Testvérháború

Ezt a történetet egy játék ihlette, amelyet (más hasonló kreatív feladatokkal egyetemben) Teller Ágnes ingyenes minitréningjében találtam, nem sokkal azután, hogy visszatértem egy közel-keleti utazásból. A feladat lényege, hogy egy nagy betűhalmazból kellett kihámoznom minél több szót, majd az első nyolccal írnom egy rövid történetet. Az én szavaim ábécésorrendben: barátság, csillagok, ellenség, hit, lélek, rettegés, szövetség, távolság. Ez született belőle :)

Testvérháború

Saeed a homokban feküdt a csillagok alatt. Két kezét a tarkója alatt már szurkálta a zsibbadás. A só is csípte az arca bőrét, ahogy könnye a még mindig langymeleg földre csorgott. Nem érdekelte már semmi. Eljátszott azzal a hiú ábránddal, hogy esetleg képes lesz itt maradni mozdulatlanul, amíg maga alá nem temeti a homokdomb, és ő bele nem fullad a bánatába. De éppen ő ne ismerte volna a sivatagot, ő, aki itt nőtt fel, aki gyerekként ide hordta nap mint nap a csordát? A homokot egy perc alatt elfújná róla a szél; az egyik hegynek pusztulnia kell, hogy másik keletkezhessen a helyén. Ahogy ez a kietlen vidék változik, rombolja önmagát, úgy rombolta le ő is a saját életét.

Minden rossz akkor kezdődött, amikor beleszeretett unokatestvérébe, Aliyyába.

Aliyya az apja nővérének a lánya volt, szűk egy évvel idősebb Saeednál. Afféle tejtestvérekként nőttek fel ők ketten. Minden testvére, féltestvére és ilyen-olyan unokatestvére közül Aliyya állt a legközelebb Saeedhoz nemcsak életkorban, de lélekben is. Rengeteget játszottak egymással a sátrak előtt, a tevék között, a sivatagban és a víznyelő kútnál. Sokat veszekedtek, sőt, verekedtek is, és mindig a nagydarab Aliyya győzte le a vézna kis Saeedot. Ilyenkor a fiú annyira, de annyira gyűlölte őt, hogy legszívesebben megtépte volna azt a szabadon lengő, dús, sötét hajat, amelybe vörös szikrákként tapadt a homok. Csak tizenkét-tizenhárom éves kora körül tűnt fel neki, hogy szereti gyűlölni Aliyyát, hogy direkt ő keresi az alkalmakat, amikor felbosszanthatja és maga ellen ingerelheti. Volt valami gyomorszorítóan izgalmas abban, amikor Aliyya kiabált vele, amikor port szórt a szemébe vagy durván fellökte, hogy behozhatatlan előnnyel szaladhasson el előle. Saeed mindig hiába loholt utána; ilyenkor olyan otrombának érezte magát, mint egy félvak teve, akinek még egy lány is könnyűszerrel túljár az eszén.

Anyja és nénikéje persze észrevették, hogy gyanúsan sokat sürgölődik Aliyya körül, és hogy ez a vad játék már nem gyermekeké, hanem maró-szaggató, mint egy hosszú karmú macskáé és egy fürge ugróegéré, aki hol felkínálja magát, hol elsurran a támadás elől.

Saeed nem értette, miért vihognak rajtuk ezek a nők, miért tekintenek rá sajnálkozó sóhajokkal és szemöldökhúzogatásokkal, mintha valami félnótás lenne. Ennél is jobban sajgott benne valami, amikor Aliyya is utánozni kezdte az anyját. Türelmetlenül forgatta a szemét, dörzsölte a homlokát. "Jaj, Saeed!", nyögött, ha ő mondott valamit. Vajon valóban ennyire fárasztó, idegesítő ember lett belőle? Ha igen, mikor történt ez? Tegnap még törhetetlennek látszó barátságuk mára kényelmetlenné, kínossá vált Saeed számára, mégsem bírt lemondani Aliyya közelségéről.

