A keresztmama

A keresztmama

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy varázslatos birodalom, ahol egy bölcs király uralkodott csodaszép feleségével. Egy szép napon teljesült régi, nagy vágyuk: kislányuk született. Hetekig tartó népünnepély övezte a királylány születését, a keresztelőre pedig meghívták Meseország apraját és nagyját. El is jöttek az óriások, a törpék, a manók, a beszélő állatok, a boszorkányok és a tündérek, hogy lássák, hogyan tartja keresztvíz alá a tündérek királynője a kis emberkirálylányt.

Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a tündérek királynője három ajándékot adott a kislánynak.

- Lássuk csak... - morfondírozott. - Szépségre valószínűleg nem lesz szükséged, hiszen anyád gyönyörű, és te már most is rá hasonlítasz. Inkább szerénységet adok neked, hogy a testi szépséged soha ne csorbíthassa a lelked épségét.

Intett egyet a varázspálcájával, majd folytatta.

- Észben sem lesz hiány egy ilyen bölcs édesapa mellett. Ezért inkább kedvességet adok, hogy soha eszedbe ne jusson a tudásoddal kérkedni, és ezzel magadra haragítani mindazokat, akik most még szeretnek, mert kicsi és ártatlan vagy.

Megint suhintott egyet a pálcával. Ezután, az egész mesebeli vendégsereg ámulatára, odahajolt a kisbabához és a fülébe súgott valamit. Még a király és a királyné, akik pedig közel álltak, sem hallhatták a titokzatos harmadik áldást. Csak azt látták, hogy a keresztanya harmadik pálcasuhintására aranyszínű szikrák erednek a pálcából mind a négy égtáj felé.

- Mit mondtál neki? - kérdezte a szertartás végén a király.

- Mi volt a harmadik ajándékod? - kíváncsiskodott a királyné is.

De a keresztanya csak mosolygott és nem válaszolt.

*

Telt és múlt az idő.

A kis királylány elmúlt tizenegy éves, és gyönyörű, ifjú hajadonná serdült. Messze földről érkeztek a kérő királyfiak, hogy máris eljegyezhessék őt, de apja, a bölcs király még mindenkit elhajtott. A lánya, legyen akármilyen szépséges és okos, még mindig csak gyermek, akinek otthon a helye a palotában. Amit azonban nem tudhatott senki, hogy a királylány, amióta átlépte azt a bűvös tízes számot, egyre kevésbé találta a helyét odahaza, rózsaszín gyermekszobájában, dadusok és nevelőnők között. Amikor a keresztanya meglátogatta, azonnal észlelte is, amit az elfogult apa nem láthatott: hogy hiába az ajándékba kapott kedvesség és szerénység, ez a kislány már útban van a nagylányság felé, és ennek megfelelően néha undok, néha hencegő, mint ebben a korban minden lánygyermek.

- Ne aggódjatok, elmúlik - nyugtatta a királyt és a királynét. - Az én ajándékaim erősek, megtalálják majd az útjukat. Persze egy kicsit rá lehet segíteni.

- Varázslattal? - kérdezte feszülten a királyné, aki újabban rendkívül sápadtnak, aggodalmasnak és gyengének tűnt.

- Akár azzal is - kacsintott a keresztanya.

Kézen fogta a kis keresztlányát, elvitte magával titokzatos útjaira Meseország minden szegletébe. A varázs-varrócéh műhelyében újabb, felnőttesebb ruhákat szabatott neki. A csoda-cukorgyárban édességgel kínálta, és megtanította, hogy ne aggódjon, egy keveset minden jóból magához vehet, ettől még nem lesznek rögtön szűkek az új ruhák. A hullócsillag-hajszalonban új frizurát terveztetett a lánykának: a gyermetegen szemébe lógó tincseket a szalon nevéhez híven valódi, égről elkapott csillagokkal tűzték el. Évek teltek el az aprólékos munkában, hogy bűbájjal és türelemmel megszerettesse a királylánnyal új, nagyobb és esetlenebb önmagát.

De a neheze még csak ezután következett.

Egy napon, hosszú és kínzó betegség után, meghalt a királyné. Gyászba borult az ország. A királylány, aki addig napról napra figyelte, hogy sorvad el az anyja, és véges-végig vele szenvedett, most bezárkózott. Rózsaszín szobáját feketére festtette, és senkit sem engedett a közelébe, még az apját sem. Csak azt az egy keresztanyját, és őt is csak azért, mert nem az ajtón kopogott, hanem az ablakon repült be. Varázsfőzetet hozott a keresztlányának, hogy egy kicsit megnyugodjon, és a fülébe súgott valamit, amelyet később a gyászoló hercegnő sehogy sem tudott felidézni. Csak abban volt bizonyos, hogy valami nagyon vigasztaló, könnyapasztó dolog volt. Bizonyára egy varázsige.

