Élet-út

Élet-út
A robbanás iszonyatos erővel rázott össze mindent. A kellemesen meleg fészek, ahol ő addig nyugalmasan éldegélt az összes jól ismert társával együtt, mintha összetöpörödött volna tőle, és egy rándulással kilökte őket egy egészen másféle, hatalmasnak és végtelennek tűnő új térbe. Ez perzselően forró volt, és legalább olyan jólesett benne létezni, mint az addigi otthonában, de valahogy másképpen. A robbanással felszabadult energia még mindig repítette őt, habár mind-mind lassabban. Márpedig ő így, hogy ráérzett a száguldásnak erre az ismeretlen, édeskés ízére, megrettent, hogy máris véget érhet a hirtelen és váratlan csoda. Az addigi langymeleg tapicskolásnak a puszta gondolata is elrettentette. Kétségbeesetten csapkodni kezdett, és boldogan észlelte, hogy immár ő hajtja a tempót, egyre gyorsabban és gyorsabban, már majdnem olyan sebesen, mint az előbb, amikor az az idegen erő kirepítette őket. Eddig nem is tudta, hogy létezik a teste végén egy nyúlvány, amelyet mintha pontosan erre teremtettek volna.
Érezte, hogy nem minden társa részesül ebben az élvezetben. Azok, akik már a közös fészekben is lomhának és betegesnek tűntek, most csak egyet-kettőt csaptak, aztán feladták és leálltak. Jobb is így, érezte meg ő ösztönösen, hogy nem küzdenek hiába olyasmiért, amit úgysem érhetnének el soha. De egyáltalán miről is szól ez a küzdelem? Mit kergetnek ők, még mindig olyan sokan, hogy a farkak folyamatosan összeakadnak és a fejek egymásnak ütköznek? Vajon a többiek tudják és azért száguldanak ilyen eszeveszetten, és csak ő az, akit magának a mozgásnak és törtetésnek ez az újonnan felfedezett öröme hajt előre? Vagy ők is csupán érzik valahol belül, hogy egy végső nagy célért folyik a hajsza, de maguk sem tudják, pontosan miféle cél is az? Nem tűnődött ezen sokáig, mert annyira lekötötte, hogy az elsők között tudhassa magát.
Persze nem volt senki sem az az egy első, aki lehagyhatta volna a többieket. Ő talán az első ezer közül volt az egyik. Mivel többmillióan voltak, ennek a tudata legalább olyan kéjes örömmel töltötte el, mintha száz közül ő lett volna az egyetlen elöljáró. Sőt, ők, az Ezrek máris egy láthatatlan köteléket növesztettek a látható fejek és farkak szövevénye közé, és nemhogy nem próbálták többé lehagyni a másik kilencszázkilencvenkilencet, hanem még segítették is egymás útját. Ha kellett, húztak valakit, ha kellett, megtoltak, ha kellett, úgy irányították a farkukkal az őket körülölelő anyagot, hogy a többieknek egy kis plusz löketet adjon. Mi győzünk, ujjongott ő, és vele örvedezett a másik kilencszázkilencvenkilenc.
Sokan el is tévedtek útközben, a sokmilliós szám mögötte egyre apadt. Elfáradtak? Eltévedtek? Ezt nem tudhatta, de azt pontosan érezte, hogy hígul az útjukat segítő anyag, több a hely és szabadabb a mozgás. Az Ezrek közül is sokan akadtak, akik lelassultak és lemaradtak. Jött a helyükre egy rakás új jelölt hátulról, akik viszont éppen most kaptak erőre. Már nem is Ezrek voltak, hanem Kétezrek. Ötezrek. Tízezrek. Egyre nagyobb lett a különbség azok között, akik feladják, és azon kevesek között, akik végigcsinálják.
Egyszer csak ő is megrettent. Vajon jófelé tartanak? Mi van, ha az ő élcsapatuk is rossz irányba fordult, és itt keringenek majd a sehová sem vezető semmiben, amíg végleg ki nem merülnek? De ekkor a nyomasztó érzések egy varázsütésre el is szálltak, mert mindennél biztosabban hasított belé, hogy elértek valami fontos állomást, talán éppen a végsőt, és innen már csak jól alakulhatnak a dolgok.
Nem volt szeme, hogy láthassa azt a valamit, de érezte, hogy felfoghatatlanul hatalmas, ívelt, ragyogó és nagyon kemény. Beleütközött, és puha kis feje visszapattant róla. Rettenetesen fájt. A többiek is hátrahőköltek az óriási, fenyegető gömbtől, amelyen hiába jutott mindannyiuknak egy aprócska görbület, ha egyszer nem törhették át a falát. Sok élharcos itt adta fel és vonult vissza, de a tartalékosok azonnal elfoglalták a helyüket. Egy hallhatatlan vezényszóra mindannyian egyszerre kezdték el ütemesen verni azt a borzalmas felületet.