Soha senki nem beszélt neki szerelemről. Magától döbbent rá egy ehhez hasonló, álmatlan éjjelen, hogy ez már az. És ami igazán a szívébe markolt: csak neki kellett ehhez a felismeréshez ilyen hosszú idő. Az anyja tudta. A nagynéni tudta. Aliyya tudta. Tényleg nehéz a felfogásom, gondolta akkor Saeed, és ettől nagyon elszomorodott. Pedig azon a békés éjszakán a sátorban, a családtagok szuszogását és hortyogását hallgatva, még sejtelme sem lehetett róla, mi minden következik még.

Aliyya apjának volt egy bátyja, egy szomszédos törzs vezetője, és ennek a törzsfőnek egy felnőtt fia, bizonyos Zayd. Amikor Saeed először hallotta, hogy a nagynéni és a nagybácsi futólag megemlíti ezt a rokont, aki fiatalsága ellenére már most ígéretes vezetői tehetség, jó édesatyja minden bölcsességének, nagyvonalúságának és impozáns vagyonának is méltó örököse, még nem gondolt semmi fenyegetőre. Sőt, tisztelte is távolról Zaydet, akinek a neve annyira hasonlatos az övéhez, és akihez, gondolta akkortájt, más tekintetben is szívesen hasonlítana.

Mire rádöbbent, miért lett hirtelen olyan fontos Zayd, már voltaképpen késő lett. Véletlenül elejtett megjegyzésekből, anyja zavart csendjéből, apja rosszul palástolt izgalmából rakta össze az igazságot: Zaydnak szánják Aliyya kezét, a másik törzs hónapok óta készül a menyegzőre. Ajándékok vándoroltak innen oda, onnan ide, Saeed családját meglegyintette Zayd családjának mesés gazdagsága.

Saeed elképzelte Aliyyát, amint sötét haját és arcát kendő alá vonja, hogy férjén kívül soha más ne láthassa és érinthesse, és alig kapott levegőt a rettegéstől. Nem is gondolt másra, csak arra, hogy meg kell akadályoznia ezt a házasságot. És semmi nem fájt jobban a felismerésnél, hogy reménytelen a helyzete, és halált átkoznak annak a fejére, aki felrúgja a törékeny békét törzs és törzs között.

Mégsem nyugodhatott. Kicsempészett ezt-azt Aliyya új kincsei közül, és elvitte őket egy idegen tevehajcsárnak, aki nagy szegénységben élt tizenhat fiával, még ennél is több lányával és három házsártos feleségével. Egy ajándék persze nem volt elég. Saeed teliholdtól újholdig, napkeltétől napnyugtáig újra és újra eljárt Jamilhoz. Otthon mindenfélét hazudott az eltűnt holmikról: az új papucsról, amelyet elszakított, a pipáról, amelyet ő nem is látott, a finom megmunkálású teveszerszámról, amelyet sajnos egy magányos sétája során elhagyott a sivatagban.

Végül asszonyai győzték meg ezt a puha, körülményeskedő Jamil apust, hogy álljon a sarkára, és szervezzen csapatot a fiaiból és azok unokatestvéreiből, csupa tevehajcsárból. A történelem kerekét a nők forgatják, gondolta Saeed, az anyák, nagynénik, feleségek és lánygyermekek, és ez Jamil férfirokonságára látványosan rá is fért. Mind lomhák és gyenge idegűek voltak; úgy látszott, ez egy ilyen család. De mint minden sivatagi nép, értettek az önvédelemhez, és ha kellett, hát a támadáshoz is.

Saeed teveháton, sebtében összeszedett harcosai élén végre érett, merész, erőtől dagadó férfinak érezhette magát. Ő lett a vezérük, lesték minden foghegyről odavetett parancsszavát. A barázdált arcú Jamil még alvezérnek sem állta meg a helyét, az utolsó pillanatban visszatáncolt a nagy összecsapás elől. Lábfájásra hivatkozott, de Saeed inkább szégyent látott a tekintetében. Őt bezzeg egy szikrányit sem izgatta, hogy éppen szembeköpi a szövetséget Zayd törzsével. Aliyya ekkor már Zayd családjánál élt, talán már gömbölyödött a hasa, talán belenyugodott a sorsába...

Nem, gondolta akkor dühösen Saeed, és úgy feszültek az izmai, hogy még a teve is megérezte alatta. Nem, ez szépítő hazugság, Aliyya egyáltalán nem nyugtalankodott a sorsa miatt, és ha Jamilt át is tudta verni, magát nem áltathatja azzal, hogy a megmentésére siet. A teve kapkodta a fejét és panaszosan bőgött, mire Saeed ingerülten rácsapott a nyakára.