Három év telt el gyászban, mígnem a már őszülő király új asszonyt hozott a házhoz. Egy gonosz mostohát, gondolta a királylány, és kezdetben inkább álruhát öltve elmászkált, mintsem egy asztalhoz kelljen ülnie ezzel a betolakodóval. De a keresztanya a legtoprongyosabb gúnyában és a legrosszabb hírű lebujokban is megtalálta. Nem vitte egyenesen haza, hanem átrepítette magához Tündérországba, ahol az ottani tündérpalotában elhallgatott titkokról, a szerelem és a házasság misztériumairól beszélgetett a keresztlányával. A királylány, miután hazatért, szép lassan elfogadta az új királynét, aki, ha nem is volt éppen jólelkű és szívélyes hozzá, de azért gonosznak sem mondhatta. Azt viszont tudta, hogy az édesanya szeretetét senki sem pótolhatja, és aki még a legközelebb áll is hozzá, az sem az új mostohája, hanem az ő születése óta jelenlévő, drága keresztmamája.

Csak ekkor tűnt fel neki, hogy elhunyt anyja és keresztanyja mennyire emlékeztetnek egymásra. Mint a nővérek.

*

Telt és múlt az idő.

A királylány titokban találkozgatni kezdett egy szegény molnárlegény fiával, akit még az egyik titkos menekülőútja során ismert meg. Apja persze nem nézte jó szemmel a kapcsolatot, amely természetesen a királyság jövőjére nézve veszedelmes lánykérésbe torkollott. A királylány hiába könyörgött neki sírva, hiába győzködte, hogy hiszen ő is elfogadta az új mostohaanyát... Persze, az öreg király hajthatatlan volt. Csak amikor a keresztanya is ellátogatott az országba, és felszólalt a királylány választása, na meg a molnárlegény becsületes, egyenes természete mellett, akkor végre az apa is megáldotta a házasságot.

A királylány átköltözött apja egyik nyári kastélyába, amelyet alaposan átformált a saját ízlése szerint. Még egy új malmot is emeltetett, hogy a férje tovább űzhesse szeretett foglalkozását. A keresztanya ott segédkezett egész idő alatt, új bútorokat, függönyöket varázsolt, virágba borította a fákat és madarakat ültetett az ágaikra. Mígnem egyik reggel kicsit zavartan röppent be az ablakon:

- Kincsem, azt hiszem, otthon felejtettem a varázspálcámat.

Nevettek ezen. A keresztanya varázspálca nélkül olyan volt, mint egy bokor gyümölcstermés nélkül, vagy mint egy vízimalom víz nélkül. Csak akkor fagyott le az arcukról a mosoly, amikor megtudták, hogy a keresztanya otthon sem találta többé a fontos szerszámot, és sehol máshol sem az országában. Meglehet, hogy repülés közben ejtette el, vagy hogy a pálca egyszerűen eltüntette saját magát. Ki tudja, mire képesek ezek a komisz varázseszközök.

Fél évvel később megtartották a királylány és a molnárlegény lakodalmát. A keresztanya elfelejtett cipőt cserélni a szertartásra, és mindenki nagy vigadalmára otthoni, hímzett házipapucsában jelent meg egyetlen keresztlánya esküvőjén. Maga a királylány persze nem kacagott, hanem nyugtalankodott: csak nem átkozta meg valaki a keresztmamát? Vagy ez is azzal a csúf, eltűnt varázspálcával függ össze?

Amikor a királylány megérezte, hogy a hasában végre gyermek mozgolódik, nagy ünnepségre hívta a család összes tagját. Eljött a már hajlott hátú király, a második királyné, az összes egykori dadus és nevelőnő. És eljött a keresztanya is, ezúttal méltóságteljesen, elegánsan öltözve, mint egy igazi tündérkirálynő. Mosolygott, miközben a jövevény egészségére koccintottak, és boldogan simogatta meg keresztlánya kezét.

Aztán az ünnepség végén nem talált haza.

*

A kis herceg hároméves volt és nagyon nyűgös, amikor a királylány odaállt a kopott, valaha talán fehér, de most már inkább szürke keretes ablakhoz.