Koppanás, fájdalom, koppanás, fájdalom. Ő minden egyes visszaverődésnél úgy érezte, nem bírja tovább, kis nyúlványa fáradtan verdesett, a feje szétroncsolva hanyatlott le. Aztán mégis mindig összeszedte magát és tovább csinálta. A többiekért, gondolta, mert ők sem hagyják abba, és mert ha együtt támadnak, érezhetően gyengül az ellenállás, puhul az a borzalmas réteg. Belül pedig ki tudja, milyen csoda vár mindenkire, aki itt ostromol. Vajon hányan juthatnak be? Százezren? Millióan? Végtére is az első kicsi lyukat ki lehet tágítani, vagy egyszerre több oldalon is lehet efféle úttörő rést ütni...
Talán maga sem hitte volna, hogy éppen ő lesz az. Egy különösen fejfájdító ütésnél érezte, hogy egy icipicit megreped a felület. Azonnal össze is forrt, de ekkor már tudta, hogy igen, ő fogta ki a leggyengébb pontot, az elsőt, ahol a bejutás nem csupán álom, hanem érezhető, tűzforró valóság. Ha lett volna szája, most felkiált, hogy figyeljenek fel a többiek, de persze azok a nagy munkában és az őket körülvevő állandó zúgásban akkor sem hallhatták volna meg, ha lett volna hozzá fülük. Maga sem értette, miért, de hirtelen rádöbbent, hogy jól van ez, hogy a harcostársaknak nem kell tudniuk, mit fedezett fel az imént. Mindnyájan megértik és belátják, hogy ez a kincs csak őt magát illeti, ahogyan ő is ugyanígy érezne, ha valaki másnak sikerült volna először a behatolás.
Összeszedte minden maradék erejét, és lecsapott még egy utolsót, egy hatalmasat. Tudta jól, hogy most vagy a gömb reped szét újra, vagy az ő kis feje. Az előbbinél is nagyobb rést vert a felületre, és az iménti hibából tanulva most azonnal bele is nyomta a fejét. Olyan szűk volt, hogy azt hitte, szétlapul a szorításban, de a farka tolta, lökdöste tovább, és végre bejutott. Odabent csodálatos, békés érzések kerítették a hatalmukba, minden fáradtságért itt kapta meg a legmámorítóbb jutalmat. Nem kellett többet hajtania, ütnie, szenvednie, újra és újra próbálkoznia. Megnyugodhatott a beteljesülésben.
De a többiek...! Vajon miért zárult be mögötte azonnal a rés, miért nem engedett be rajta kívül senki mást? Legalább egy aprócska, ötszáz tagú csapatocskát a legkeményebb küzdők közül...? Miért tűnt úgy, hogy amikor ő bejutott, mindenki más azonnal feladta az ostromot? Miért nem verik tovább kívülről a burkot? Hát igazán csak egy nyerhet? Egy a millióból?
Soha korábban nem gondolt magára mint egyre. Ő mindig az összes többinek, az Ezreknek, Tízezreknek vagy Millióknak az egyike volt. Az iszonyat összepréselte, ahogyan rájött, hogy azok ott mind odavesznek, a többi tíz- és százmillók, és ő nem segíthet nekik többé. Innen nincs kiút! Már nem tud csapkodni, a farka elveszett, és a mozgását támogató nedvesség is kint rekedt, benne az ő összes drága, szeretett társával. Akikkel együtt kialakult és kifejlődött. Akik vele élték át a robbanást, az őrült hajszát és a burok észveszejtően kínzó ütlegelését. Egyedül? Ő? Hát mi ő így? Semmi! Béna, nyomorult, magányos. Mindenki más pedig áldozat. Igen, azok ott odakint feláldozták magukat, hogy ő, az egyetlen bejuthasson ide. Miért tették? Miért nem rántották vissza, miért hagyták, hogy örökre elhagyja a csapatot? Miért hagyták, hogy egyetlenegyé legyen az, amiért milliók harcoltak?
De ezek a szörnyű, bűntudatos érzések olyan váratlanul illantak tova, ahogy jöttek. Hiszen nem volt többé egyedül. Eggyé forrt a gömbbel, és az, azazhogy ő maga, apró robbanások és izzó át- meg átalakulások közepette, lomhán felkerekedett egy újabb, még nagyobb cél felé.
Vége

Ez az írásom is megjelent a Minerva Capitoliuma folyóiratban, a novemberi számban. Az újságot itt kérheted el, egyszerre igényes és ingyenes :)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Tíz érdekesség A kőszívű ember fiairól

#10yearschallenge - A királyné és a kokárda (2009)

Hogyan lettek hárman?