Holt lelkek (XXI. századi változat)

Nagyon fontos megjegyzés a történettel kapcsolatban: a többire is mind igaz, de ennél különösen hangsúlyoznom kell, hogy KITALÁLT. Nem állítom, sőt, egyáltalán nem is gondolom, hogy a valóságban így zajlottak, zajlanak ezek az események. Egy ilyen főhős esetén pedig konkrétan lehetetlen, hogy hitelesen ábrázoljam a belső világát, így ez kivételesen nem is volt a célom. Mentségemre szóljon, hogy ez a novella jelen pillanatban jóval többet árul el az én zaklatott lelkiállapotomról, mint arról a bizonyos “valóságról”, amelyet szerencsére nem ismerek, és soha nem is szeretnék megismerni.



Holt lelkek (XXI. századi változat)

“...de aztán ő maga is hirtelen elsápadt arra a gondolatra, hogy: mi történik, ha a lelkek, akiket Csicsikov megvásárolt, csakugyan holtak (...)? Ezt az aggodalmát el is mondta egyik-másik társának, mire hirtelen azok is elsápadtak; a félelem ragályosabb, mint a dögvész, és pillanatok alatt elharapózik. Egyszerre valamennyien olyan hibákat fedeztek fel magukban, amelyek meg sem voltak bennük.” (Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Holt lelkek)