- Molnárné vagyok. Hallottam, hogy ide hozták be tegnap este a Kőnig Tünde nevű pácienst a VII. kerületből, a Murányi utcából. Mivel én vagyok az egyetlen élő rokona...

A lenőtt hajú, mogorva ügyintézőnő félbeszakította.

- Ja, tudom, melyik az, az új beteg. A nagynénje, ugye?

- A keresztanyám.

- De vérrokonok, nem? - vágott közbe nyersen a nő, mintha az egész életen átívelő keresztanyaság nem lenne elegendő a számára.

- Igen - felelte Molnárné csendesen -, a nagynéném is. Anyám nővére.

Még legalább hat papírt kellett kitöltenie, amíg végre beengedték, mindenféle könyvszagú adatot idézettek fel vele keresztmamáról és őróla. Unalmas és kényelmetlen volt a körmölés, főleg, hogy egy félig alvó fiúcska görnyedt közben a vállára, de amikor elindult a folyosón, inkább visszarohant volna a koszlepte ablakhoz, hogy még tovább írhassa a nevét, a leánykori nevét, az anyja nevét, a címét, a keresztmama nevét, születési évét, eddigi lakcímét és a TAJ-számát, amíg csak véget nem ér a világ. Az, amit látott, visszarettentette. Penészszagú, beázott folyosó, kórházszag, rettenetes hangok a zárt ajtók mögött, visszhangzó kopogás az ő léptei nyomán. Egyetlen élőlénnyel találkozott, egy nővérrel, aki jóindulatúan megszólította:

- Ide máskor ne hozzon gyereket. Nem is értem, miért szabad. Egy zárt osztályon.

Molnárné szívesen visszavágott volna, hogy maga menjen a jó édes anyjába, hogy itt utasítgat engem, de aztán meglátta a nővér szemében a szomorú együttérzést. Ráadásul igaza is volt: a kisfiú megrettent a félhomályos, foltos falú kórháztól, és nyűgösen nyafogva fúrta a fejecskéjét anyukája vállába.

- Ne haragudjon - sóhajtotta -, nem volt kire bíznom. A férjem ma is sokáig dolgozik. Melyik kórteremben fekszik Kőnig Tünde? Az új beteg, tudja, akit tegnap hoztak be...

- A nyolcasban. De nem hiszem, hogy fekszik. Elég aktív beteg... - A nővér mosolyogni próbált, de csak egy grimaszra futotta. - Már kétszer is az alagsorból kellett visszahozni.

- Haza akar menni?

- Nem hiszem. Nem tudja, hol van, azt se, hogy honnan hozták be. De a régi dolgokra nagyon jól emlékszik. Állandóan a húgával beszélget.

- Az anyámmal. Tíz éve meghalt.

- Gondoltam. Vannak tisztább pillanatai, olyankor mondja is, hogy a szegény Csillának milyen kevés idő jutott. Öt percre rá aztán megint Csillának magyaráz, pörölget vele, hogy eltörte a biciklikereket, meg felvette és összekente az ő új ruháját... Gondolom, ezek gyermekkori emlékek.

- Engem nem emleget? - kérdezte feszülten Molnárné. - Izabella vagyok, a keresztlánya.

A nővér arca kifejezéstelen maradt.

- Nem, Izabellát nem említette és nem is hívta még. De ha jó pillanatában éri utol, talán még felismeri. Mondom, nyolcas kórterem.

"Talán még felismeri." Jól kezdődik, gondolta Molnárné, miközben nyugtató szavakat mormolt a kisfiának, hogy elnyomja vele a szíve fájdalmas verését és a cipője zavaróan más ritmusú kopogását a kövön. Keresztmama kórtermében négyen voltak, csupa öregasszony. Ketten infúzióra kötve meredtek a plafonra, a harmadik fel-alá csoszogott és maga elé motyogott. Keresztmama az ágyán ült, kezében egy összetekert újság, amellyel úgy hadonászott, mintha képzeletbeli legyeket hessegetne, vagy mintha varázspálcával varázsolna.

- Keresztmama! - üdvözölte Molnárné. - Keresztmama, felismersz minket? Iza vagyok, ő meg a kis Zsolti. Keresztmama! Figyelsz rám?

- Mondd meg a Csillának, hogy figyeljen jobban a fájós hasára - közölte keresztmama, és olyan hirtelen kapta a fejét Molnárné felé, hogy ő vissza is hökkent egy pillanatra. Ijesztő volt ez az új keresztmama, főleg, hogy annyira jól ismerte azt a régit.

