Testvérháború
Ezt a történetet
egy játék ihlette, amelyet (más hasonló kreatív feladatokkal
egyetemben) Teller Ágnes ingyenes minitréningjében találtam, nem sokkal azután, hogy visszatértem egy
közel-keleti utazásból. A feladat lényege, hogy egy nagy
betűhalmazból kellett kihámoznom minél több szót, majd az első
nyolccal írnom egy rövid történetet. Az én szavaim
ábécésorrendben: barátság, csillagok, ellenség,
hit, lélek, rettegés, szövetség,
távolság. Ez született
belőle :)
Testvérháború
Saeed a homokban
feküdt a csillagok alatt. Két kezét a tarkója alatt már
szurkálta a zsibbadás. A só is csípte az arca bőrét, ahogy
könnye a még mindig langymeleg földre csorgott. Nem érdekelte már
semmi. Eljátszott azzal a hiú ábránddal, hogy esetleg képes lesz
itt maradni mozdulatlanul, amíg maga alá nem temeti a homokdomb, és
ő bele nem fullad a bánatába. De éppen ő ne ismerte volna a
sivatagot, ő, aki itt nőtt fel, aki gyerekként ide hordta nap mint
nap a csordát? A homokot egy perc alatt elfújná róla a szél; az
egyik hegynek pusztulnia kell, hogy másik keletkezhessen a helyén.
Ahogy ez a kietlen vidék változik, rombolja önmagát, úgy
rombolta le ő is a saját életét.
Minden rossz
akkor kezdődött, amikor beleszeretett unokatestvérébe, Aliyyába.
Aliyya az apja
nővérének a lánya volt, szűk egy évvel idősebb Saeednál.
Afféle tejtestvérekként nőttek fel ők ketten. Minden testvére,
féltestvére és ilyen-olyan unokatestvére közül Aliyya állt a
legközelebb Saeedhoz nemcsak életkorban, de lélekben is.
Rengeteget játszottak egymással a sátrak előtt, a tevék között,
a sivatagban és a víznyelő kútnál. Sokat veszekedtek, sőt,
verekedtek is, és mindig a nagydarab Aliyya győzte le a vézna kis
Saeedot. Ilyenkor a fiú annyira, de annyira gyűlölte őt, hogy
legszívesebben megtépte volna azt a szabadon lengő, dús, sötét
hajat, amelybe vörös szikrákként tapadt a homok. Csak
tizenkét-tizenhárom éves kora körül tűnt fel neki, hogy szereti
gyűlölni Aliyyát, hogy direkt ő keresi az alkalmakat, amikor
felbosszanthatja és maga ellen ingerelheti. Volt valami
gyomorszorítóan izgalmas abban, amikor Aliyya kiabált vele, amikor
port szórt a szemébe vagy durván fellökte, hogy behozhatatlan
előnnyel szaladhasson el előle. Saeed mindig hiába loholt utána;
ilyenkor olyan otrombának érezte magát, mint egy félvak teve,
akinek még egy lány is könnyűszerrel túljár az eszén.
Anyja és
nénikéje persze észrevették, hogy gyanúsan sokat sürgölődik
Aliyya körül, és hogy ez a vad játék már nem gyermekeké, hanem
maró-szaggató, mint egy hosszú karmú macskáé és egy fürge
ugróegéré, aki hol felkínálja magát, hol elsurran a támadás
elől.
Saeed nem
értette, miért vihognak rajtuk ezek a nők, miért tekintenek rá
sajnálkozó sóhajokkal és szemöldökhúzogatásokkal, mintha
valami félnótás lenne. Ennél is jobban sajgott benne valami,
amikor Aliyya is utánozni kezdte az anyját. Türelmetlenül
forgatta a szemét, dörzsölte a homlokát. "Jaj, Saeed!",
nyögött, ha ő mondott valamit. Vajon valóban ennyire fárasztó,
idegesítő ember lett belőle? Ha igen, mikor történt ez? Tegnap
még törhetetlennek látszó barátságuk mára kényelmetlenné,
kínossá vált Saeed számára, mégsem bírt lemondani Aliyya
közelségéről.
Soha senki nem
beszélt neki szerelemről. Magától döbbent rá egy ehhez hasonló,
álmatlan éjjelen, hogy ez már az. És ami igazán a szívébe
markolt: csak neki kellett ehhez a felismeréshez ilyen hosszú idő.