Soha életében nem járt R.-ban, azt se tudta, hol van. Az iskola, ahol elpazarolta a fiatalságát, afféle városszéli mocsokfészek volt, ahol a gyerekek egy átlagos földrajzórán nem a térképet lesték, hanem egymást lökdösték, röhögtek és dobálóztak, a tanár meg tehetetlenül sipákolt, fenyegetőzött és nevetséges büntetéseket osztott ki. Gyűlölte azt a helyet, a lelakott kis osztálytermet, a rengeteg tenyérbemászó hülyegyereket és főleg azt a nagy, színes Európa-térképet, amely a hátsó faliújságon lógott. Egy icipici Afrika látszott ugyan alul, de az a falu, ahonnan a nagyszülei vándoroltak el annak idején, már nem. Arra pedig biztosan nem lett volna képes, hogy a világtérképen, amelynek szintén Európa pöffeszkedett a közepén undokul, megtalálja az eldugott kis R.-t.
Szerencsére az odaúton ez nem is volt fontos. A közvetlen felettesétől kapta a repülőjegyet és az információt, kit kell keresnie és mit kell majd mondania neki. Ez mindig is így működött, ebben a sejtelmességben élt már jó pár éve, amióta belépett a szervezetbe. Csak az eggyel felette állóról tudta - azazhogy inkább csak sejtette -, hogy kicsoda, de hogy honnan kapja a parancsokat, hogy kik állnak még feljebb, azt már senki sem árulta el neki. Néha tűnődött ugyan rajta, de nem volt akkora bolond, hogy rá is kérdezzen. Még csak az hiányzott volna, hogy ott is gyanúba keveredjen, ahol végre, életében először, mámort, kalandot és sorsfeladatot talált. Éppen eleget vegzálták már őt rendőrök, biztonsági őrök, börtönőrök, egy oszlástól bűzlő, élőhalott rendszer utolsó balzsamozói. Legalább ebben az élő és lüktető valóságban hadd lehessen ő is elmozdíthatatlan!
Kifejezetten élvezte is ezt a titkolózást, ennek a csodálatos közösségnek legfőbb izgalmát. Végül is mit számít, hogy kinek milyen az arca vagy mi a neve? A fejeket bevetésnél úgyis el kell takarni, a neveket meg úgy cserélgetik ők, mint az istentelenek az okosnak hazudott telefonjaikat, amelyek valójában csak a mérhetetlen butaságuk rejtegetésére szolgálnak. Ő bezzeg soha nem fecseg és nem firkál feleslegesen, az a gyengék dolga. Ő cselekszik.
Most például R.-ba repült, életében először és utoljára találkozott valakivel, és átvett tőle egy nagyon fontos iratot. Aztán elment egy ideiglenes szállásra, amolyan laktanyafélébe - állítólag egyetem volt azelőtt, az Egy, Igaz Isten fényét elhomályosító tanok bűzös fészke -, ahol az új utasítás szerint jelentkezett az ottani parancsnoknál. Itt az lett a legfontosabb feladata, hogy bemagolja a dokumentum tartalmát. Hogy a lénye részévé tegye. Az irat egy halott ember útlevele, akit négy hónapja egész családjával együtt lemészároltak, aztán elrejtették a testüket valamelyik faluvégi vízgyűjtőbe. Az istentelen már ott rohad valami kút mélyén, de a neve megmarad. Az ott áll az útlevelében. Ő pedig most magára vette.
Ki lehet az az illető, akitől a kis könyvecskét kapta? Teljesen mindegy. Ahogyan ő, bizonyára az a másik is ezernyi hamis név közül válogathat. És hogy kitől származott ezt az utasítás, hogyan szerezték meg az útlevelet, hogyan ártalmatlanították az ellenséget? Az még annyira sem fontos. Valahol, mindenek tetején az Egy, Igaz Isten áll, gondolta ő, aki irányítja ennek az egész romlott földnek a megtisztítását, és csak ez számít, minden más csak álság, rothadás és hazugság.
Ezután várnia kellett három hónapot. Iszonyatosan meleg volt R.-ban, és ő, miközben nagy feladatára készítették fel, a hajnali órákat élvezte a legjobban, amikor még nem tűzött annyira a Nap. Ezek persze soha nem tartottak elég sokáig. A szájában meggyűlt a hab, a testére aggatott, mindent takaró öltözék és a mindenhová magával hurcolt szerkezetek alatt ömlött róla a víz, de úgy érezte, ez a vezeklés, amelyet el kell szenvednie. A puhány, nyomorult nagyszülei elhagyták az igaz hazájukat, hogy bálványokért gürcölhessenek nap mint nap. A szülei, azok az árulók, még az Egy, Igaz Istent is megtagadták. Sajnos olyan feladatot nem kapott, hogy lője le a saját anyját, pedig olyan szívesen megtette volna. Az egyik bátyja, az az emberi mocsokfészek, akinek a nevét is szégyellné a szájára venni, pedig alkoholista lett. Minden undorító trágyának legundorítóbbika.
De neki azok már nem voltak senkijei. Itt élt az igazi övéi között, és az egyenruhája zsebében ott lapult az útlevél.
A legrosszabbak az esték tűntek, mert ilyenkor nem történt semmi. Csak egy pár percig meríthetett megkönnyebbülést az imából, aztán órákig csak ült, szorongva várva, hogy mikor hívják végre. Parancs nélkül nem tehetett semmit, magatehetetlennek érezte magát, egy bénának, egy csecsemőnek. Kő volt ő, amelyet valaki elindított lefelé egy lejtőn, egyre sebesebben gurult lefelé, süvítő szélben, szédülve a gyönyörűségtől, és most hirtelen megakadt egy szúrós bozótban. Mikor engedik végre, hogy folytathassa, amiért idejött? Amiért él? Mennyi idő tűnik tova ilyen tétlenségben?
Aztán végre-valahára elindultak. Napokig gyalogoltak étlen-szomjan a semmiben: az istentelenek, akik között talán meglapult néhány ismeretlen társa is, meg ő maga. Tudta, melyik úton kell mennie, előre megmondták. Ő, aki repülővel hagyta el azt az utálatos szülőföldet, most csónakon billegve, kutyagolva, kamionponyva alá rejtőzve tért vissza, mint egy igazi hazátlan. De hát tényleg annak is érezte magát, már jóval azelőtt, hogy ez a feladat megérkezett, sőt, azelőtt is, hogy belépett a sorsfordító közösségbe. És ami a legfontosabb: ő már különben sem ő volt. Ő a kútmélyi pokolba vetett istentelen lett, aki, ha nem vágják le, mint egy birkát, most bizonyára aggódva terelgetné a ragyás feleségét meg a bamba kis kölykeit ugyanezen az úton. Mint annak idején az ő hitvány nagyszülei.