- Anya már tíz éve meghalt, keresztmama. Iza vagyok, és én még élek. Most velem beszélgess.

Keresztmama gyanakodva nézett.

- Nem hiszem el - mondta aztán. - Tegnap is itt volt a Csilla. Beszéltem is vele.

- Tegnap még te magad sem voltál itt, keresztmama! - fakadt ki Molnárné. - Az utcán szedett össze a mentő, miután napokig nem találtál haza, és bolyongtál a Murányi utcában. Nem emlékszel?

Keresztmama arcán egy pillanatnyi értő felismerés futott át. Közelebb hajolt Molnárnéhoz, és bizalmaskodva sutyorogta:

- Szerintem a Csilla lányával megint nem stimmel valami. De ezt nehogy továbbmondd neki.

- Én vagyok a Csilla lánya! Én vagyok a keresztlányod, az Isten áldjon meg! Voltam a lakásodban is. A szomszédok teljesen ki voltak bukva, hogy csak úgy eltűntél. A Panni néni mondta, hogy máskor is tekeregtél már el, de azért mindig visszataláltál, vagy valaki visszavitt az irataid alapján. De ilyet... Azt mondták, legalább négy napja nem láttak! Mondtam, hogy behozott a mentő. Tudod, hogy hol vagy, keresztmama? Kórházban. Behozott a mentő. Érted, amit mondok?

- Ne erőlködjön - mondta valaki az ajtóban. - Rossz órában kapta el. És ez már csak rosszabb lesz.

Egy fiatal, bagolyképű orvos volt.

- Alzheimer, ugye? - suttogta Molnárné. - Már régóta sejtettük, de a keresztmama nem engedte, hogy orvoshoz vigyük. Most már látom, mekkora hülyék voltunk, hogy engedtünk neki.

- Ha jól értem a helyzetet - vont vállat az orvos -, eddig még pont el tudta magát látni az otthonában. Nem volt okuk rá, hogy aggódjanak. Az ilyen állapotok nagyon rövid idő alatt súlyosbodnak. Tegnap még hazatalál, ma nem. Tegnap még felismeri magukat, ma már nem. Ne eméssze magát emiatt.

- Most mi legyen?

- Vegyenek fel mellé egy ápolónőt, vagy keressenek számára egy otthont, ahol napi huszonnégy órában ellátják. Sajnos más lehetőség nincs. Nem lakhat továbbra is egyedül, az nagyon veszélyes lenne.

- Tudom - sóhajtotta Molnárné. - És ha odavennénk magunkhoz?

- Ezt nem ajánlom - rázta a fejét a férfi. - Tönkretenné az életüket. Megint elmászkálna, eltörné, eltüntetné a dolgaikat... Nem, nem, inkább az ápolónő a megoldás. Önök ne áldozzák fel magukat.

- De a keresztanyám - hebegte ő. - Mindig ott volt nekem. Bízzam hát egy idegenre?

- Nincs más megoldás - mondta az orvos, és szomorú fejcsóválással nézte a fiatal nőt, amint a zavart öregasszony kezét szorítja.

- Mikor jön be a Csilla? - kérdezte keresztmama derűsen.

*

Amikor eljött a látogatási idő vége, Molnárné szedelődzködni kezdett.

- Szia, keresztmama. Nemsokára újra jövök.

Már az ajtónál járt a végig hallgatag és megszeppent Zsoltival, aki az egész látogatásból szinte semmit sem értett, amikor keresztmama újra megszólalt:

- Te Iza...

A nő úgy fordult meg, mint akibe villám csapott. Úgy látszik, mégis eljött keresztmama egyik ritka, tiszta pillanata. Még pont nem késtem le róla, gondolta megkönnyebbülten.

- Tudod, mit súgtam a füledbe a keresztelődön?

- Mit, keresztmama?

- Ugyanazt, amit akkor, amikor anyád gyomorrákban meghalt.

- És mi volt az? - Molnárné úgy szorította Zsolti kis kezét, hogy a fiúcska ijedten odabújt a lábához. Végre valami értelmes megnyilvánulás! - Mondjad, keresztmama, mi volt az?

Az öregasszony széles mosolyra húzta félig fogatlan száját.

- Az emlékezés. Hogy mindig emlékezz. Hogy soha ne felejts el semmit.

Aztán a betegség fojtó függönye megint a fejére hullt, és újra a halottakat hívta; talán még jóval azután is, hogy a keresztlánya könnycsíkos arccal behajtotta maga mögött a kórterem ajtaját.

Vége