Fellegvári fellengzősségek

Háromszor A szolgák csak a második belső udvarig mehettek. Erre igazán számíthatott volna, mégsem tudta visszafojtani azt a rengeteg ocsmány káromkodást, amelyek az ajtót őrző, nagydarab, olajszín bőrű testőr láttán tolultak a nyelvére. Világéletében mocskos szája volt, de éppen mert minden apróság miatt percekig szentségelt, soha senki nem vette igazán komolyan a szavait. Ő maga a legkevésbé. Talán ha az ő Ura kérte volna, akkor leszokik az efféle beszédről, de ő csak elnézően mosolygott, amikor Kephas rákezdett, a többiek pedig mindig jót mulattak rajta. A többiek…! Hol voltak azok már! Ha csak rájuk gondolt, Kephas úgy érezte, hogy minden, amit kiejt a száján, olyan ihletetten undorító, mint a víz, amelynek a tetején felpuffadt halhullák eresztik a nedveiket. Mert hát valahogy így is érezte magát. A vén, sunyi szardarabnak bizony jó sok szolgája volt, és a hírhedt gonosztevő elfogatásának ügye mindannyiukat a belső udvarba csalogatta. Kephas remekül elvegyülhetett közöttük....

Ramóna   Tisztelt Böhm Úr!   Rafael Ramóna vagyok, 16 éves. Már négy éve hatalmas rajongója vagyok az Ön nagyszerű fantasy-sorozatának, Az angyalok alkonyá nak. Az eddig megjelent könyveket már legalább tízszer olvastam, és az internetes rajongói klubba is beléptem. Sajnos az író-olvasó találkozóira még soha nem jutottam el, mert tízéves koromban egy ritka betegséget diagnosztizáltak nálam, és a kezelések nagyon megnehezítették az életemet. Az iskolából is ki kellett maradnom, jó ideje az otthonomat sem hagytam el. Tegnapelőtt azt mondta a kezelőorvosom a szüleimnek, hogy már nincs sok időm hátra, és ők hiába próbálják ezt titkolni előlem, én mégis kitaláltam abból a gyászos hallgatásból, amellyel azóta körülvesznek engem. Úgyhogy elgondolkoztam, mi lehetne az utolsó kívánságom, amely nélkül soha nem nyugodhatnék békében, és arra jutottam, hogy muszáj megismernem Az angyalok alkonya utolsó kötetének cselekményét, amelyet, ha jól tudom, Ön még csak most ír. ...

Édes vagy savanyú 31. Hermine éppen az asztalnál ült és régi fényképalbumokat nézegetett, amikor beviharzott a konyhába egy alvadt vérrel borított, oszladozó holttest, nyomában egy hófehérre meszelt arcú, fekete neccharisnyás és cirokseprűs boszorkánnyal. Még szerencse, hogy az idős asszony annyi mindent látott már életében, mert így nem kapott azonnal szívrohamot az életre kelt horrorjelenet láttán. - Azt hittem, már sosem kerültök elő, lányok! - csóválta a fejét, és becsukta az albumot. - Jó sokáig készülődtetek. - De megérte, ugye, Nagyi? - kérdezte vigyorogva az unokája, Sandra. - Hogy tetszik a jelmezünk? Elég ijesztő? - Mit mondjak? Ezzel a sminkkel az utcasarokra is kiállhatnál. Szado-mazo-boszi. Csak azt a seprűt kellene lecserélni egy korbácsra. - Na de Nagyi! - tiltakozott vigyorogva Sandra. - Honnan ismer a nagymamád ilyen dolgokat? - heherészett a zombi, aki valójában Kathi volt, a helyes, lófarkas kislány, Sandra osztálytársa. - Nyáron együtt néztük ...