A keresztmama
A
keresztmama
Hol
volt, hol nem volt, volt egyszer egy varázslatos birodalom, ahol egy
bölcs király uralkodott csodaszép feleségével. Egy szép napon
teljesült régi, nagy vágyuk: kislányuk született. Hetekig tartó
népünnepély övezte a királylány születését, a keresztelőre
pedig meghívták Meseország apraját és nagyját. El is jöttek az
óriások, a törpék, a manók, a beszélő állatok, a boszorkányok
és a tündérek, hogy lássák, hogyan tartja keresztvíz alá a
tündérek királynője a kis emberkirálylányt.
Ahogy
az ilyenkor lenni szokott, a tündérek királynője három ajándékot
adott a kislánynak.
-
Lássuk csak... - morfondírozott. - Szépségre valószínűleg nem
lesz szükséged, hiszen anyád gyönyörű, és te már most is rá
hasonlítasz. Inkább szerénységet adok neked, hogy a testi
szépséged soha ne csorbíthassa a lelked épségét.
Intett
egyet a varázspálcájával, majd folytatta.
-
Észben sem lesz hiány egy ilyen bölcs édesapa mellett. Ezért
inkább kedvességet adok, hogy soha eszedbe ne jusson a tudásoddal
kérkedni, és ezzel magadra haragítani mindazokat, akik most még
szeretnek, mert kicsi és ártatlan vagy.
Megint
suhintott egyet a pálcával. Ezután, az egész mesebeli vendégsereg
ámulatára, odahajolt a kisbabához és a fülébe súgott valamit.
Még a király és a királyné, akik pedig közel álltak, sem
hallhatták a titokzatos harmadik áldást. Csak azt látták, hogy a
keresztanya harmadik pálcasuhintására aranyszínű szikrák
erednek a pálcából mind a négy égtáj felé.
-
Mit mondtál neki? - kérdezte a szertartás végén a király.
-
Mi volt a harmadik ajándékod? - kíváncsiskodott a királyné is.
De
a keresztanya csak mosolygott és nem válaszolt.
*
Telt
és múlt az idő.
A
kis királylány elmúlt tizenegy éves, és gyönyörű, ifjú
hajadonná serdült. Messze földről érkeztek a kérő királyfiak,
hogy máris eljegyezhessék őt, de apja, a bölcs király még
mindenkit elhajtott. A lánya, legyen akármilyen szépséges és
okos, még mindig csak gyermek, akinek otthon a helye a palotában.
Amit azonban nem tudhatott senki, hogy a királylány, amióta
átlépte azt a bűvös tízes számot, egyre kevésbé találta a
helyét odahaza, rózsaszín gyermekszobájában, dadusok és
nevelőnők között. Amikor a keresztanya meglátogatta, azonnal
észlelte is, amit az elfogult apa nem láthatott: hogy hiába az
ajándékba kapott kedvesség és szerénység, ez a kislány már
útban van a nagylányság felé, és ennek megfelelően néha undok,
néha hencegő, mint ebben a korban minden lánygyermek.
-
Ne aggódjatok, elmúlik - nyugtatta a királyt és a királynét. -
Az én ajándékaim erősek, megtalálják majd az útjukat. Persze
egy kicsit rá lehet segíteni.
-
Varázslattal? - kérdezte feszülten a királyné, aki újabban
rendkívül sápadtnak, aggodalmasnak és gyengének tűnt.
-
Akár azzal is - kacsintott a keresztanya.
Kézen
fogta a kis keresztlányát, elvitte magával titokzatos útjaira
Meseország minden szegletébe. A varázs-varrócéh műhelyében
újabb, felnőttesebb ruhákat szabatott neki. A csoda-cukorgyárban
édességgel kínálta, és megtanította, hogy ne aggódjon, egy
keveset minden jóból magához vehet, ettől még nem lesznek rögtön
szűkek az új ruhák. A hullócsillag-hajszalonban új frizurát
terveztetett a lánykának: a gyermetegen szemébe lógó tincseket a
szalon nevéhez híven valódi, égről elkapott csillagokkal tűzték
el. Évek teltek el az aprólékos munkában, hogy bűbájjal és
türelemmel megszerettesse a királylánnyal új, nagyobb és
esetlenebb önmagát.
De
a neheze még csak ezután következett.
Egy
napon, hosszú és kínzó betegség után, meghalt a királyné.