Sokan nem átallottak énekelni útközben, vagy esténként, amikor tábort ütöttek valahol a semmiben. Ő ettől rosszul lett, a fejére húzta a ruháját és a fülébe dugta az ujját, hogy ne kelljen hallania. A zene is csak bálvány, elvonja a figyelmet az Egy, Igaz Istenről. Ráadásul ez a leggonoszabb bálvány, mert amíg egy képről vagy egy fedetlen testről még időben elkaphatja az ember a tekintetét, és vezekelhet, amiért egy pillanatra befogadta a mocskot, az efféle búsongó dalolászás alattomosan és kiirthatatlanul beléépül. Akkor is hallotta, amikor az útitársak már régen abbahagyták a gajdolást, belülről gyengítette, csábította, mígnem annyira gyűlölte a saját bűnös fülét és elméjét, hogy legszívesebben szétszaggatta volna. Ezért is adott forró hálát az arctalan feletteseknek és az Egy, Igaz Istennek, hogy éppen őt jelölték ki erre a nagyszerű feladatra.
Néhány vándorló elégette az iratait, hogy ne ismerjék fel. Az ostobák! Hallotta, ahogyan a különböző területekről érkezők megosztják egymással a történetüket. Esztelenül dobálóztak család-, falu- és egyéb nevekkel. Mindről felírhatta volna, ki az és honnan jött, és egy gombnyomással küldhette volna az igazságszolgáltatóknak, akiktől ezek a szennyek persze rettegtek, mert megtagadták az egyetlen Igazságot.
Sokan ezért piszkítottak a gatyájukba akkor is, amikor valami hatóság jött, hogy igazoltatni akar. Ő bezzeg mindenhol készségesen előkapta az útlevelet. Ez vagyok én. Tisztességes szándékkal érkezem. Nem is bántották sehol. Valami ember által megrajzolt határon átlépve visszanézett a válla fölött, és ujjongott, hogy a vele érkező istentelenek fennakadnak a drótkerítésen, groteszk bábuk, egy-egy kis akasztott ember. Néhány közülük üvöltött, mint valami állat, mert rendőrök, katonák ráncigálták, akárcsak annak idején őt. Most bezzeg ő lett az együttműködő, szimpatikus fiatalember, akinek van hiteles irata és aki az első adandó alkalommal regisztráltatja is magát. Így élt hát az útlevél eredeti tulajdonosa. Porban csúszott a szennyemberek előtt, és cserébe úgy bántak vele, mint egy törékeny edénnyel. Gusztustalan kis áruló volt tehát, gondolta ő, aki emberektől várta azt, amit az Egy, Igaz Istentől kellett volna. Még többet is megérdemelt volna annál a végnél, ami végül jutott neki.
Jó ideig tartott a monoton menetelés, amelyet csak néha szakított félbe egy-egy aprócska izgalom, mire újra olyan földet érzett a lába alatt, amelyet valaha, szégyenteljes, tévelygő korában a szülőföldjének gondolt. De hát valójában soha nem volt az. A kútba dobott istentelennek, akivé ő időközben vált, pedig még annyira sem. Neki ez a város idegen lenne, bambán ténferegne itt, és még ha nem is lenne áruló, a szervezet akkor sem vehetné semmi hasznát. Nem mintha egy ilyen gyáva, nyomorult alaknak akár csak eszébe is jutna csatlakozni. Mint az ezer másik, ez is csak nyalná a többi istentelen talpát, hogy ugyan már, fogadják be, ide akar tartozni. Ezt akarják, hogy égnének mindörökké a lángoló kárhozatban! Őrzői akarnak lenni egy hamis rendnek és jognak, amely inog már, csak az első nagy csapást kell rá mérni, hogy összeomoljon. Hát ő megteszi, gondolta, és türelmetlenül, mint a bokornak immár csak legszélső ágán himbálózó kő, várakozott tovább.
Sokáig tartott ugyanis, mire alapos szervezés, tervezés, percre és méterre pontos eligazítás után végre elérkezett az ő dicsőséges napja. Egy sötét sikátorban várt a jelre. A testén lógott és ketyegett a szerkezet, mintha a saját, ujjongva verő szíve valahogyan kikerült volna a napvilágra. Gusztustalan, földi dolog a test, nemsokára minden más része is szétszakad, elbomlik, és az, ami ő valójában, végre szabadon szárnyalhat. Nem lesz több lökdösődés, sértegetés, köpködés, de titkolózás sem. Láthatja az Egy, Igaz Istent, minden szervezkedés leghatalmasabb fejét és atyját. Leborulhat előtte és mondhatja: “Érted tettem!” Gyönyör vár majd rá, Istene mindennel megjutalmazza, amelyet az istentelenek mindeddig megtagadtak tőle. Gazdagság. Terített asztal. Kéj. Ezért dobogott annyira mind a két szíve, a belső, amelyet megvetett, amióta csak élt, és a külső, amelyet imádott, mert tudta, hogy ma éjjel megváltja.
És a zsebében ott lapult az útlevél.
Mielőtt megteszi, amit tennie kell a megváltásért, direkt bele is nyúl majd a zsebébe, hogy még egyszer megszorítsa,  mint egy fulladozó torkot. Amikor a teste már nem börtönzi be a valóságos énjét, mikor már csak egy figyelmes mozdulata marad ezen a világon, hát ügyel rá, hogy pontosan a kis könyvre zuhanjon. A kútban rohadó istentelen nevére, az övéhez hasonló, ámde riadt és bugyuta arcára. Ennyit őrzött meg belőle a kép, ő pedig agyon fogja nyomni ennek a gyűlölt testnek, a sajátjának a maradékával.
Másnap majd szétóbégathatják a szennyújságok, hogy ki volt a tettes, honnan jött és miféle módon. Ez volt az egészben a legédesebb. A pokolban sem nyugodhat az az istentelen, aki megtagadta a szolgálatkészséget az Egy, Igaz Isten és földi képviselői előtt. És nem nyugodhat az a többi ezer sem, akik csak most baktatnak azon a hátgörnyesztő úton. Tudni fogja az egész világ, hogy ő velük érkezett és aztán ezt tette. Ha eddig reménykedhettek is valamiben, hát mostantól nem fognak.
Igen, ő hajtja végre mindezt, akit soha semmire sem tartott senki. Most majd mind megkapják, amit érdemelnek, amiért bűnben éltek a mocskos anyagba ragadva, abban tapicskolva, mint a disznók. Az európaiak is. Az ázsiaiak is. Az afrikaiak is. Mindegyik. Egymást fogják kiirtani akkor, amikor ő már elvégezte a feladatát, és a gyönyörteljes másik világban aratja le a méltó jutalmat.
Az Egy, Igaz Isten csodája, hogy a világ eme tökéletes megtisztításához tényleg semmi más nem kell, csak egy meggyűrődött, elrongyolódott szélű kis útlevél.

Vége

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Tíz érdekesség A kőszívű ember fiairól

#10yearschallenge - A királyné és a kokárda (2009)

Hogyan lettek hárman?