Fellegvári fellengzősségek

Sziasztok! Hosszabb szünet után újabb örömteli bejegyzéssel jelentkezem :) Az öröm apropóját ezúttal a karácsony adja, azazhogy az a tény, hogy még november végén jelentkeztem a Bloggerkarácsonyra, amelyet két hősies, vállalkozó kedvű leányzó, (ábécésorrendben) Giger és Lyla szervezett. Sokak rémálma a karácsonyi húzás, amikor a vakszerencse kisorsol neked egy embert, akit mondjuk alig ismersz, aztán találj ki neki valamit, és vedd is meg a boltban a legnagyobb karácsony előtti rohanás-tumultus közepette... Na, hát ez nem ilyen volt :) Egyrészt előre lehetett tudni, hogy mindenki valami kreatív, saját készítésű műalkotás-ajándékot fog kapni, tehát az ajándékozó az idejét, energiáját, ihletét szánja rád <3 (már aki komolyan veszi az ígéretet, hogy tényleg dolgozik a meglepetésén, nemcsak összecsapja). Másrészt pedig a szervezők mindenkinek a preferenciáit figyelembe vették, hogy mindenki a számára legtökéletesebb "lelki társnak" készítsen ajándékot. Ebből a szempon...

Mondd, hol az utam Tavaly a sulinapon azt hittem, nincs annál ijesztőbb, mint olyanok előtt énekelni, akikkel mindennap találkozom, és utána még évekig dörgölhetik az orrom alá, ha azon az egy balszerencsés napon nem sikerül valami. Én magam is meglepődtem, mekkora sikert arattam: még a flegma menő csávók, sőt, a tanárok is odajöttek gratulálni. Idén év elején meg, a művházban, alig mertem kilépni a csomó idegen elé, akik között ott ült valahol a helyi újság riportere is. Mit fognak gondolni rólam, ha leégek…? De ez az aggodalmam is alaptalannak bizonyult, mert vastapsot kaptam, és az újságíró utána készített velem egy kis interjút. Tényleg meg is jelent rólam egy kétbekezdésnyi cikkecske a következő számban. A nagymamám kirajzszögezte a konyhájában a faliújságra, és azóta is minden vendége figyelmét felhívja rá. Ezek után úgy tűnt, minden bénító félelmemet sikeresen legyőztem, és szentül hittem, hogy nekem ugyan nem okozhat már gondot egy százfős közönség, de még egy ezer...

Tavaly ezt a novellát ajándékoztam a családom tagjainak és azoknak a barátoknak, ismerősöknek, akikről feltételeztem, hogy szeretnek ilyesmit olvasni. Idén pedig a Fellegvár olvasóinak kívánok ezzel a kis karácsonyi történettel csodálatos, felejthetetlen ünnepeket! Köszönöm, hogy érdeklődtök, hogy követitek a blogot, hogy olvassátok és véleményezitek ezeket az írásokat! :* Csordapásztorok Dr. Pásztor Lukács, a nyugalmazott körzeti orvos pontosan 22 órakor nyomta meg a kis zöld gombot. A szobában csak a karácsonyfaizzó világított, a faliképek, a tükör és a lakkozott szekrényajtó négy-öt másodpercenként más színben játszottak: piros, kék, sárga, megint piros, kék, sárga… – Szia, Apu! – hallotta meg hirtelen a kissé recsegő hangot, és azonnal megdobbant a szíve. – Gyújts lámpát, nem látlak! Lukács meghúzta a kis asztali lámpából csüngő zsinórt, és egy pislogás múlva meglátta a saját szemcsés képű, a valóságnál jóval aránytalanabb és kerekebb arcát a kis téglalapban. Újabb szempill...