Fellegvári fellengzősségek

Háromszor A szolgák csak a második belső udvarig mehettek. Erre igazán számíthatott volna, mégsem tudta visszafojtani azt a rengeteg ocsmány káromkodást, amelyek az ajtót őrző, nagydarab, olajszín bőrű testőr láttán tolultak a nyelvére. Világéletében mocskos szája volt, de éppen mert minden apróság miatt percekig szentségelt, soha senki nem vette igazán komolyan a szavait. Ő maga a legkevésbé. Talán ha az ő Ura kérte volna, akkor leszokik az efféle beszédről, de ő csak elnézően mosolygott, amikor Kephas rákezdett, a többiek pedig mindig jót mulattak rajta. A többiek…! Hol voltak azok már! Ha csak rájuk gondolt, Kephas úgy érezte, hogy minden, amit kiejt a száján, olyan ihletetten undorító, mint a víz, amelynek a tetején felpuffadt halhullák eresztik a nedveiket. Mert hát valahogy így is érezte magát. A vén, sunyi szardarabnak bizony jó sok szolgája volt, és a hírhedt gonosztevő elfogatásának ügye mindannyiukat a belső udvarba csalogatta. Kephas remekül elvegyülhetett közöttük....

Ezt a történetet egy játék ihlette, amelyet (más hasonló kreatív feladatokkal egyetemben) Teller Ágnes ingyenes minitréningjében találtam, nem sokkal azután, hogy visszatértem egy közel-keleti utazásból. A feladat lényege, hogy egy nagy betűhalmazból kellett kihámoznom minél több szót, majd az első nyolccal írnom egy rövid történetet. Az én szavaim ábécésorrendben: barátság , csillagok , ellenség , hit , lélek , rettegés , szövetség , távolság . Ez született belőle :) Testvérháború Saeed a homokban feküdt a csillagok alatt. Két kezét a tarkója alatt már szurkálta a zsibbadás. A só is csípte az arca bőrét, ahogy könnye a még mindig langymeleg földre csorgott. Nem érdekelte már semmi. Eljátszott azzal a hiú ábránddal, hogy esetleg képes lesz itt maradni mozdulatlanul, amíg maga alá nem temeti a homokdomb, és ő bele nem fullad a bánatába. De éppen ő ne ismerte volna a sivatagot, ő, aki itt nőtt fel, aki gyerekként ide hordta nap mint nap a csordát? A homokot egy perc alatt elfúj...