Fellegvári fellengzősségek

A játékmackó bánata Bence a harmadik születésnapjára kapott engem. Rögtön tudtam, amint megláttam, hogy mi ketten örökkön-örökké legjobb barátok leszünk. Rengeteget játszottunk együtt, Bence hihetetlen kalandokba kevert engem. Volt, hogy eltévedtem az őserdőben, és megküzdöttem egy vérszomjas porcelántigrissel. Máskor meg hajótörést szenvedtem, és cápák elől kellett menekülnöm egy rozoga mentőcsónakban. Sőt, Bence még egy időgépet is épített nekem egy üres cipősdobozból, és jó párszor visszautaztatott a történelem előtti időbe, ahol egy csapat növényevő dinoszaurusszal szövetkeztem a gonosz húsevő rémuralma ellen. Hű, micsoda idők voltak ezek! Nekem volt a legizgalmasabb életem a világon. Éjjelente összebújva aludtunk. Bence, ez a napközben állandóan rohangáló és ugráló kisfiú, estére mindig megnyugodott és elcsendesedett. A szőrömbe fúrta az orrát, és elalvás előtt elmesélte nekem, mi történt az oviban. Hogy a verekedős Misi soha nem hagyja békén, és hogy az utálatos lányo...

A kékhajú Különös ez a hely, gondolta Ulrik herceg, amint a pirkadat tompa rózsafényébe burkolózva közelített a vár felé. Hatalmas, vaskos falú építmény volt, akár ezer zsoldos is elférhetett volna benne, de életnek közel s távol semmi jelét sem látta. Nyomasztóan hatott a hercegre ez a környék. Csatatéren, nyílt színi összecsapásokban soha nem félt, hiszen látta az ellenséget, fel tudta mérni az erejét. Most meg csak úgy térjen be egy lakatlannak tűnő várba, ahol ki tudja, miféle veszedelmeket rejthetnek a folyosók? Hiába, olyan fáradt volt ő is, a lova is, hogy nem szívesen vállalt volna valami kockázatos kerülőutat. Ki tudja, hátha mégis akad egy lakó odabent, talán egy vén, mogorva rablólovag, aki megengedi, hogy ő megpihenjen odabent. Egyelőre úgy tűnt, tévedett. Sem a függőhídnál, sem az udvarban nem találkozott emberrel. A várfalat benőtték a kúszónövények, és Ulrik lovának léptei mindenféle állatot riasztottak fel a szendergésből: madarat, cickányt, patkányt. Mind...

Háromszor A szolgák csak a második belső udvarig mehettek. Erre igazán számíthatott volna, mégsem tudta visszafojtani azt a rengeteg ocsmány káromkodást, amelyek az ajtót őrző, nagydarab, olajszín bőrű testőr láttán tolultak a nyelvére. Világéletében mocskos szája volt, de éppen mert minden apróság miatt percekig szentségelt, soha senki nem vette igazán komolyan a szavait. Ő maga a legkevésbé. Talán ha az ő Ura kérte volna, akkor leszokik az efféle beszédről, de ő csak elnézően mosolygott, amikor Kephas rákezdett, a többiek pedig mindig jót mulattak rajta. A többiek…! Hol voltak azok már! Ha csak rájuk gondolt, Kephas úgy érezte, hogy minden, amit kiejt a száján, olyan ihletetten undorító, mint a víz, amelynek a tetején felpuffadt halhullák eresztik a nedveiket. Mert hát valahogy így is érezte magát. A vén, sunyi szardarabnak bizony jó sok szolgája volt, és a hírhedt gonosztevő elfogatásának ügye mindannyiukat a belső udvarba csalogatta. Kephas remekül elvegyülhetett közöttük....