Fellegvári fellengzősségek

Háromszor A szolgák csak a második belső udvarig mehettek. Erre igazán számíthatott volna, mégsem tudta visszafojtani azt a rengeteg ocsmány káromkodást, amelyek az ajtót őrző, nagydarab, olajszín bőrű testőr láttán tolultak a nyelvére. Világéletében mocskos szája volt, de éppen mert minden apróság miatt percekig szentségelt, soha senki nem vette igazán komolyan a szavait. Ő maga a legkevésbé. Talán ha az ő Ura kérte volna, akkor leszokik az efféle beszédről, de ő csak elnézően mosolygott, amikor Kephas rákezdett, a többiek pedig mindig jót mulattak rajta. A többiek…! Hol voltak azok már! Ha csak rájuk gondolt, Kephas úgy érezte, hogy minden, amit kiejt a száján, olyan ihletetten undorító, mint a víz, amelynek a tetején felpuffadt halhullák eresztik a nedveiket. Mert hát valahogy így is érezte magát. A vén, sunyi szardarabnak bizony jó sok szolgája volt, és a hírhedt gonosztevő elfogatásának ügye mindannyiukat a belső udvarba csalogatta. Kephas remekül elvegyülhetett közöttük....

Nagyon fontos megjegyzés a történettel kapcsolatban : a többire is mind igaz, de ennél különösen hangsúlyoznom kell, hogy KITALÁLT . Nem állítom, sőt, egyáltalán nem is gondolom, hogy a valóságban így zajlottak, zajlanak ezek az események. Egy ilyen főhős esetén pedig konkrétan lehetetlen, hogy hitelesen ábrázoljam a belső világát, így ez kivételesen nem is volt a célom. Mentségemre szóljon, hogy ez a novella jelen pillanatban jóval többet árul el az én zaklatott lelkiállapotomról, mint arról a bizonyos “valóságról”, amelyet szerencsére nem ismerek, és soha nem is szeretnék megismerni. Holt lelkek (XXI. századi változat) “...de aztán ő maga is hirtelen elsápadt arra a gondolatra, hogy: mi történik, ha a lelkek, akiket Csicsikov megvásárolt, csakugyan holtak (...)? Ezt az aggodalmát el is mondta egyik-másik társának, mire hirtelen azok is elsápadtak; a félelem ragályosabb, mint a dögvész, és pillanatok alatt elharapózik. Egyszerre valamennyien olyan hibákat fedeztek fel magukban,...