Gyászba borult az ország. A királylány, aki addig napról napra
figyelte, hogy sorvad el az anyja, és véges-végig vele szenvedett,
most bezárkózott. Rózsaszín szobáját feketére festtette, és
senkit sem engedett a közelébe, még az apját sem. Csak azt az egy
keresztanyját, és őt is csak azért, mert nem az ajtón kopogott,
hanem az ablakon repült be. Varázsfőzetet hozott a
keresztlányának, hogy egy kicsit megnyugodjon, és a fülébe
súgott valamit, amelyet később a gyászoló hercegnő sehogy sem
tudott felidézni. Csak abban volt bizonyos, hogy valami nagyon
vigasztaló, könnyapasztó dolog volt. Bizonyára egy varázsige.
Három
év telt el gyászban, mígnem a már őszülő király új asszonyt
hozott a házhoz. Egy gonosz mostohát, gondolta a királylány, és
kezdetben inkább álruhát öltve elmászkált, mintsem egy
asztalhoz kelljen ülnie ezzel a betolakodóval. De a keresztanya a
legtoprongyosabb gúnyában és a legrosszabb hírű lebujokban is
megtalálta. Nem vitte egyenesen haza, hanem átrepítette magához
Tündérországba, ahol az ottani tündérpalotában elhallgatott
titkokról, a szerelem és a házasság misztériumairól
beszélgetett a keresztlányával. A királylány, miután hazatért,
szép lassan elfogadta az új királynét, aki, ha nem is volt éppen
jólelkű és szívélyes hozzá, de azért gonosznak sem mondhatta.
Azt viszont tudta, hogy az édesanya szeretetét senki sem
pótolhatja, és aki még a legközelebb áll is hozzá, az sem az új
mostohája, hanem az ő születése óta jelenlévő, drága
keresztmamája.
Csak
ekkor tűnt fel neki, hogy elhunyt anyja és keresztanyja mennyire
emlékeztetnek egymásra. Mint a nővérek.
*
Telt
és múlt az idő.
A
királylány titokban találkozgatni kezdett egy szegény
molnárlegény fiával, akit még az egyik titkos menekülőútja
során ismert meg. Apja persze nem nézte jó szemmel a kapcsolatot,
amely természetesen a királyság jövőjére nézve veszedelmes
lánykérésbe torkollott. A királylány hiába könyörgött neki
sírva, hiába győzködte, hogy hiszen ő is elfogadta az új
mostohaanyát... Persze, az öreg király hajthatatlan volt. Csak
amikor a keresztanya is ellátogatott az országba, és felszólalt a
királylány választása, na meg a molnárlegény becsületes,
egyenes természete mellett, akkor végre az apa is megáldotta a
házasságot.
A
királylány átköltözött apja egyik nyári kastélyába, amelyet
alaposan átformált a saját ízlése szerint. Még egy új malmot
is emeltetett, hogy a férje tovább űzhesse szeretett
foglalkozását. A keresztanya ott segédkezett egész idő alatt, új
bútorokat, függönyöket varázsolt, virágba borította a fákat
és madarakat ültetett az ágaikra. Mígnem egyik reggel kicsit
zavartan röppent be az ablakon:
-
Kincsem, azt hiszem, otthon felejtettem a varázspálcámat.
Nevettek
ezen. A keresztanya varázspálca nélkül olyan volt, mint egy bokor
gyümölcstermés nélkül, vagy mint egy vízimalom víz nélkül.
Csak akkor fagyott le az arcukról a mosoly, amikor megtudták, hogy
a keresztanya otthon sem találta többé a fontos szerszámot, és
sehol máshol sem az országában. Meglehet, hogy repülés közben
ejtette el, vagy hogy a pálca egyszerűen eltüntette saját magát.
Ki tudja, mire képesek ezek a komisz varázseszközök.
Fél
évvel később megtartották a királylány és a molnárlegény
lakodalmát. A keresztanya elfelejtett cipőt cserélni a
szertartásra, és mindenki nagy vigadalmára otthoni, hímzett
házipapucsában jelent meg egyetlen keresztlánya esküvőjén. Maga
a királylány persze nem kacagott, hanem nyugtalankodott: csak nem
átkozta meg valaki a keresztmamát? Vagy ez is azzal a csúf, eltűnt
varázspálcával függ össze?
Amikor
a királylány megérezte, hogy a hasában végre gyermek mozgolódik,
nagy ünnepségre hívta a család összes tagját. Eljött a már
hajlott hátú király, a második királyné, az összes egykori
dadus és nevelőnő. És eljött a keresztanya is, ezúttal
méltóságteljesen, elegánsan öltözve, mint egy igazi
tündérkirálynő. Mosolygott, miközben a jövevény egészségére
koccintottak, és boldogan simogatta meg keresztlánya kezét.
Aztán
az ünnepség végén nem talált haza.
*
A
kis herceg hároméves volt és nagyon nyűgös, amikor a királylány
odaállt a kopott, valaha talán fehér, de most már inkább szürke
keretes ablakhoz.
