Mondd, hol az utam
Mondd, hol az utam Tavaly a sulinapon azt hittem, nincs annál ijesztőbb, mint olyanok előtt énekelni, akikkel mindennap találkozom, és utána még évekig dörgölhetik az orrom alá, ha azon az egy balszerencsés napon nem sikerül valami. Én magam is meglepődtem, mekkora sikert arattam: még a flegma menő csávók, sőt, a tanárok is odajöttek gratulálni. Idén év elején meg, a művházban, alig mertem kilépni a csomó idegen elé, akik között ott ült valahol a helyi újság riportere is. Mit fognak gondolni rólam, ha leégek…? De ez az aggodalmam is alaptalannak bizonyult, mert vastapsot kaptam, és az újságíró utána készített velem egy kis interjút. Tényleg meg is jelent rólam egy kétbekezdésnyi cikkecske a következő számban. A nagymamám kirajzszögezte a konyhájában a faliújságra, és azóta is minden vendége figyelmét felhívja rá. Ezek után úgy tűnt, minden bénító félelmemet sikeresen legyőztem, és szentül hittem, hogy nekem ugyan nem okozhat már gondot egy százfős közönség, de még egy ezer