Jamil emberei váratlanul ütöttek rajta Zayd népségén. Felgyújtották az alvóhelyeket és lekaszaboltak minden menekülőt, akit értek. Saeed szájába epe tolult a rettenetes látványtól, amelyet a lobogó tűz fényében menekülők árnyéka vetett; mintha anyagtalan, sötét angyalok csatáztak volna. A nők visítoztak, gyermekeik életéért könyörögtek, a férfiak késsel és bottal védekeztek, de hiába. Jamil pereputtya senkinek sem kegyelmezett, aki szembeszállt velük. A harc hevében a tevék pár csecsemőt és kisgyereket is agyontapostak, pedig Saeed meghagyta a legényeknek, hogy nőket és gyermekeket ne bántsanak. Ő egy ujjal sem ért senkihez. Az eszelős pusztítás közepette, szájában a gyomra savával, a tábor egyik feléből a másikba futott, majd vissza, és minden asszonynak a fátyla alá nézett.

Egyik sem Aliyya volt, és egyik védekező férfi sem Zayd. Hát persze, döbbent rá aztán, ők nyilván nem a szolganépük között alszanak, hanem valahol messzebb, talán nem is sátorban, hanem agyagból tapasztott házban, őrállókkal körülvéve, amiképpen a nagyon gazdagok szokták. Mire erre rájött, addigra a sikoltó-bukdácsoló asszonyhad régen felverte egész környéket. Zayd bizonyára biztonságba helyezte asszonyát, és Saeed, aki annyi kuporgatott vagyont és emberéletet pocsékolt el egyetlen érintésért, immár távolról sem láthatta többé az ő gyönyörű Aliyyáját. Hiába köpött ki a homokba, csak a szája keserűségétől szabadult meg így, a szívéétől nem.

Nem számított többé a rokonság, az újkeletű szövetség, a közös hit. Zayd és az apja rettentő bosszút álltak a vérfürdőért, örök ellenséggé téve mind Saeed, mind Aliyya boldogtalan apját. Immár két esztendeje dúlt a háború a törzsek között. És maga Saeed, akinek ez az egyszeri botlása indított el mindent, az elsők között volt, aki megszökött a vér és a könny áradata elől. Egyedül élt a sivatagban. Ha ételt talált, megette, ha embert talált, kirabolta. Kívül helyezte magát minden ősi törvényen.

Két év múltán már maga sem értette, mi vezérelte akkoriban. Honnan gondolta, hogy Aliyya elrablása boldoggá teheti? Csak tönkretette volna a lányt is, ahogyan önmagát. Becstelenné tehette volna, de törvényes hitvesévé, pláne szerelmesévé sohasem. Már nem is emlékezett rá, hogy nézett ki a lány, miféle illat lengte körbe, milyen volt a hangja, a haja. Mi lehetett benne olyan szédítő, hogy így elvette az ő józan eszét? Hogy elherdálta a családja kincseit és viszályt szított testvér és testvér között? Hogy bűnbe csábította Jamil embereit, kihasználta a nyomorúságot és annak torzszülött fiát, a kapzsiságot, halálra ítélve ezzel három népes család minden egyes tagját?

Tudta, hogy a nyomában vannak. Jamil megmaradt fiai, az ő testvérei és Aliyyáéi is, na meg persze Zayd minden mozdítható szövetségese tűvé teszik érte a vidéket, és nem nyugszanak, amíg kézre nem kerítik. Messze került tőlük, cinkosan rejtették el a dűnék, és a sivatag végtelenségének illúziója, a nagy távolság időben és térben időnként meg is győzték, hogy megmentheti a nyakát a penge elől.

De persze tudta, hogy nem. Ahogy a hátán feküdt a homokban, és az égen elszórt pontocskákat figyelte, azzal a gondolattal játszadozott, hogy talán éppen ma találnak rá. Ha nem, hát akkor holnap. De el kell jönniük, és ő így, mozdulatlanul fekve ebben a jótékony, forró sírban, minden holdkeltével csak jobban várta, hogy jöjjenek el már végre, végre.

Vége

Saját kezűleg elkattintott illusztráció :)