-
Molnárné vagyok. Hallottam, hogy ide hozták be tegnap este a Kőnig
Tünde nevű pácienst a VII. kerületből, a Murányi utcából.
Mivel én vagyok az egyetlen élő rokona...
A
lenőtt hajú, mogorva ügyintézőnő félbeszakította.
-
Ja, tudom, melyik az, az új beteg. A nagynénje, ugye?
-
A keresztanyám.
-
De vérrokonok, nem? - vágott közbe nyersen a nő, mintha az egész
életen átívelő keresztanyaság nem lenne elegendő a számára.
-
Igen - felelte Molnárné csendesen -, a nagynéném is. Anyám
nővére.
Még
legalább hat papírt kellett kitöltenie, amíg végre beengedték,
mindenféle könyvszagú adatot idézettek fel vele keresztmamáról
és őróla. Unalmas és kényelmetlen volt a körmölés, főleg,
hogy egy félig alvó fiúcska görnyedt közben a vállára, de
amikor elindult a folyosón, inkább visszarohant volna a koszlepte
ablakhoz, hogy még tovább írhassa a nevét, a leánykori nevét,
az anyja nevét, a címét, a keresztmama nevét, születési évét,
eddigi lakcímét és a TAJ-számát, amíg csak véget nem ér a
világ. Az, amit látott, visszarettentette. Penészszagú, beázott
folyosó, kórházszag, rettenetes hangok a zárt ajtók mögött,
visszhangzó kopogás az ő léptei nyomán. Egyetlen élőlénnyel
találkozott, egy nővérrel, aki jóindulatúan megszólította:
-
Ide máskor ne hozzon gyereket. Nem is értem, miért szabad. Egy
zárt osztályon.
Molnárné
szívesen visszavágott volna, hogy maga menjen a jó édes anyjába,
hogy itt utasítgat engem, de aztán meglátta a nővér szemében a
szomorú együttérzést. Ráadásul igaza is volt: a kisfiú
megrettent a félhomályos, foltos falú kórháztól, és nyűgösen
nyafogva fúrta a fejecskéjét anyukája vállába.
-
Ne haragudjon - sóhajtotta -, nem volt kire bíznom. A férjem ma is
sokáig dolgozik. Melyik kórteremben fekszik Kőnig Tünde? Az új
beteg, tudja, akit tegnap hoztak be...
-
A nyolcasban. De nem hiszem, hogy fekszik. Elég aktív beteg... - A
nővér mosolyogni próbált, de csak egy grimaszra futotta. - Már
kétszer is az alagsorból kellett visszahozni.
-
Haza akar menni?
-
Nem hiszem. Nem tudja, hol van, azt se, hogy honnan hozták be. De a
régi dolgokra nagyon jól emlékszik. Állandóan a húgával
beszélget.
-
Az anyámmal. Tíz éve meghalt.
-
Gondoltam. Vannak tisztább pillanatai, olyankor mondja is, hogy a
szegény Csillának milyen kevés idő jutott. Öt percre rá aztán
megint Csillának magyaráz, pörölget vele, hogy eltörte a
biciklikereket, meg felvette és összekente az ő új ruháját...
Gondolom, ezek gyermekkori emlékek.
-
Engem nem emleget? - kérdezte feszülten Molnárné. - Izabella
vagyok, a keresztlánya.
A
nővér arca kifejezéstelen maradt.
-
Nem, Izabellát nem említette és nem is hívta még. De ha jó
pillanatában éri utol, talán még felismeri. Mondom, nyolcas
kórterem.
"Talán
még felismeri." Jól kezdődik, gondolta Molnárné, miközben
nyugtató szavakat mormolt a kisfiának, hogy elnyomja vele a szíve
fájdalmas verését és a cipője zavaróan más ritmusú kopogását
a kövön. Keresztmama kórtermében négyen voltak, csupa
öregasszony. Ketten infúzióra kötve meredtek a plafonra, a
harmadik fel-alá csoszogott és maga elé motyogott. Keresztmama az
ágyán ült, kezében egy összetekert újság, amellyel úgy
hadonászott, mintha képzeletbeli legyeket hessegetne, vagy mintha
varázspálcával varázsolna.
-
Keresztmama! - üdvözölte Molnárné. - Keresztmama, felismersz
minket? Iza vagyok, ő meg a kis Zsolti. Keresztmama! Figyelsz rám?
-
Mondd meg a Csillának, hogy figyeljen jobban a fájós hasára -
közölte keresztmama, és olyan hirtelen kapta a fejét Molnárné
felé, hogy ő vissza is hökkent egy pillanatra. Ijesztő volt ez az
új keresztmama, főleg, hogy annyira jól ismerte azt a régit.