Az anyja tudta. A nagynéni tudta. Aliyya tudta. Tényleg nehéz a
felfogásom, gondolta akkor Saeed, és ettől nagyon elszomorodott.
Pedig azon a békés éjszakán a sátorban, a családtagok
szuszogását és hortyogását hallgatva, még sejtelme sem lehetett
róla, mi minden következik még.
Aliyya apjának
volt egy bátyja, egy szomszédos törzs vezetője, és ennek a
törzsfőnek egy felnőtt fia, bizonyos Zayd. Amikor Saeed először
hallotta, hogy a nagynéni és a nagybácsi futólag megemlíti ezt a
rokont, aki fiatalsága ellenére már most ígéretes vezetői
tehetség, jó édesatyja minden bölcsességének, nagyvonalúságának
és impozáns vagyonának is méltó örököse, még nem gondolt
semmi fenyegetőre. Sőt, tisztelte is távolról Zaydet, akinek a
neve annyira hasonlatos az övéhez, és akihez, gondolta akkortájt,
más tekintetben is szívesen hasonlítana.
Mire rádöbbent,
miért lett hirtelen olyan fontos Zayd, már voltaképpen késő
lett. Véletlenül elejtett megjegyzésekből, anyja zavart
csendjéből, apja rosszul palástolt izgalmából rakta össze az
igazságot: Zaydnak szánják Aliyya kezét, a másik törzs hónapok
óta készül a menyegzőre. Ajándékok vándoroltak innen oda,
onnan ide, Saeed családját meglegyintette Zayd családjának mesés
gazdagsága.
Saeed elképzelte
Aliyyát, amint sötét haját és arcát kendő alá vonja, hogy
férjén kívül soha más ne láthassa és érinthesse, és alig
kapott levegőt a rettegéstől. Nem is gondolt másra, csak arra,
hogy meg kell akadályoznia ezt a házasságot. És semmi nem fájt
jobban a felismerésnél, hogy reménytelen a helyzete, és halált
átkoznak annak a fejére, aki felrúgja a törékeny békét törzs
és törzs között.
Mégsem
nyugodhatott. Kicsempészett ezt-azt Aliyya új kincsei közül, és
elvitte őket egy idegen tevehajcsárnak, aki nagy szegénységben
élt tizenhat fiával, még ennél is több lányával és három
házsártos feleségével. Egy ajándék persze nem volt elég. Saeed
teliholdtól újholdig, napkeltétől napnyugtáig újra és újra
eljárt Jamilhoz. Otthon mindenfélét hazudott az eltűnt holmikról:
az új papucsról, amelyet elszakított, a pipáról, amelyet ő nem
is látott, a finom megmunkálású teveszerszámról, amelyet sajnos
egy magányos sétája során elhagyott a sivatagban.
Végül asszonyai
győzték meg ezt a puha, körülményeskedő Jamil apust, hogy
álljon a sarkára, és szervezzen csapatot a fiaiból és azok
unokatestvéreiből, csupa tevehajcsárból. A történelem kerekét
a nők forgatják, gondolta Saeed, az anyák, nagynénik, feleségek
és lánygyermekek, és ez Jamil férfirokonságára látványosan rá
is fért. Mind lomhák és gyenge idegűek voltak; úgy látszott, ez
egy ilyen család. De mint minden sivatagi nép, értettek az
önvédelemhez, és ha kellett, hát a támadáshoz is.
Saeed teveháton,
sebtében összeszedett harcosai élén végre érett, merész,
erőtől dagadó férfinak érezhette magát. Ő lett a vezérük,
lesték minden foghegyről odavetett parancsszavát. A barázdált
arcú Jamil még alvezérnek sem állta meg a helyét, az utolsó
pillanatban visszatáncolt a nagy összecsapás elől. Lábfájásra
hivatkozott, de Saeed inkább szégyent látott a tekintetében. Őt
bezzeg egy szikrányit sem izgatta, hogy éppen szembeköpi a
szövetséget Zayd törzsével. Aliyya ekkor már Zayd családjánál
élt, talán már gömbölyödött a hasa, talán belenyugodott a
sorsába...
Nem, gondolta
akkor dühösen Saeed, és úgy feszültek az izmai, hogy még a teve
is megérezte alatta. Nem, ez szépítő hazugság, Aliyya egyáltalán
nem nyugtalankodott a sorsa miatt, és ha Jamilt át is tudta verni,
magát nem áltathatja azzal, hogy a megmentésére siet. A teve
kapkodta a fejét és panaszosan bőgött, mire Saeed ingerülten
rácsapott a nyakára.
