Fellegvári fellengzősségek

Mondd, hol az utam Tavaly a sulinapon azt hittem, nincs annál ijesztőbb, mint olyanok előtt énekelni, akikkel mindennap találkozom, és utána még évekig dörgölhetik az orrom alá, ha azon az egy balszerencsés napon nem sikerül valami. Én magam is meglepődtem, mekkora sikert arattam: még a flegma menő csávók, sőt, a tanárok is odajöttek gratulálni. Idén év elején meg, a művházban, alig mertem kilépni a csomó idegen elé, akik között ott ült valahol a helyi újság riportere is. Mit fognak gondolni rólam, ha leégek…? De ez az aggodalmam is alaptalannak bizonyult, mert vastapsot kaptam, és az újságíró utána készített velem egy kis interjút. Tényleg meg is jelent rólam egy kétbekezdésnyi cikkecske a következő számban. A nagymamám kirajzszögezte a konyhájában a faliújságra, és azóta is minden vendége figyelmét felhívja rá. Ezek után úgy tűnt, minden bénító félelmemet sikeresen legyőztem, és szentül hittem, hogy nekem ugyan nem okozhat már gondot egy százfős közönség, de még egy ezer...

Támogatás Hanna és a szerelme, Peti kéz a kézben sétálgattak a bevásárlóközpontban. Peti vállán női táska, kezében három reklámszatyor lógott; az előbb vett át mindent Hannától, hogy annál kényelmesebben nyalhassa el a fagyiját. Mindig meghívta a lányt, pedig Hanna néha utalgatott rá, hogy esetleg most majd ő fizet, de aztán mindig tiltakozás nélkül elfogadta Peti apró figyelmességeit. Már két éve jártak együtt, Peti még végzős gimisként vetett szemet az akkor kilencedikes lányra. Azóta is rácsodálkozott a szerencséjére: ő, a visszahúzódó, szemüveges fiú, aki mindig is többet tudott a számítógépekről, mint a lányokról, valami számára sem ismert képességgel meghódította az iskola legújabb szépségét. És nemcsak meghódította, de meg is bírta tartani. Még kevésbé értette, ez hogyan lehetséges. Pedig Hanna anyukája úgy jósolta, hogy Peti az egyetemen biztosan megismer majd valami másik lányt, vagy a sok tanulás miatt úgysem lesz már ideje a kapcsolatot ápolni. De Peti jól bírta a tanul...