-
Anya már tíz éve meghalt, keresztmama. Iza vagyok, és én még
élek. Most velem beszélgess.
Keresztmama
gyanakodva nézett.
-
Nem hiszem el - mondta aztán. - Tegnap is itt volt a Csilla.
Beszéltem is vele.
-
Tegnap még te magad sem voltál itt, keresztmama! - fakadt ki
Molnárné. - Az utcán szedett össze a mentő, miután napokig nem
találtál haza, és bolyongtál a Murányi utcában. Nem emlékszel?
Keresztmama
arcán egy pillanatnyi értő felismerés futott át. Közelebb
hajolt Molnárnéhoz, és bizalmaskodva sutyorogta:
-
Szerintem a Csilla lányával megint nem stimmel valami. De ezt
nehogy továbbmondd neki.
-
Én vagyok a Csilla lánya! Én vagyok a keresztlányod, az Isten
áldjon meg! Voltam a lakásodban is. A szomszédok teljesen ki
voltak bukva, hogy csak úgy eltűntél. A Panni néni mondta, hogy
máskor is tekeregtél már el, de azért mindig visszataláltál,
vagy valaki visszavitt az irataid alapján. De ilyet... Azt mondták,
legalább négy napja nem láttak! Mondtam, hogy behozott a mentő.
Tudod, hogy hol vagy, keresztmama? Kórházban. Behozott a mentő.
Érted, amit mondok?
-
Ne erőlködjön - mondta valaki az ajtóban. - Rossz órában kapta
el. És ez már csak rosszabb lesz.
Egy
fiatal, bagolyképű orvos volt.
-
Alzheimer, ugye? - suttogta Molnárné. - Már régóta sejtettük,
de a keresztmama nem engedte, hogy orvoshoz vigyük. Most már látom,
mekkora hülyék voltunk, hogy engedtünk neki.
-
Ha jól értem a helyzetet - vont vállat az orvos -, eddig még pont
el tudta magát látni az otthonában. Nem volt okuk rá, hogy
aggódjanak. Az ilyen állapotok nagyon rövid idő alatt
súlyosbodnak. Tegnap még hazatalál, ma nem. Tegnap még felismeri
magukat, ma már nem. Ne eméssze magát emiatt.
-
Most mi legyen?
-
Vegyenek fel mellé egy ápolónőt, vagy keressenek számára egy
otthont, ahol napi huszonnégy órában ellátják. Sajnos más
lehetőség nincs. Nem lakhat továbbra is egyedül, az nagyon
veszélyes lenne.
-
Tudom - sóhajtotta Molnárné. - És ha odavennénk magunkhoz?
-
Ezt nem ajánlom - rázta a fejét a férfi. - Tönkretenné az
életüket. Megint elmászkálna, eltörné, eltüntetné a
dolgaikat... Nem, nem, inkább az ápolónő a megoldás. Önök ne
áldozzák fel magukat.
-
De a keresztanyám - hebegte ő. - Mindig ott volt nekem. Bízzam hát
egy idegenre?
-
Nincs más megoldás - mondta az orvos, és szomorú fejcsóválással
nézte a fiatal nőt, amint a zavart öregasszony kezét szorítja.
-
Mikor jön be a Csilla? - kérdezte keresztmama derűsen.
*
Amikor
eljött a látogatási idő vége, Molnárné szedelődzködni
kezdett.
-
Szia, keresztmama. Nemsokára újra jövök.
Már
az ajtónál járt a végig hallgatag és megszeppent Zsoltival, aki
az egész látogatásból szinte semmit sem értett, amikor
keresztmama újra megszólalt:
-
Te Iza...
A
nő úgy fordult meg, mint akibe villám csapott. Úgy látszik,
mégis eljött keresztmama egyik ritka, tiszta pillanata. Még pont
nem késtem le róla, gondolta megkönnyebbülten.
-
Tudod, mit súgtam a füledbe a keresztelődön?
-
Mit, keresztmama?
-
Ugyanazt, amit akkor, amikor anyád gyomorrákban meghalt.
-
És mi volt az? - Molnárné úgy szorította Zsolti kis kezét, hogy
a fiúcska ijedten odabújt a lábához. Végre valami értelmes
megnyilvánulás! - Mondjad, keresztmama, mi volt az?
Az
öregasszony széles mosolyra húzta félig fogatlan száját.
-
Az emlékezés. Hogy mindig emlékezz. Hogy soha ne felejts el
semmit.
Aztán
a betegség fojtó függönye megint a fejére hullt, és újra a
halottakat hívta; talán még jóval azután is, hogy a keresztlánya
könnycsíkos arccal behajtotta maga mögött a kórterem ajtaját.
Vége
Megjegyzések
Megjegyzés küldése