Jamil emberei
váratlanul ütöttek rajta Zayd népségén. Felgyújtották az
alvóhelyeket és lekaszaboltak minden menekülőt, akit értek.
Saeed szájába epe tolult a rettenetes látványtól, amelyet a
lobogó tűz fényében menekülők árnyéka vetett; mintha
anyagtalan, sötét angyalok csatáztak volna. A nők visítoztak,
gyermekeik életéért könyörögtek, a férfiak késsel és bottal
védekeztek, de hiába. Jamil pereputtya senkinek sem kegyelmezett,
aki szembeszállt velük. A harc hevében a tevék pár csecsemőt és
kisgyereket is agyontapostak, pedig Saeed meghagyta a legényeknek,
hogy nőket és gyermekeket ne bántsanak. Ő egy ujjal sem ért
senkihez. Az eszelős pusztítás közepette, szájában a gyomra
savával, a tábor egyik feléből a másikba futott, majd vissza, és
minden asszonynak a fátyla alá nézett.
Egyik sem Aliyya
volt, és egyik védekező férfi sem Zayd. Hát persze, döbbent rá
aztán, ők nyilván nem a szolganépük között alszanak, hanem
valahol messzebb, talán nem is sátorban, hanem agyagból tapasztott
házban, őrállókkal körülvéve, amiképpen a nagyon gazdagok
szokták. Mire erre rájött, addigra a sikoltó-bukdácsoló
asszonyhad régen felverte egész környéket. Zayd bizonyára
biztonságba helyezte asszonyát, és Saeed, aki annyi kuporgatott
vagyont és emberéletet pocsékolt el egyetlen érintésért, immár
távolról sem láthatta többé az ő gyönyörű Aliyyáját. Hiába
köpött ki a homokba, csak a szája keserűségétől szabadult meg
így, a szívéétől nem.
Nem számított
többé a rokonság, az újkeletű szövetség, a közös hit. Zayd
és az apja rettentő bosszút álltak a vérfürdőért, örök
ellenséggé téve mind Saeed, mind Aliyya boldogtalan apját. Immár
két esztendeje dúlt a háború a törzsek között. És maga Saeed,
akinek ez az egyszeri botlása indított el mindent, az elsők között
volt, aki megszökött a vér és a könny áradata elől. Egyedül
élt a sivatagban. Ha ételt talált, megette, ha embert talált,
kirabolta. Kívül helyezte magát minden ősi törvényen.
Két év múltán
már maga sem értette, mi vezérelte akkoriban. Honnan gondolta,
hogy Aliyya elrablása boldoggá teheti? Csak tönkretette volna a
lányt is, ahogyan önmagát. Becstelenné tehette volna, de
törvényes hitvesévé, pláne szerelmesévé sohasem. Már nem is
emlékezett rá, hogy nézett ki a lány, miféle illat lengte körbe,
milyen volt a hangja, a haja. Mi lehetett benne olyan szédítő,
hogy így elvette az ő józan eszét? Hogy elherdálta a családja
kincseit és viszályt szított testvér és testvér között? Hogy
bűnbe csábította Jamil embereit, kihasználta a nyomorúságot és
annak torzszülött fiát, a kapzsiságot, halálra ítélve ezzel
három népes család minden egyes tagját?
Tudta, hogy a
nyomában vannak. Jamil megmaradt fiai, az ő testvérei és Aliyyáéi
is, na meg persze Zayd minden mozdítható szövetségese tűvé
teszik érte a vidéket, és nem nyugszanak, amíg kézre nem
kerítik. Messze került tőlük, cinkosan rejtették el a dűnék,
és a sivatag végtelenségének illúziója, a nagy távolság
időben és térben időnként meg is győzték, hogy megmentheti a
nyakát a penge elől.
De persze tudta,
hogy nem. Ahogy a hátán feküdt a homokban, és az égen elszórt
pontocskákat figyelte, azzal a gondolattal játszadozott, hogy talán
éppen ma találnak rá. Ha nem, hát akkor holnap. De el kell
jönniük, és ő így, mozdulatlanul fekve ebben a jótékony, forró
sírban, minden holdkeltével csak jobban várta, hogy jöjjenek el
már végre, végre.
Vége
Saját kezűleg elkattintott illusztráció :)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése