villanást, és az egyre inkább oszló sötétségben azt is tisztán kivehette, hogy nem messze tőle mozog valami. De hogy mi, azt ezekkel a hasznavehetetlen emberszemekkel sehogy sem láthatta… Valami állat, mindesetre jó nagy… Talán egy medve…
Még egy villanás. Milyen jó lehet neki azokkal a szürkületben is látó, villogó szemekkel! Taranis megfeszítette az izmait, hátha támadnia vagy menekülnie kell, de az állat nyilvánvalóan békés szándékkal közeledett. Komótosan, laza léptekkel mozgott, és a levegő sem hordozta a veszély szagát. Taranis lassacskán elengedte magát, de azért mozdulatlanul figyelte azt a valamit.
Egy farkas volt - de a legtagbaszakadtabb mind közül, akiket Taranis addig látott. Az ő daliás vezérhímjük nyiszlett kölyöknek tűnt volna emellett a lény mellett. Rettenetesen ijesztő is lehetett volna egy ekkora farkas, aki valóban legalább egy medve erejével bírhat, vagy még többével is, de Taranis mégsem félt, mert látta a foltokban kihullott szőrön és a kiálló csontokon, hogy ez a példány vénséges vén. Ha akarna, se árthatna neki. Talán már nincs is foga.
Taranis óvatosan előrenyújtotta a kezét. A farkas egy pillanatra megtorpant, habozott, aztán mégis odadöcögött hozzá. A méreteihez képest döbbenetesen kecsesen mozgott, alig süppedt be a talpa alatt a talaj. Taranis megsimogatta a fejét, és a farkas a bőréhez dörgölőzött. Egymás szemébe néztek, amitől Taranis testén félelem villámlott át: a falka világában az efféle nézés nyílt konfrontációt, a másik kihívását jelentette, és sokszor élet-halál-harcba torkollott. El kellett volna kapnia a tekintetét, ahogy jó farkashoz illik a hierarchia alján, de nem bírta. Aztán pedig már nem is akarta.
Gyönyörű, sárga ékkőszeme volt ennek a hatalmas állatnak, nyugalom és harmónia áradt belőlük. Legalább annyira természetesnek tűnt beléjük bámulni, mint Cernunnos tompa emberszemébe, és Taranis olyan biztonságban érezte magát, mint még soha. Tovább simogatta a durva, ritkás szőrt, belemarkolt, óvatosan vakargatta alatta a bőrt. A vén farkas pedig odasimult hozzá, és igézte a szemével.
Nem kellettek ide emberszavak, sem üzenetet hordozó szagok. Egyetlen pillantással és érintéssel jobban megértették egymást, mint bárki mást ezen a világon.
Aztán a farkas mocorogni kezdett, és lassacskán kicsúszott Taranis simogató tenyere alól. Hátráltában végig őt nézte, mintha meg akarná jegyezni, hogy néz ki, és maga Taranis sem tudta levenni róla a tekintetét. Jó pár lépés után a farkas megfordult és elügetett a már épphogy csak halványszürke éjben.
Taranis tenyere még mindig bizsergett a szőr érintésétől. Egy lendületes ugrással elkapott egy fentebbi sziklát, és nyögve-erőlködve feltornászta rá az egész testét. Erősnek és fiatalnak érezte magát, szinte kidagadtak az izmai a bőre alól, ahogy egyre feljebb jutott. Valahol odalent egy öreg, aszott állat járkál, gondolta, és talán figyeli is az ügyes embert, amint a majomszerű, hajlékony végtagokkal kúszik fel a kőfalon, aztán eltűnik az egyre sűrűsödő fák között.
Még éppen időben ért fel a szirtre; meg sem pihenhetett, és máris az égre kúszott a Nap, magával hozva az iszonyatos átváltozást. Most sem fájt kevésbé, mint máskor, az éjjel megszerzett új tudás ebben nem hozott enyhülést. A végén behúzott farokkal, nyüszítve várta, hogy a véréből kikeringjen a fájdalom. Csak ezután állt fel, hogy egy közeli bokor mögé rejtse az emberektől kapott ruhát, majd visszatérjen a társaihoz. Azért egy utolsó, hosszú pillantást még vetett a völgyre és az emberek világára.
A hegy lábánál eközben egy bozontos szakállú, kosztól barázdált arcú, sárga lapátkörmű férfi felnézett a magas szirtre, aztán egy botra támaszkodva továbbindult, nehogy véletlenül észrevegye valaki az ébredező, munkába induló falusiak közül.


Vége


Megjegyzések

  1. Nagyon jó, köszi Márta. Én csak azt nem értem, hogy ezt hogy-hogy egy nő írta... Merthogy ez a férfiség fájdalmáról szól...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Először is: köszönöm szépen! Ez itt az első komment :)
      Nagyon érdekes a felvetés, hogy ez férfitörténet, de ha jól értelmezem, sikerült hitelesen megírnom a férfiség fájdalmát (ez gyönyörűen hangzik amúgy), hogy a férfiolvasó magára ismerhessen benne. Az ilyen visszajelzésekért érdemes írni :) Köszönöm még egyszer!

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Tíz érdekesség A kőszívű ember fiairól

#10yearschallenge - A királyné és a kokárda (2009)

Hogyan lettek hárman?