Fellegvári fellengzősségek

Tavaly ezt a novellát ajándékoztam a családom tagjainak és azoknak a barátoknak, ismerősöknek, akikről feltételeztem, hogy szeretnek ilyesmit olvasni. Idén pedig a Fellegvár olvasóinak kívánok ezzel a kis karácsonyi történettel csodálatos, felejthetetlen ünnepeket! Köszönöm, hogy érdeklődtök, hogy követitek a blogot, hogy olvassátok és véleményezitek ezeket az írásokat! :* Csordapásztorok Dr. Pásztor Lukács, a nyugalmazott körzeti orvos pontosan 22 órakor nyomta meg a kis zöld gombot. A szobában csak a karácsonyfaizzó világított, a faliképek, a tükör és a lakkozott szekrényajtó négy-öt másodpercenként más színben játszottak: piros, kék, sárga, megint piros, kék, sárga… – Szia, Apu! – hallotta meg hirtelen a kissé recsegő hangot, és azonnal megdobbant a szíve. – Gyújts lámpát, nem látlak! Lukács meghúzta a kis asztali lámpából csüngő zsinórt, és egy pislogás múlva meglátta a saját szemcsés képű, a valóságnál jóval aránytalanabb és kerekebb arcát a kis téglalapban. Újabb szempill

Ramóna   Tisztelt Böhm Úr!   Rafael Ramóna vagyok, 16 éves. Már négy éve hatalmas rajongója vagyok az Ön nagyszerű fantasy-sorozatának, Az angyalok alkonyá nak. Az eddig megjelent könyveket már legalább tízszer olvastam, és az internetes rajongói klubba is beléptem. Sajnos az író-olvasó találkozóira még soha nem jutottam el, mert tízéves koromban egy ritka betegséget diagnosztizáltak nálam, és a kezelések nagyon megnehezítették az életemet. Az iskolából is ki kellett maradnom, jó ideje az otthonomat sem hagytam el. Tegnapelőtt azt mondta a kezelőorvosom a szüleimnek, hogy már nincs sok időm hátra, és ők hiába próbálják ezt titkolni előlem, én mégis kitaláltam abból a gyászos hallgatásból, amellyel azóta körülvesznek engem. Úgyhogy elgondolkoztam, mi lehetne az utolsó kívánságom, amely nélkül soha nem nyugodhatnék békében, és arra jutottam, hogy muszáj megismernem Az angyalok alkonya utolsó kötetének cselekményét, amelyet, ha jól tudom, Ön még csak most ír. Tisztában

Élet-út A robbanás iszonyatos erővel rázott össze mindent. A kellemesen meleg fészek, ahol ő addig nyugalmasan éldegélt az összes jól ismert társával együtt, mintha összetöpörödött volna tőle, és egy rándulással kilökte őket egy egészen másféle, hatalmasnak és végtelennek tűnő új térbe. Ez perzselően forró volt, és legalább olyan jólesett benne létezni, mint az addigi otthonában, de valahogy másképpen. A robbanással felszabadult energia még mindig repítette őt, habár mind-mind lassabban. Márpedig ő így, hogy ráérzett a száguldásnak erre az ismeretlen, édeskés ízére, megrettent, hogy máris véget érhet a hirtelen és váratlan csoda. Az addigi langymeleg tapicskolásnak a puszta gondolata is elrettentette. Kétségbeesetten csapkodni kezdett, és boldogan észlelte, hogy immár ő hajtja a tempót, egyre gyorsabban és gyorsabban, már majdnem olyan sebesen, mint az előbb, amikor az az idegen erő kirepítette őket. Eddig nem is tudta, hogy létezik a teste végén egy nyúlvány, amelyet mintha pontosa